A haja már fehér, de a szelleme élénk, vibráló: Witold Walczykiewicz zongoraművész. Halálosan beleszeret Beatrizbe, ebbe a vonzó, művészetkedvelő asszonyba, aki Witold barcelonai koncertjének szervezésében segédkezik. Beatriz férjnél van, és eleinte nem tesz rá mélyebb hatást Witold, a művész közeledése nyomán azonban apránként bevonódik a férfi világába. Witold leveleket intéz Beatrizhez, utazásokra hívja, egyszer meg is látogatja Mallorcán, a nő férjének nyaralójában. Van realitása kettejük szerelmének? Ha igen, pontosan mik az erőviszonyok? Beatriz diktál, mert ő az, aki úrrá lesz saját érzésein? Vagy Witold, aki olyan intenzitással álmodja meg ezt a köteléket, hogy az megelevenedik? A Nobel-díjas író kötete végigköveti a lengyel zongorista zuhanásszerű lendületét, amellyel az beleveti magát egy mindent átformáló szenvedélybe.
J. M. Coetzee 1940-ben született Fokvárosban, jelenleg Ausztráliában él. 2003-ban kapott irodalmi Nobel-díjat. Az első író, aki kétszer is elnyerte a Booker-díjat: 1983-ban Michael K élete és kora, majd 1999-ben Szégyen című regényéért kapta meg az elismerést. Ismertebb művei még: A barbárokra várva és a Jézus-trilógia.
J. M. Coetzee: A lengyel (részlet)
EGY
1. Először a nő okoz neki fejtörést, aztán a férfi.
2. Eleinte világos elképzelése van arról, hogy kicsoda a nő. Magas és kecses; hagyományos értelemben talán nem szépség, de a vonásai – sötét haja és szeme, magas járomcsontja, telt szája – drámaiak, és kellemes, mély alt hangja van. Hogy szexi-e? Nem, nem az, és semmiképp sem csábos. Fiatalon szexi lehetett – hogy is ne lett volna az ilyen alakkal? –, most, negyvenesen már inkább egyfajta hűvösség jellemzi. Szembetűnő, hogy nem ringatja a csípőjét járás közben, peckes tartással, impozánsan siklik a padlón.
Így foglalná össze a nő külsejét. Ami a bensőjét, a lelkét illeti, idővel majd az is megmutatkozik. Egyvalami biztos: jó ember, kedves, barátságos.
3. A férfi a problémásabb. Elméletben ő is világos eset. Lengyel származású, életerős hetvenes, főként Chopin előadójaként ismert zongoraművész, egy ellentmondásos előadó: az ő Chopinje véletlenül sem romantikus, ellenkezőleg, kissé rideg, Chopin mint Bach örököse. Emiatt aztán különcnek számít a hangversenyszíntéren, kellően különc ahhoz, hogy Barcelonába csábítson egy gyér létszámú, ám annál kifinomultabb közönséget, a városba, ahová meghívták, a városba, ahol találkozni fog a kecses, nyájas szavú nővel.
Ám alighogy a lengyel kilép a fénybe, máris változni kezd.
Dús, ezüst sörényével, egyedi Chopin-értelmezésével jól körülírható személyiségnek ígérkezik. Lélek és érzés terén ellenben nyugtalanítóan rejtélyes. Átszellemülten játszik, ez tagadhatatlan, csakhogy nem a saját szelleme vezérli, hanem Chopiné. S ha ez a szellem szokatlanul száraznak és szigorúnak tűnik, az csak annak lehet a jele, hogy neki is hasonló a temperamentuma.
4. Honnan jönnek, a magas, lengyel zongorajátékos, és a sikló járású, elegáns nő, a bankárfeleség, aki jó cselekedetekkel tölti ki a napjait? Egész évben kopogtattak az ajtón, hogy vagy eresszék be, vagy küldjék el őket és hagyjanak nekik békét. Végre-valahára eljött volna az idejük?
5. A lengyel egy olyan Körtől kapja a meghívást, amely évtizedek óta havi rendszerességgel szervez koncerteket a Sala Mompouban, Barcelona gótikus negyedében. A koncertek nyilvánosak, a jegyek azonban drágák, így a közönség jobbára tehetős, korosodó, ízlésére nézve konzervatív.
A szóban forgó nő – Beatriz – a sorozatot lebonyolító testület tagja. Állampolgári kötelességként végzi a feladatát, no meg azért is, mert hisz abban, hogy a zene önmagában is jó, ahogy a szeretet is jó, vagy az adakozás, vagy a szépség, és azért is jó, mert mindenki jobb ember lesz általa. Noha pontosan tudja, hogy naivan vélekedik, kitart a nézetei mellett. Intelligens, de nem elmélkedő természet. Intelligenciája részint abból a felismerésből fakad, hogy a túlzásba vitt elmélkedés megbénítja az akaratot.
6. A döntés, hogy hívják meg a lengyelt, akinek annyi w meg z van a nevében, hogy testületileg meg sem próbálják azt kiejteni – egyszerűen „a lengyelnek” nevezik –, csak hosszas tanakodást követően születik meg. Nem ő, Beatriz ajánlotta a férfit, hanem a barátnője, Margarita, a koncertsorozat lelke, aki a madridi konzervatóriumban tanult, és nála jóval többet tud a zenéről.
Margarita azt mondja, hogy szülőhazájában a lengyel a Chopin-előadók új nemzedékének úttörője volt. Köröztet egy recenziót a férfi egyik londoni koncertjéről. A recenzió szerzője szerint a kemény, kopogós – prokofjeves – Chopinnek immáron leáldozott. Az eleve csupán modernista lépés volt a francia–lengyel mester finom, álmodozó, „nőies” lélekként való elkönyvelése ellen. A történelmileg hiteles Chopin puha hangzású és olaszos. A lengyel Chopin-olvasata, még ha kissé túlintellektualizált is, elismerést érdemel.
Beatriz nem biztos benne, hogy akar-e egy egész estén át történelmileg hiteles Chopint hallgatni, s ami talán inkább mérvadó, abban sem, hogy az igencsak hidegvérű Kör-tagok jól fogadják-e majd a dolgot. Csakhogy Margarita már elkötelezte magát az ügy mellett, és mert Margarita a barátnője, biztosítja őt a támogatásáról.
Kiment a lengyelnek a meghívó egy időpont- és honoráriumjavaslattal egyetemben, és a meghívást elfogadták. Eljött a nap. A férfi Berlinből repült át, kimentek elé a reptérre, és elfuvarozták a szállodájába. A terv szerint az esti koncert után Beatriz Margaritával és annak férjével vacsorázni viszi.
7. Hogy Beatriz férje miért nem csatlakozik a társasághoz? A válasz: azért, mert sosem vesz részt a koncertszervezők eseményein.
8. Pofonegyszerű a terv, akad azonban egy bökkenő. A kérdéses reggelen Margarita telefonál, hogy lebetegedett. Ezzel a rendkívül hivatalos kifejezéssel él: caído enferma, lebetegedtem. Hogy milyen jellegű lebetegedésről van szó? Azt nem árulja el. Úgy tűnik, szándékosan ködösít. Nem fog tudni elmenni a koncertre. És a férje sem. Beatriz legyen szíves átvállalni tőle a vendéglátói feladatokat, vagyis gondoskodjék róla, hogy időben átszállítsák a vendégüket a szállodából az előadóterembe, aztán szórakoztassa, amennyiben szórakozni óhajt, hogy amikor majd hazatér a szülőhazájába, azt tudja mondani a barátainak, Igen, összességében jól éreztem magam Barcelonában. Igen, jó sorom volt náluk.
– Jól van – mondja Beatriz –, számíthatsz rám. És remélem, mihamarabb meggyógyulsz.
9. Azóta ismeri Margaritát, hogy együtt jártak iskolába az apácákhoz; mindig is csodálta barátnője spirituszát, vállalkozókedvét, szociális öntudatosságát. Most pedig kénytelen lesz őt helyettesíteni. Mit takar az, hogy szórakoztatnia kell egy férfit, aki futó látogatásra érkezett ebbe a különös városba? Az ő korában szexet aligha fog elvárni. De bizonyára elvárja majd, hogy Beatriz hízelegjen neki, sőt akár flörtöljön vele. A flörtölés nem az ő asztala. Margarita más. Margarita nagyon ért a férfiakhoz. Beatriz nemegyszer volt tanúja barátnője hódításainak, és remekül szórakozott. Mégsem szándékozik utánozni a barátnőjét.
Vendégük csalódni fog, ha magasak az elvárásai a flörtöt illetően.
10. Margarita szerint a lengyel „igazán emlékezetes” zongoraművész. Párizsban élőben hallotta őt. Lehet, hogy történt is valami kettőjük között, Margarita és a lengyel között, élőben; és miután kijárta a férfinak a barcelonai látogatást, Margaritának az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága? Vagy a férjénél telt be a pohár, és ő intett be? Ezt kell érteni a „lebetegedés” alatt? Miért olyan bonyolult minden?
Most neki kell kalauzolnia az idegent! Semmi oka azt feltételezni, hogy beszél spanyolul. Mi van, ha angolul sem beszél? Mi van, ha a csak franciául tudó lengyelek közé tartozik? Az állandó Kör-tagok közül egyedül Lesinskiék, Ester és Tomás beszélnek franciául, és a nyolcvanas éveit taposó Tomás nincs valami jó bőrben. Mit szól majd a lengyel, hogy a tűzrőlpattant Margarita helyett a rozoga Lesinskiékkel kell beérnie?
Nem várja az estét. Micsoda élet a vándor szórakoztatóé!, tűnődik. Repterek, szállodák, mindegyik más, mégis ugyanaz; a vendéglátók, akiket muszáj elviselni, mind más, mégis ugyanaz: ömlengő középkorú nők az unott férjeikkel. Ez kioltja a tüzet a lélekből.
Ő legalább nem ömlengős. Fecsegni sem szokott. Ha a lengyel a fellépése után kedvetlen hallgatásba kíván burkolódzni, Beatriz szívesen lesz ebben a társa.
11. Egy koncertet lebonyolítani, gondoskodni arról, hogy minden olajozottan menjen, nem kis teljesítmény. Most egyedül az ő vállára nehezedik ez a teher. A koncertteremben tölti a délutánt, szekírozza a személyzetet (tapasztalata szerint a felügyelőjük szereti húzni az időt), tételesen ellenőrzi a részleteket. Szükséges-e listába szedni a részleteket? Nem. De Beatriz éppen a pedantériájával fogja bizonyítani ügybuzgalmát és rátermettségét. Hozzá képest a lengyel esetlennek és elveszettnek tűnik majd. Ha mennyiségként fogjuk fel az emberi erényeket, a lengyel esetében e mennyiség tetemesebb hányada a zenére összpontosul, nem sok marad a világi dolgokra; míg Beatriz erényei minden irányban egyenlően vannak elosztva.
12. A sajtófotókon egy markáns arcélű, hófehér hajkoronás, távolba révedő férfi látható. A mellékelt életrajz szerint Witold Walczykiewicz 1943-ban született, és tizennégy éves korában adta élete első koncertjét. Felsorolják a díjait, és néhány felvételét.
Milyen lehetett 1943-ban Lengyelországban születni, egy háború kellős közepén, amikor káposzta- meg krumplihéjlevesen kívül nem volt mit enni. Visszaveti-e ez a testi fejlődést? Na és a lelkit? Vajon megmutatkoznak Witold W. csontjaiban és lelkében a gyerekkori éhezés nyomai?
Csecsemő sír az éjszakában, bőg az éhségtől.
Beatriz 1967-ben született. 1967-ben senkinek sem kellett káposztalevesen tengődnie Európában: se Lengyelországban, se Spanyolországban. Ő soha nem éhezett. Soha. Áldott nemzedék.
A fiai is áldottak. Életvidám fiatalemberekké cseperedtek, akiket lefoglal egyéni sikereik kovácsolása. Ha sírtak is valaha éjjelente, legfeljebb azért, mert tisztába kellett tenni őket, vagy csak nyűgösködtek, de nem éheztek.
Sikervágyuk tekintetében az apjukra ütöttek, nem az anyjukra. Apjuk vitathatatlanul sikeres életet élt. Anyjuk esetében ez még nem eldöntött. Elég-e a sikerhez az, hogy a világra hozott két ilyen jól táplált, életteli ifjút?
13. Intelligens nő, tanult, olvasott, jó feleség és anya.
Mégse veszik komolyan.
Ahogy Margaritát sem. És senki mást sem a Körükből. Társasági hölgyek: nem nehéz csúfot űzni belőlük. Gúnyolják őket a jótékonykodásuk miatt. Még magukat is kikacagják. Milyen röhejes sors! Gondolta volna valaha, hogy ez vár rá?
Lehet, hogy Margarita is ezért lett pont ma beteg. ¡Basta! Elég a jó cselekedetekből!
14. Beatriz férje távol tartja magát a Körtől. Az eltérő tevékenységi területek híve. Egy feleségnek is legyen meg a saját külön tevékenységi területe.
Idővel eltávolodtak egymástól a férjével. Diáktársak voltak, a férfi volt az első szerelme. A kezdeti időkben szenvedélyes, csillapíthatatlan vágy fűzte őket egymáshoz, ami még a gyerekek születése után is kitartott. Aztán egy nap tovatűnt. A férjének elege lett. És neki is. Mindazonáltal megmaradt hűséges feleségnek. Meg szokták ugyan környékezni férfiak, amit ő elhárít, nem mintha ne esnének jól neki, de még nem tette meg az utolsó lépést, amelyet csakis ő tehet meg, a lépést a nemtől az igen felé.
15. Először akkor pillantja meg a lengyelt a valóságban, amikor az a pódiumra lép, meghajol, és helyet foglal a Steinway zongoránál.
1943-ban született, vagyis hetvenkét éves. Könnyűek a léptei, nem látszik meg rajta a kora.
A magassága ámulatba ejtő. Nem is egyszerűen magas, hanem hatalmas, a mellkasa majd szétfeszíti a zakóját. Óriáspóknak tetszik, ahogy a billentyűk fölé hajol.
Nehéz elhinni, hogy két ekkora mancs képes lehet andalító dallamok előcsalogatására, pedig képes rá.
Ez egy természet adta előny a férfi zongoristáknál a nőkkel szemben: kezek, amelyek egy nőn groteszk látványt nyújtanának?
A nő mindeddig nem sok gondolatot vesztegetett a kezekre, melyek alázatos, fizetés nélküli szolgákként teljesítik gazdájuk kívánságait. Az ő kezén nincsen semmi különös. Egy nő keze, aki hamarosan betölti az ötvenet. Olykor diszkréten el szokta dugni. A kéz éppúgy árulkodik a korról, mint a nyak, vagy a hónalj redői.
Az anyja idejében egy nő még megjelenhetett kesztyűben a nyilvánosság előtt. Kesztyűk, kalapok, fátylak: egy letűnt korszak maradványai.
16. A következő, ami szembetűnik neki a lengyelen, az a haja, kirívóan fehér, és kirívóan bodorodik. Így készül a koncertjeire: fodrász igazítja be a frizuráját a szállodaszobájában? De ne legyünk igazságtalanok. Nemzedékének maestrói, Liszt abbé örökösei körében az ezüst vagy fehér lobonc alighanem az alapfelszerelés része.
Évek múlva, amikor a lengyel már csak a múlt egy epizódja lesz, a nő eltűnődik majd e kezdeti benyomásokon. Alapvetően hisz az első benyomásokban, amikor ítéletet hirdet a szív, és vagy kinyúl az ismeretlen felé, vagy elhőköl tőle. Az ő szíve nem nyúlt ki a lengyel felé, amikor meglátta, ahogy bevonul a pódiumra, és sörényét hátradobva ráteszi a kezét a billentyűkre. A szíve a következő ítéletet hozta: Micsoda pozőr! Csak egy vén bohóc!
Idő kell neki, hogy felülemelkedjen az első, ösztönös reakción, és meglássa a lengyelt teljes valójában.
De mit jelent egyáltalán a teljes való? Tán nem tartozik hozzá a lengyel teljes valójához a pozőrség is, s hogy egy vén bohóc?
