Néha a világirodalom legegyszerűbb történetei a legdrámaibbak. Az ifjú Werther beleszeret egy eljegyzett lányba, és a reménytelen szerelemtől fűtve öngyilkos lesz. Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, aki bíróságra kerül, majd halálra ítélik. Egy öreg halász akár élete árán is megküzd egy hatalmas hallal, hogy végül legalább a csontvázát a partra vonszolhassa.
Gunnar Gunnarsson Advent című elbeszélése is egy egyszerű történet, amelyben egy pásztor hosszú és nehéz utat tesz meg a kietlen vidéken, hogy megmentsen néhány eltévedt állatot. Mégis ebben a kisregényben minden benne van, ami karácsonykor fontos: az ünnepi átszellemülés, a feltétel nélküli szeretet és a mindenre való nyitottság (a regényből itt találsz részletet).
„Nem tudom, hányszor olvastam már el az Adventet, de tíz-tizenegy éve minden karácsonykor a szokásommá tettem, hogy elolvasom Benedikt és társainak történetét: Szent Þorlákur napján, december 23-án kezdem és karácsony első napjára befejezem, lassan haladok, úgy élvezem, ahogy azt élvezzük, amikor egy régi barátunknál üldögélünk.” – írja Jón Kalman Stefánsson a könyv utószavában.
Nem véletlen, hogy épp ez utóbbi remekművet emlegeti Gunnar Gunnarsson Advent című regényének utószavában Jón Kalman Stefánsson, hiszen állítólag épp az Advent ihlette Hemigwayt Az öreg halász… megírására. S mivel Hemingway rajongott az északi irodalmakért, különösen Hamsunért, nem zárható ki, hogy valóban megérintette kortársa, az izlandi Gunnar Gunnarsson (1898–1975) világa.
Az Advent pedig csakugyan beleivódik az ember lelkébe a maga egyszerű cselekménye dacára:
a hó borította hegyvonulatoknak minden adventkor nekivágó pásztor, Benedikt alakja úgy nő hősiessé az izlandi táj egyszerre gyönyörű és félelmetes díszletei között, hogy karaktere közben levet magáról mindenfajta hősiességet. Ez a tette ugyanis, hogy összeterelje a felföldön rekedt birkákat, megmentve őket a fagyhaláltól, magától értetődően közösségi tett, de még az emberek közösségén is túlmutat, hiszen az állatokért (is) teszi. Sőt, küldetésében éppen két állat a társa: kutyája, Leó és a vezérkos, Bütyök. Az ő hűségükkel, kitartásukkal nem vetekedhet ember – sugallja Gunnarsson, és ez végül be is bizonyosodik: Benedikt mellől az út végére, a legnehezebb szakaszra az a kevés emberi segítő is lemorzsolódik, akik addig mellé-mellészegődtek egy-egy pillanatra.
Minden értelemben embertelen körülményekkel kell tehát megküzdenie a pásztornak, akinek egy pillanatig sem kérdés, hogy, amiképp huszonhét évig minden adventkor, most is végigcsinálja vállalását. Hogy számára ez egyszerre erkölcsi és szakrális kérdés, az rögtön a regény első mondataiból kiderül: „Ünnepek közeledtével ki-ki a maga módján készülődik. Mindenki másképpen. Csakúgy, mint mások, Benedikt is úgy készülődött, ahogy szokott.”
Nem meglepő, hogy a regényt átszövik a bibliai és vallási allúziók – elég, ha a főhős nevére gondolunk: Benedikt jelentése ’áldott’ –, ám Stefánsson az utószóban óva int attól, hogy kizárólag ebből az értelmezői szemszögből közelítsünk a műhöz: „Egy olyan könyv, amelyet egy mai legendaként, Krisztus életének rekonstrukciójaként emlegetnek, könnyen bemerevedhet az olvasó fejében, kizárva az egyéb értelmezési lehetőségeket, és ami még rosszabb: a könyvet már nem a saját maga jogán, az irodalom jogán olvasnák. Az olvasó vasárnapi ruhát ölt magára, és egy imádkozó ember alázatával olvas, pedig úgy soha nem szabad ahhoz az irodalomhoz közelíteni, amelynek további élete az olvasó fejében rejlő teremtőképességen nyugszik.”
Gunnarson regénye valóban sokrétűbb annál, hogy a címe és bizonyos regiszterei alapján megváltásallegóriaként tekintsünk rá.
Fontosabb ennél, hogy Benedikt krisztusi lelkületű ember, akinek az ünnepre való felkészülés nem merül ki abban, hogy felidézi magában Krisztus bevonulását Jeruzsálembe (ezt a furcsaságot talán megbocsáthatjuk Gunnarssonnak, hiszen az advent a születést, nem a kereszthalált megelőző időszak), hanem ő maga is útnak indul, hogy tegyen valamit az elkóborolt bárányokért és a nyáj egységéért. Csak épp Benedikt, a földi pásztor ezt hús-vér birkákkal és egy valóságos nyájért teszi.
Megdöbbentően elgondolkodtató és aktuális üzenete ez az 1937-ben született regénynek a ma embere számára, akinek mi mást jelentene az advent, mint az eszelős év végi kapkodást, a céges zárást és leállást, a karácsonyi kereskedelemi csúcsidőszak kihasználását és a felkészülést a túlpörgetett ünnepi együttlétekre, hazautazásra, bulikra, szabadságra, síelésre…
Hová lett a másikra való odafigyelés, a közösség igényeinek szem előtt tartása (ha egyáltalán léteznek még közösségek), a másokért hozott áldozat?
Ám a reményt éppen Benedikt magatartása hordozza: „Ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy érezte, mintha az egész élete adventté vált volna. Mert alaposabban megvizsgálva, mi az élete, mi az ember élete a Földön, ha nem egy be nem fejezett szolgálat, amely a valami jobbra való várakozással, készülődéssel magyarázható – azzal az elhatározással, hogy valami jót cselekszik.”
Gunnarson regénye a világ azon konzerválódott kis darabjának az emlékét őrzi, ahol még a közösség is létezett, amelyért meghozható volt az áldozat. Ahogy Benedikt halad a felföld felé, úgy köszön be az útjába eső utolsó tanyákra a gazdáknak, akiknél megmelegedhet, megalhat, és kaphat néhány jó falatot, jó szót.
Az elszórt hegyi tanyák lakói egy emberként izgulnak a küldetés sikeréért; a pásztor várása, befogadása az élet rituális része lett a hosszú évtizedek alatt a felföldön.
Sőt, még Benedikt védelmére is kelnek, amikor a szomszéd falubeli pásztorok kihasználnák a kutyával és kossal „felszerelt” kollégájukat, és a segítségét kérik a saját birkáik összeterelésében. Benedikt azonban nem élősködésként gondol az ilyen és hasonló, útjába akadó segítségkérésekre, hanem a szolgálat természetes részeként: „Hákon igazán ügyesen csinálta, nézett fel Grímur: a zsivány fjalliakról nem is beszélve. Ez igaz, de a birkák és a lovak mindig is birkák és lovak maradnak, vetette közbe Benedikt tagadhatatlan érveit: az egyikre vigyázni kell, a másikat pedig nem szabad elhanyagolni.”
Miközben a pásztorra és kísérőire is élet-halál küzdelem vár az egyre fagyosabb, hidegebb és veszélyesebb körülmények között, Gunnarsson itt-ott kedves humorral oldja a feszültséget. Ez egyfelől ember és állat „párbeszédéből” adódik, amely hol szavakkal, hol szavak nélkül valósul meg – ahogy Stefánsson fogalmaz utószavában: „Leó tulajdonképpen elviszi a show-t a könyvben, Gunnar egy-egy fél mondat erejéig tesz egyszerű megállapításokat a kutyáról, mégis valahogy úgy, hogy az olvasónak fülig ér a szája, és egy pillanatra úgy érzi, hogy a világ mulatságos” –, másfelől a hegyi ember olyasféle derűs bölcsességeiből, amelyek a legnehezebb helyzetekben is megtartó erővel bírnak:
„Senki sem tudja, mit tartogat a holnap. Másfelől ritkán történik olyan rettenetes szörnyűség, hogy ne lehessen még rosszabbat elképzelni nála.”
Küldetésük céljának közeledtével Benediktnek és négylábú barátainak egyre ridegebb „szállásokon” kell meghúzniuk magukat: végül már csak egy, a havas földbe vájt mély lyuk szolgál menedékül nekik. És milyen jó dramaturgiai érzékre vall, hogy az író a történetnek e szó szerint is legsötétebb, legmélyebb pontján fogalmazza meg a hőse életét éles fénnyel bevilágító gondolatot: „Ott feküdtek ők hárman, néhány lábnyira a föld felszíne alatt, láthatatlanul – alig lehetett az élők közé számítani őket.
Mégis fel fognak ébredni, hogy olyan tetteket vigyenek véghez, amelyek a többség számára elérhetetlenek, megtegyék, amire egyedül ők képesek, amire egyedül ők hajlandók.
Lehet, hogy valamilyen értelemben pótolhatatlanok...?”
Túlzás nélkül mondható, hogy az Advent egy lehetséges válasz az élet miértjére: Benedikt önmaga számára adott válasza.
Az ünnep pedig jó alkalom arra, hogy mi magunk legalább a kérdésfeltevésig eljussunk. S ha valakinek a válasz is megadatik, az már a kegyelem jele
