Először jelent meg magyarul Jodi Picoult első regénye: létezhet szerelem és karrier egymás mellett?

Jodi Picoult mára világszerte elismert szerző – nem mellesleg jelenleg az egyik legtöbbször betiltott író az Egyesült Államokban –, aki előszeretettel boncolgat a könyveiben nehéz témákat. Első regénye öt hangra írt, sodró lendületű történet, amely most olvasható először magyar fordításban. Az egyik főhős, Jane problémás családja elől menekül a bálnákat kutató Oliver karjaiba, a férfi azonban a szerelem helyett egyre inkább a karrierjét kezdi előtérbe helyezni. A feleség ezért közös lányukkal együtt felkerekedik, és maga mögött hagyja az addigi életét, de az utazás közben újra és újra szembesülnie kell a múlttal. A bálna éneke egy mély érzésekkel teli kötet, amely a családi működések mellett önmagunk megtalálásáról is sokat mond.

Jodi Picoult

A bálna éneke

Ford. Morcsányi Júlia, Athenaeum, 2026, 416 oldal

Megveszem

Jodi Picoult: A bálna éneke (részlet)

2.

Oliver

A hawaii és a nyugat-indiai hosszúszárnyú bálnákat kevésbé látom szomorúnak, mint a New England-i partokon élőket. Dalaik játékosak, szaggatottak, elevenek. Inkább hegedűszóra emlékeztetnek, mint oboára. Van bennük valami méltóságteljes elegancia, valami diadalittas érzés, amikor látja őket az ember víz alá bukni, majd felbukkanni. Síkos testükkel tengervíztölcsérben kanyarognak fel, az ég felé; kinyújtott uszonyaikkal úgy bukkannak elő az óceán mélyéről, mint Krisztus második eljövetele. De a Stellwagen Bank-i bálnák dalai lénye legmélyéig eltelítik az embert, egyre nőnek benne. Ezekbe a bálnákba szerettem bele, amikor először hallottam a kiáltásaikat – mind kísérteties volt, szétterülő, mint szívünk riadt dobbanásainak a hangja, amikor félünk az egyedülléttől.

Néha, amikor lejátszom az észak-atlanti állomány felvételeit, azon kapom magam, hogy zokogok.

1969-ben kezdtem együtt dolgozni Roger Payne-nel, amikor ő és a kollégája, Scott McVay megállapították, hogy a hosszúszárnyúak – megaptera novaeangliae – által kiadott hangok valóban dalok. Természetesen meglehetősen szabadon alkalmazom a „dal” definícióját, de talán helytálló megfogalmazás az „énekesük által meghatározott mintázat szerint összerakott hangok sora”. A bálnadalok felépítése a következő: egy vagy több hang alkot egy frázist, amely ismétlődik és dallammá válik, és több dallamból épül fel egy dal. Általában hét és harminc perc közötti hosszúságú, és az énekes ugyanabban a sorrendben énekli el. Hétfajta alaphangot különböztetünk meg, és mindegyiknek van további variációja is: nyögések, kiáltások, trillák, éles kis vakkantások, sóhajok, kerepelések és horkantások. A különböző populációkba tartozó bálnák más-más dalokat énekelnek. Az évek során az énekük a változás általános törvényei szerint fokozatosan módosul; ezeket a változásokat minden bálna megtanulja. Nem gépiesen énekelnek, hanem az adott helyzetre reagálva alkotnak, új darabokat illesztenek be a régi dalokba. Régebben úgy gondolták, kizárólag az ember rendelkezik ezzel a képességgel.

Természetesen ezek csak feltevések.

Volt idő, amikor nem a bálnákat kutattam. A zoológia területén indult a pályafutásom, bogarakkal foglalkoztam, majd áttértem a denevérekre, aztán a baglyokra, végül a bálnákra. Évekkel ezelőtt hallottam őket először, amikor egy nagyobb hajó fedélzetéről csónakkal szálltam vízre, és egyszer csak egy hosszúszárnyú bálna fölött találtam magam, amelynek dalától rezegtek a talpam alatt a deszkák. Szakterületemen tett legnagyobb felfedezésem, hogy csak a hím bálnák énekelnek. Korábban is voltak ezzel kapcsolatban feltételezések, de ahhoz, hogy kézzelfogható bizonyítékaink legyenek, a nyílt vízen kellett meghatároznunk a bálna nemét. A bálnák alhasát ellenőrizni kivitelezhető, de veszélyes lett volna. A genetika eszköztárából kölcsönöztem, elgondolkodtam, megvalósítható-e a sejtmintavétel. Végül készítettem egy biopsziás nyílvesszőt, amelyet egy módosított szigonypuska lőtt ki. Amikor eltalálta a bálnát, eltávolított egy közel hat és fél milliméter vastagságú bőrdarabot, amelyet zsinóron húzott vissza. A nyíl felülete antibiotikummal volt bevonva, hogy a seb ne fertőződjön el. Több sikertelen kísérlet után végül sikerült kellő mennyiségű bizonyítékot összegyűjtenem.

A bálnák közt a mai napig kizárólag hím énekesekről tudunk, női énekest még soha nem vettünk nyilvántartásba.

Húsz évvel később már sokat tudunk a hosszúszárnyúak változatos énekéről, ám a céljáról még igen keveset. Mivel a dalokat a hímek generációi adják tovább egymásnak, és kizárólag a szaporodóhelyeken éneklik azokat, a nőstények odacsalogatásának lehetséges módjaként tekintünk rájuk. A szex előfeltétele lehet egy adott állomány énekeinek ismerete, és a kisebb módosítások, díszítések még további vonzerőt kölcsönözhetnek. Ez magyarázat lehetne arra, miért ilyen összetettek a bálnák dalai, hogy miért kell ismerniük az éppen divatos változatokat, hogy a nőstények az énekük alapján választanak párt maguknak. Egy másik elmélet mást lát a dal céljának, e szerint nem a nőstényeket vonzza, hanem a többi hímet – ha úgy tetszik, egy akusztikus kard, amely lehetővé teszi, hogy a hímek megküzdjenek egy nőstényért.

Valóban nagyon sok hím példányon láthatjuk a párzásért folytatott versengéskor szerzett sebhelyeket.

De bármi is legyen a gyönyörű hangok üzenete, ennek köszönhetően rendkívül sok elmélet született, és számtalan információhoz jutottunk a hosszúszárnyú bálnák viselkedésével kapcsolatban. Ha egy bálna egy adott populáció tagja, egy bizonyos dalt fog énekelni. Így ha ismerjük minden egyes bálnapopuláció dalait, megállapíthatjuk az éneklő egyed eredetét, függetlenül attól, hol készült a felvétel. A dalaik révén új módszerrel tudjuk nyomon követni a bálnákat, amely a bilétázás vagy a fényképes farokuszony-azonosítás alternatívája lehet. Az általuk énekelt dalok alapján csoportosíthatjuk a hímeket, majd ezekhez a csoportokhoz rendelhetjük a nőstényeket az alapján, hogy milyen dalokat hallgatnak meg.

Legfrissebb tudományos kérdésfelvetésem a következő: több figyelmet kellene-e szentelnünk az egyes énekeseknek? Vajon nem árul-e el személyes története – ki az adott bálna, hol látták, kikkel látták – valamit arról, hogy miért énekel éppen úgy, ahogy?

Minden részletre kiterjedő kutatásokat végeztem.

Cikkeim jelentek meg a Newsweek, a Christian Science Monitor és a The New York Times hasábjain. Időközben megházasodtam, és született egy gyerekem. Onnantól aztán sosem éreztem, hogy elég időt szánnék akár a családomra, akár a karrieremre. Purgatóriumban vagyok, én így hívom ezt. Purgatóriumnak. A bálnák ugyebár sosem alszanak. Akaratlagos légzésű emlősök, folyton a felszínre kell jönniük levegőért. Az óceán mélyén lebegnek, képtelenek pihenni.

Régebben megpróbáltam a kettőt keverni. Magammal vittem Rebeccát és Jane-t a nyomkövető útjaimra; a New England-i hosszúszárnyúak felvételeit hallgattam otthon, megoldottam, hogy a konyhában, a fürdőben is szóljanak a dallamok. Aztán egy nap azon kaptam Jane-t, hogy a nagy kést vagdossa a konyhai hangszóróba.

Azt mondta, már nem bírja tovább hallgatni.

Amikor Rebecca ötéves volt, mindannyian elhajóztunk Bermudára, hogy megtekintsük a keleti parti hosszúszárnyúak szaporodási területét. Meleg volt, és Rebecca a delfineket mutogatta, amelyek mellett a zátonyok felé tartva elhajóztunk. Jane az én esőkabátomat viselte – erre jól emlékszem, mert ragyogó tiszta volt az ég, ő viszont így védekezett a vízpermetet hordó szél ellen, amitől libabőrös lett. Ott állt a bérelt hajóm, az Utazó korlátjánál, tűzött a hajára a nap, rózsaszínre pirult tőle a fejbőre. Szorosan markolta a korlátot, a nyílt vízen sosem érezte magát biztonságban. Amikor kikötöttünk, mindig óvatosan lépkedett, hogy megbizonyosodjon afelől, végre szilárd talaj van a talpa alatt.

A bálnák játékosak. Amikor odaértünk a célunkhoz, és leengedtük az óceánba a hidrofont, pár száz méterre tőlünk egy csapat bálnát pillantottunk meg. Bár éppen egy, a vízfelszín alatt mélyen éneklő egyed dalát vettük fel, mégsem tudtuk megállni, hogy a többieket is figyeljük. Farkukkal a vizet csapdosták, lustán forogtak, uszonyaikkal cirógatták egymást. Kilőttek a vízből, mint a rakéták.

Ébenfeketével, fehérrel márványozott testük felbukkant-eltűnt a hullámok között.

Ahogy a bálnadal melankolikus hangjai szétáradtak a hajón, megértettük, hogy egy művészien kivitelezett balettet látunk, amelynek számunkra ismeretlen a története. A hajó jobbra-balra dülöngélt, és néztem, ahogy Rebecca megkapaszkodik Jane lábában. Arra gondoltam: ők az én két leányzóm, és még sosem láttam gyönyörűbbnek őket.

Noha ekkor Rebecca még csak ötéves volt, sok mindenre emlékszik a bermudai utazásból. A bálnák nincsenek közöttük. El tudja mondani, milyen volt a rózsaszín homok tapintása, vagy a Devil’s Hole, ahol cápák úsztak el az ember lába alatt, vagy egy birtok tavacskája, benne a valódi Bermuda-sziget alakját mintázó szigettel. De nem emlékszik sem a sárga esőkabátot viselő anyjára, sem a lassan mozgó, játszadozó hosszúszárnyúakra, még arra a mélyben újra és újra felkiáltó bálnára sem, amelyet hallva megkérdezte: „Apuci, miért nem tudunk segíteni rajta?” Nem rémlik, Jane elmondta-e a véleményét a dologról. A bálnákkal kapcsolatban legnagyobbrészt hallgatott.

3.

Jane

Nálunk a lányom a higgadt bölcs a családban. Ezalatt azt értem, hogy míg én kiborulok bizonyos helyzetekben, Rebecca hajlamos rá, hogy mindent magában tartson. Például: amikor először tapasztalta meg, mi is az a halál (szeretett tengerimalaca, Vajkaramella hunyt el). Ő takarította ki a ketrecet, ő temette el a kicsi, merev testet a hátsó kertben, míg én ott sírtam mellette. Nyolc és fél napig nem sírt, majd egyszer csak láttam, hogy zokog mosogatás közben.

Éppen elejtett egy tálalótálat, és a törött porcelándarabok napsugarakként hevertek a lába körül.

–          Hát nem érted, hogy mennyire gyönyörű volt? – kérdezte.

Mikor hazaérek, a nappaliban találom Rebeccát. Ezen a nyáron úszómesterként dolgozik, és kettőkor végez, így már otthon van, mire én is megérkezem. Répát rágcsál és a Szerencsekereket nézi. Előbb tudja a választ, mint a versenyzők. Integet nekem.

–          Két város regénye – mondja, és a tévében megszólal egy csengő. Rebecca mezítláb kimegy a konyhába. Piros fürdőruhában van, mellkasán ÚSZÓMESTER felirat, fején régi baseballsapka. Sokkal idősebbnek látszik a tizennégy és fél événél, sőt, az emberek olykor azt hiszik, testvérek vagyunk. Elvégre hány olyan harmincöt éves nő van, akinek még csak most születik meg az első gyereke?

–          Apu itthon van – figyelmeztet Rebecca.

–          Tudom. Próbált hívni ma reggel.

Összenézünk. Rebecca vállat von.

A szeme formája Oliveré, elnéz a vállam fölött, de a tekintetének nincs min megállapodnia.

–          Majd úgy csináljuk, ahogy szoktuk. Beülünk egy filmre, ami neki úgyse tetszene, aztán megeszünk egy doboz jégkrémet. – Lustán kinyitja a hűtő ajtaját. – Semmi kajánk nincs.

Igaza van. Még tej sincsen.

–          Nem akarnál inkább valami mást csinálni? A te születésnapod van.

–          Az nem olyan nagy ügy.

Hirtelen az ajtó felé fordul, ahol ott áll Oliver. Egyik lábáról a másikra nehezedik, idegen a saját otthonában. Amolyan utógondolatképp magához húz, puszit nyom az arcomra.

–          Van egy rossz hírem – mondja mosolyogva.

Oliver mindig ugyanúgy hat rám, valahányszor látom: megnyugtat. Nagyon jóképű, és ahhoz képest, hogy milyen sok időt tölt a szabad ég alatt, a bőre se nem száraz, se nem durva, olyan színű, mint a jegeskávé, és puha, mint a bársony. A szeme fényes, mint a még nedves festék, a keze pedig nagy és erős. Amikor meglátom őt, ahogy az alakja kitölti az ajtófélfát, nem érzek szenvedélyt vagy izgalmat. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna.

Kényelmesen érzem magam tőle, mint a kedvenc pár cipőmtől.

Rámosolygok, hálás vagyok a vihar előtti csendért.

–          Nem is kell mondanod, apu. Tudtam, hogy nem leszel itt a születésnapomon.

Olivér rám ragyog, mintha azt akarná mondani: látod? Semmi szükség fennakadni ezen. Rebeccához fordul:

–          Sajnálom, kölök. De tudod, hogy van ez, mindenkinek úgy a legjobb, ha elmegyek.

–          Ki mindenkinek? – meglep, hogy ezt hangosan kimondtam. Oliver rám néz. A tekintetéből eltűnik az érzelem, szenvtelen, mintha egy idegent nézne a metrón. Kibújok a magas sarkúmból, és a jobb kezembe veszem a pár cipőt.

–          Felejtsd el. Akkor ennyi.

Rebecca megindul a nappaliba, közben megérinti a karomat.

–          Tényleg nem gond – suttogja nyomatékosan, ahogy elmegy mellettem.

–          Valahogy kárpótollak majd – mondja Oliver. – Csak várj, amíg meglátod az ajándékodat!

Rebecca mintha meg sem hallaná őt. Felhangosítja a tévét, és magamra hagy a férjemmel.

–          Mit kap tőled? – kérdezem.

–          Nem tudom. Majd kitalálok valamit.

Fotó: Tim Llewellyn/A szerző Facebook-oldala