Andruhovics még az orosz-ukrán háború előtt fejezte be a művét, amely (bár a regényben egy fiktív országról van szó) részben keserű szatíra hazájáról. És nemcsak a frontokról szól, hanem a ritmusról, a rockról és a szexről is.
A regény hőse, Joszip Rotszkij az Éj Rádióból szól hozzánk. Valamikor népszerű zenész volt, a billentyűs hangszerek virtuóza, de játszani már nem tud (azért sem, mert eltörték az ujjait),
csak a legkedvesebb zenéit osztja meg a hallgatóival.
Valamikor régen Rotszkij komoly szerepet játszott népének forradalmában (a barikádokon zongorázott), sőt aztán „Európa utolsó előtti diktátorának” halálához is volt némi köze. Ezért, de nem csak ezért folyamatosan menekülnie és bujkálnia kell.
Ahogy Jurij Andruhovics a Los Angeles Review of Booksnak 2022 júliusában adott interjújában mondta: „A forradalmunk még nem ért véget... Folyamatosan tartott 2022. február 24-ig, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. A purgatóriumból a pokolba akartak minket visszarángatni, hogy mi is,
akárcsak ők, egy autoriter, posztszovjet infernóban éljünk.”
Jurij Andruhovics: Éj Rádió (részlet)
Fordította: Lebovics Viktória
Ez volt Lubomyr Melnyk: a „Ripples in a Water Scene”.
Én meg Joszip Rotszkij vagyok, és sohasem fogok úgy játszani, mint Lubomyr Melnyk. Viszont van egy rádióm, amit ti éjszaka hallgattok. Az óra nulla óra tizenhét percet mutat.
Még csak az elején tartunk, sok időnk van, és a zenét úgy választottam… nem, nem akadémikus értelemben vett zongorára komponált zenét, hanem olyat, amelyikben, mondjuk úgy, jól hallhatók a billentyűk. Bár nem csak azok. Vagyis lehet bármilyen zene, tulajdonképpen.
Valaha én is játszottam kicsit a billentyűkön. Nye, nem tanultam konzervatóriumban, bár néhányszor ott éjszakáztam. Egyébként ez a népszerűségem csúcspontján történt. Ez után a mondat után úgy gondolhatjátok, hogy hiú, olcsó hencegő vagyok. Az Én! Népszerűségem! Csúcspontjának! Ideje! Ne törődjetek velem: néha nagyzolok.
De majd megjavulok, ahogy fejlődök tovább. Még vár rám néhány élet.
Szóval. Rocker vagyok. Ez ma már egy félig-meddig elfelejtett szó. Persze kissé túlzok, amikor azt mondom, hogy félig-meddig elfelejtett. És mégis időnként felteszem a kérdést: nem kellene már végre beletörődni abba, hogy a rockzene virágkora letűnt? Hogy soha többé nem fogja megingatni ennek a világnak az alapjait, mint ahogy tette a maga idejében. És nem is az én időmben, hanem valamivel korábban. Soha nem lesz olyan totális megrázkódtatás zene által, nem lesz akkora függés, nem lesz olyan több nemzedéken át tartó tömeges lelkesedés.
Igazatok van, ez nagyon személyes. Most az ex beszél belőlem. Az olyanok számára, mit én, a világon már minden az elfeledett, vagy legalábbis félig elfeledett kategóriába tartozik. Ezért szeretném annyira eszetekbe juttatni az elfelejtett magunkat és magamat. A XV. század végén, előző életemben volt egy hordozható kisorgonám, pontosabban egy harmóniumom. Jó emberek varrtak nekem hozzá egy tokot kecskebőrből. A hangszeremnek voltak kerekei is, de gyakrabban hurcoltam magamon, a hóban, úttalan utakon. Egész idő alatt vándoroltunk – birtokról birtokra, várból kolostorba, kis városból nagy városba, vásárból ünnepre. A mi világrészünkön akkoriban sokat és kegyetlenül harcoltak, vagyis lemészároltak és felégettek mindent és mindenkit, a pestisről és a lepráról nem is beszélve, miként a kegyetlen, fél évig is elhúzódó telekről és az útonálló rablókról se. Mindenesetre mi már akkor progresszív rockot játszottunk. És nem mindig kergettek le a pódiumról. És ha le is kergettek, nem fütyültek ki és nem pfujoltak.
De ha kifütyültek és pfujoltak, akkor sem mindig botokkal.
Tudjátok, mit? Nincs jobb a hetvenes évek zenéjénél. Azt hiszitek, az öregség szól belőlem? Szó sincs róla. Ez nem kor, és nem is ízlés dolga. Ez az, amit én zenész létemre objektíven be tudok bizonyítani. Mutogatva, kottával és feljegyzésekkel. Soha – sem a hetvenes évek előtt, sem később – a zenészek nem állítottak maguk elé annyira abszolút tiszta és végrehajthatatlan feladatot. Jogom van ezt így értékelni, mert én magam a hetvenes években még nem játszottam. A hetvenes években én magam és az elképzeléseim a jó zenéről még csak kialakulóban voltak. És hála istennek, hogy akkor még nem játszottam. Tehát az értékelésemben nincs semmi személyes. Kivéve persze a kamaszkori recskázást.
Ami mára már teljesen feledésbe merült, az a bandánk. Annak meg, a rohadt életbe, elég hosszú a története, és voltak fellángolásai! Mi még akkoriban kezdtük, amikor mindenki lennonos hangon énekelt. És akkor fejeztük be, vagyis bomlottunk fel, zuhantunk a nemlétbe, máltunk porrá, amikor a soron következő nemzedék tört a csúcsra, a bűnözök dalait keverve a rappel szarrá.
Egyszer még Szerbiába is elmentünk vendégszerepelni. Vagy lehet, hogy az Macedónia volt?
Sikerült több stílust és nevet váltanunk.
Az első a „Doktor Tagabat” volt, ezt egy könyvből vettem, amelynek a szerzője 1933. május 13-án agyonlőtte magát.
Általában könyvekben kutakodtunk, amikor címeket kerestünk a projektjeinkhez. A legalkalmasabbak erre a filozófiai szótárak voltak – kitalálsz egy oldalszámot, vakon ráböksz valamire az oldalon, és máris ott van az „Abszolút”, „Eidosz”, „Katarzis” vagy a „Chiliazmus”. Azután meg meglepődsz azon, mennyire összefügg minden mindennel. Elnevezed az együttest az „Aktuális Befejezetlenség Absztrakciójának” – és úgy is szól. És amikor még a Doktor Tagabat elején basszusgitárost és egy akármilyen énekest kerestünk frontembernek, az első a Védantából, a másik az Ősrobbanásból jött át.
Mi magunk meg a Tagabattal kezdtük és fejeztük be, de az elején, ahogyan már hallottátok, Doktor Tagabat volt, a végén pedig egyszerűen Tagabat.
Egy-két fanatikus csaj zokogva könyörgött, hogy térjünk vissza az első névhez, hát meg is tettük, de nem egészen ahhoz, amiért ők a cipzárunk előtt térdre borulva könyörögtek. Miért nem egészen ahhoz? Hogy ne tűnjünk túl engedékenynek. (De hogy őszinte legyek, a "Doktor Tagabat" már elérhetetlen volt. Jogilag, mivel első menedzserünk, Janko Primocsko titokban levédte a maga számára.)
Az első és utolsó név között volt még vagy tizenhárom. Nem emlékszem mindegyikre, mint ahogy nem tudom – így, spontán, felkészülés nélkül – felidézni mindegyik botcsinálta és igazi zenészt sem. Mert ugyan ki mindenki meg nem fordult nálunk? Számtalan senki által számon nem tartott ballagófű. Persze ha kapnék rá egy napot, papírt, ceruzát és egy kis belső nyugalmat, mindenki eszembe jutna.
De honnan teremtsem elő ezt a négy előfeltételt, főleg az utolsót?
Néhány névre azért emlékszem, mert máig tetszenek. Például volt nekünk egy úgynevezett „lemk korszakunk”, amikor egészen specifikus folkot játszottunk. Ennek megfelelően neveztünk el magunkat „Pentatonica Garden”-nek. És voltak változatok is: „Pentatonica Pub”, „Pentatonica House” és „Pentatonica Blues”. Bár mindegyik kritikus (akkoriban még voltak zenekritikusok) úgyis rövidítve említette a nevünket. Ha a korabeli fanzinokat lapozgatva rábukkantok egy „Penta” nevű együttesre, azok mi voltunk.
Azután jött az új hullám, és a nevünk „Streamko” lett. Majd váltottunk az indie-re, és kicseréltünk egy betűt – „Screamko” lettünk.
És még emlékszem, hogy egy ideig játszottunk punk cigányzenét „A Roma Pápa” néven.
Ezek után kitaláltuk magunknak a zen-postambient stílust, és a nevünk „Hamaliya Himalaya” lett.
Később a DezMetallon és az industrialon keresztül eljutottunk a zajzenéhez, és ez már a „KаtаKlizma” volt. Az akkori egyetlen albumunk nem csak egyszerű album volt, hanem „AlBomba.”
Sajnos, amikor az együttes nevét „Kritikus Napok”-ra változtattuk, minden összeomlott. Egy alacsony, rikácsoló énekesnő furakodott be hozzánk kis fenekével és óriási ambícióival. Ő sodort minket a kilátástalanságba. Nemrég láttak napvilágot mértékkel botrányos visszaemlékezései. Célozgatásaival és utalásaival mint kövekkel dobálta tele a kertemet. Abban a kertben már nincs is más, csak a kövek.
Mit mondhatnék még?
Az én országomban valamikor kitalálták azt, hogy a rádiónak mindenképpen vidámnak kell lennie. Hogy bármelyik „Szar FM” rádiónak kutya kötelessége röhögőgörcsre ingerelni a hallgatóságot a műsorvezetők egyáltalán nem humoros vicceivel. A hangjuk és a banális vicceik, még az időjárásjelentés vagy a valutaárfolyamok is, pozitív hangulatot árasztottak, kiegészítve azt a szörnyen életvidám rotációs műzenével. Tőlem ezt aztán ne várjátok!
Mert az Éj Rádiót hallgatjátok.
Reggelig Joszip Rotszkij lesz veletek, és a szerelemről, a szexről és a pornóról fogunk beszélgetni. No persze másról is. Mindjárt elüti a fél egyet. A zene alatt fog megtörténni, valahol a dal közepén. Most olyan zenét teszek fel, amit nem vártok tőlem. Tessék:
Elton Johntól az „I’ve Seen That Movie, Too”.
3
Szinte tapogatózva haladtam Joszip Rotszkij életrajzának mélységei felé, amikor óhatatlanul felmerült az igény, hogy legalább az elérhető paraméterek alapján feltárjam annak a helynek a krónikáját, amely felett most lakom. Az archívumokban és a helyi könyvtárban végzett munka magától érthetően nem volt könnyű, és a kutatási erőfeszítéseimnek köszönhetően kialakult porfelhők sokáig nem hoztak semmilyen eredményt, kivéve az allergiás rohamokat és az órákig tartó kimerítő tüsszögést. Ráadásul már a kezdeti szakaszban éreztem az ottani személyzet nem szándékosnak tetsző, mégis eléggé ragacsos ellenszenvét. És nem magyaráznám ezt kizárólag a vidékiek szokásos bizalmatlanságával az idegenekkel szemben.
Oké, tudok türelmes és kitartó lenni – különben nem álmodoznék karrierről az IIBC-nél. Módszeres elszántságom és az eszme iránti odaadásom apránként megtette a magáét. Persze kellett egy-két szimbolikus ajándékot is adnom bizonyos funkcionáriusoknak, pontosabban funkcionárius hölgyeknek. Mindenesetre most már fel vagyok vértezve ugyan kissé hiányos, de többé-kevésbé pontos ismeretekkel annak a pincének a történetéről,
melyet Joszip Rotszkij a Hata Morgana klub idejében ismert meg.
Ennek a pincének ősidők óta nagyon rossz híre volt. A huszitáktól (ez még a XV. század) egészen a napóleoni háborúkig kínzókamraként szolgált, melyet egyre rafináltabb és technikailag egyre fejlettebb eszközökkel szereltek fel. Tehát itt van majdnem négyszáz évnyi folyamatos kín, jajgatás, üvöltés, véres verejték és az emberi méltóság meg a nemzőszervek tiprása. Amíg a napóleoni helyőrség parancsnoka, Rousseau és Voltaire elkötelezett híve meg nem reformálta a teret. Így lett lőporraktár. A militáris igények új pragmatizmust diktáltak, a puskapor fontosabbnak tűnt, mint a gyanúsítottak törött csontjai és széttépett izmai.
De minden háború véget ér egyszer, a napóleoni is. A lőporos hordók helyett a pincébe boroshordókat gurítottak le, így jelent meg Noszorogiban az első városi borospince, amelyet a korábbi idők emlékére vidáman „Kínzókamrának” neveztek el. Ez bizonyította, hogy az emberiség még a Kárpátok elhanyagolt és minden központtól távoli eldugott pontján is ugyanolyan lendületesen, nevetve búcsúzik múltjától.
Az elnevezések szellemessége ellenére a borospince kereskedelmi sikere minden kritikán aluli maradt. A fehér, vörös és rozé remekművek fényűző kollekcióira, amelyeket nemcsak Itáliából és Spanyolhonból, hanem egészen Kaliforniából szállítottak ide, nem volt kereslet, a helyi connoisseurök, akiknek ízlését kielégítette a frankivka néven ismert helyi lőre, érdeklődésük árnyékát sem vetették ezekre. A legfigyelmesebbek közületek még biztosan emlékeznek rá, milyen szkeptikusan nyilatkoztam erről a, ha mondhatom így,
löttyről a kényszerkóstoló után, amikor felhajtottam belőle vagy két pohárnyit.
Tehát a borospince egy idő múlva csődbe ment, a pincében pedig megkezdte működését a spirituális-nekromanta irányzathoz tartozó okkultisták titkos temploma. Vezetőik szertartásaikat nem dokumentálták, így én sem sok mindent tudtam meg erről a korszakról. Az egyre jobban elharapózó tarot-kártya-mániának köszönhetően a templom eléggé fájdalommentesen változott át a szerencsejátékok barlangjává, utóbbi pedig a pénzügyi csalások sorozatának következtében a bélyeggyűjtők tőzsdéjévé, ahol az alsóbb osztályok tanulói közül nem egy hagyta ott a gondos gyámok által uzsonnára kiosztott tízegynéhány krajcárját.
Azután sikerült kinyomoznom, hogyan kezdték a pincében hipnózis segítségével rehabilitálni az első világháború mentálisan sérült veteránjait. A rehabilitáltak számáról semmit sem tudunk, viszont feltételezhetjük a soron következő jajgatások és üvöltések hullámát, igaz most már a tudattalanból feltörőket. Majd ez átalakult egy illegális, kizárólag mindkét nemhez tartozó kiskorúakat futtató bordélyházzá – és igazán meglepő, hogy a projekt milyen hosszú ideig tartott (majdnem tíz éven át). Hogy milyen csoda folytán történhetett meg az, hogy ebben a kicsi és lényegében akkoriban még – minden túlzás nélkül – tisztességes és konzervatív városban oly sokáig sikerült titokban tartani ezt a legalábbis nem tipikus üzleti vállalkozást, az a mai napig rejtély, és óhatatlanul az első látásra sótlan és istenfélő városi együttélés sötét, de erőteljes és talán démoni jellemzőire utal.
A második világháború alatt a kör bezárult, a pince ismét kínzókamra lett, ráadásul hosszú időre, úgy tíz vagy tizenkét évre, mert először a Gestapo, idővel a vörös partizánok, majd a magát győzedelmes néphatalomnak nevező új rendszer különleges büntető intézményei kínoztak benne.
Később, vagyis úgy az 1950-es évektől elindul egy kevéssé érdekes történet az esernyők és vasalók javításával, a szódavizes üvegek feltöltésével és a papírhulladék tárolásával. Végül valamikor rögtön az új poszttotalitárius harvardi kormány által meghirdetett szabad gazdasági irányvonal és pénzügyi reform után a pincét kezdték benépesíteni a hajléktalanok, és számuk – nincs értelme az igazságot takargatni –
az első reformévek után egyre csak nőtt.
Amikor Miroszlav-Szlavojar Szervusz elmenekült országából a forradalom végső leverése elől, és elvergődött Noszorogiba (átmenetileg, gondolta ő akkor, hiszen várta Bécs, Amszterdam és London), azon gondolkodott, mivel lehetne kitölteni egy migráns kínosan sok szabad idejét, és helyiséget keresett ahhoz az intézményhez, amelynek a neve már megvolt, hiszen, ahogy ő mondta, megálmodta azt. Mi már tudjuk, hogy ezt így mondta: „Véletlenül megálmodtam a nevét. Véletlenül összehoztam egy klubot. Ehhez véletlenül meg kellett találnom ezt a pincét. Megtaláltam. Pontosabban a pince kulcsát. Illett bele – és minden megnyílt.”
Hogy ebből mi volt igaz, és mi nem? Először is nem igaz az, hogy egyből a „Hata Morgana” nevet álmodta meg: a valóságban az „Hata Marihuána” volt, és а „Hata Morgana” nevet akkor találta ki, amikor felébredt. Érdemes alaposan megvizsgálni a „kulcs” szót is. Úgy tűnik, hogy ezen Szervusz a városi tanács egy-két emberével való kapcsolatát értette. Ők voltak azok, akik felkarolták, és miután kaptak egy sor elég csábító javaslatot, őszintén foglalkozni kezdtek a mindenki számára nyitott városukban az emigráns közösség problémáival, és egy bizonyos jótékonysági séma alapján kiutalták Szervusznak a nem csak mocsokkal átitatott pincét.
Hogy hova tűntek a hajléktalanok, azt senki sem tudja. Talán elvitték őket egy menhelyre, de az is lehet, hogy elszállították a hegyekbe, ahol nagy szükség volt birkapásztorokra. Akárhogy is, Noszorogi városi tanácsa nagyon óvta barátságos posztliberális profilját, és mindig megtalálta a szociális problémák megoldásának legkevésbé fájdalmas, legemberségesebb módját.
Nem véletlenül volt az ő területi egységük hivatalos jelszava a „Nyíltság és melegség”.
Közben a Hata Morganát meglepően gyorsan rendbe hozták és felújították, és alig egy hónap alatt egyfajta közösségi hellyé alakult bárral, konyhával, tánc- és koncertteremmel, valamint néhány, a kívülállók elől elzárt helyiséggel, ahol a legújabb emigrációs hullám különféle aktivistái gyűltek össze. Mindenekelőtt természetesen a nemrég elhagyott szülőföldről tömegesen érkező hangos fiatalok, akiknek a vendégszerető szomszédos állam nemcsak politikai menedékjogot biztosított, hanem lehetőséget is egyetemi tanulmányaik folytatására. Hetente érkeztek: ki kellett használni a lehetőséget, amíg a rendszer kiengedte őket, és nem zárta össze állkapcsát. Így hát számtalanul áramoltak Nyugatra, elsősorban ide, a közelbe – és voltak köztük a rendszer nyílt és valódi ellenségei, és nem valódi ellenségei, és egyáltalán nem az ellenségei, sőt titkos támogatói, akik akkor is úgy döntöttek, hogy élnek a lehetőséggel, elhúznak és boldogan belemerülnek a langyosabb, rendezettebb és sokkal fényesebb életbe odaát. És hozzáteszem, befészkelték magukat abba az életbe, például Noszorogiban – annak ellenére, hogy látomásaikban még mindig ott volt Lisszabon vagy Barcelona. Valamiért mindig csak ez a két vonzásközpont: Lisszabon és Barcelona.
Ilyen volt az a hely, ahova Joszip Rotszkij a tél vége felé egy napon megérkezett, miután lement két lépcsőfordulót.
