Charlotte Wood a Hétvége után (kritikánk róla ITT) újra egy tipikus ausztrál kisvárosba vezet: A gyerekek egy ausztrál család története, amelynek tagjai az évek során eltávolodtak egymástól. Amikor édesapjukat baleset éri, és intenzív osztályra kerül, Mandy és a testvérei hazatérnek, hogy az anyjukkal legyenek a nehéz helyzetben. A kórházban újra felszínre törnek a rég eltemetett sérelmek, és amikor az egyik ápoló felidéz egy sötét epizódot Mandy fiatalkorából, a helyzet hirtelen fenyegetővé válik. A gyerekek sodró lendületű, letehetetlen regény megbocsátásról, felejtésről és emlékezésről. A szerző a Hétvégéhez hasonlóan ebben a könyvében is azt keresi, hogyan alakít - pusztít és formál - bennünket és kapcsolatainkat az idő múlása.
Charlotte Wood: A gyerekek (részlet)
Margaret a mosógép fölé görnyedve hallja, hogy a majdnem középkorú gyerekei hogy ökörködnek és randalíroznak mögötte a konyhában, húzzák egymást, mint egy csapat vidám kamasz. Talán még mindig kamaszok is, gondolja hirtelen, ahogy a mosógépet körbevevő színes ruhahalomra néz, keze a gép nyitott fedelét markolja. Lehet, hogy van bennük valami, ami nem nőtt fel rendesen. Talán ezért nincsen gyereke egyiküknek sem.
Ez egy olyan kérdés, ami sokszor tartotta őt ébren éjszaka. Geoff persze hallani sem akart a dologról, ne légy már ostoba, mindig elintézte ennyivel; de néha, ahogy ott feküdt a sötétben,
Margaretet nem hagyta nyugodni a gyanú, hogy ők ketten – ő – valamit rettenetesen elrontottak.
Főképpen Mandyvel.
Hagyja, hogy a mosógép teteje kis, tompa puffanással lecsukódjon, és kihúzza a gombot, hogy odabenn meginduljon a víz. A konyha felé fordul, és egy év óta talán először, észrevesz néhány régi képeslapot, ami Mandy küldött nekik; az ajtó melletti parafa táblára tűzte ki őket, mostanra mindet vékony zsír- és porréteg borítja. Három vagy négy lap, ami körülbelül ugyanennyi év alatt érkezett, a világ olyan részeiről, amelyekről Margaret még csak nem is hallott. Mindegyiken egyetlen, sebtében odavetett, szellemes mondat, Mandy jókora aláírása és egy apró, árva Puszi.
A Fenevad Jele. Margaretnek egy évtizedekkel korábbi emlék jut eszébe, egy nőről, akit még Mandy kislánykorában láttak. A nő az úton kelt át a kisvárosban; teljesen hétköznapi, középkorú nő volt, mint Margaret maga. Halványzöld szoknyát és takaros, fehér kardigánt viselt, a kezében hálós bevásárlószatyor. És hétköznapi, középkorú arcának egyik oldala teljes egészében valami döbbenetes, foltos, sötétlila színű volt. Az anyajegy, ha ezt egyáltalán nevezhetjük annak, beborította a nyakát és a fejét, szürkésbarna haján keresztül látszott, hogy még a fejbőrére is kiterjed. És a rémisztő, durva szín közepén, arcának egy körülbelül kéthüvelyknyi részét – orcáját, ajkát, állát – vastag, fehér szőrpamacs borította. Margaret nyelt egyet, úgy megdöbbentette a látvány. A szőr és a nő arcának takaros, négyszögletes alakja leginkább egy terrier pofájára emlékeztette.
Megragadta Mandy kezét, és a földre szegezte a tekintetét, míg elmentek egymás mellett. Már nem tudta volna úgy figyelmeztetni a gyereket, hogy ne bámuljon, hogy a nő meg ne hallja, így az akkor ötéves Mandy egyenesen belebámult a nő iszonyú arcába, és ahogy távolodott, még a fejét is utánafordította, hogy jobban megnézhesse. Mikor végre átértek az úton, Margaret, már túl későn, odasziszegte neki: – Mandy, ne bámulj! – és elengedte a kezét.
Mandy, persze túl hangosan, megkérdezte, miért ne, és Margaret nem tudott válaszolni. De látta, ahogy Mandyn valami komolyság lett úrrá, és csendben nézte, hogy suhan a lába alatt a murvás út, ahogy sétálnak. Margaret ekkor rájött, hogy
a lánya számára aznap valami megváltozott a világban;
Mandy megtudta, hogy létezik nyomorúság, és azt is, hogy kötelességünk nem beszélni róla.
De aznap este a fülledt konyhában, ahogy hallgatta a gyerekek mindennapos vitáit, ahogy Geoff korholások áradatát zúdította rájuk, Margaretet viharos hála öntötte el. Mert képes volt elhinni, hogy Mandy elfelejtette a nő borzalmas arcát, és így ő is megengedhette magának, hogy összehajtogassa ezt az ijesztő, magányos tudást, majd megfeledkezzen róla.
Ahogy a gyerekei cseperednek, az ember azon van, hogy megóvja őket a fájdalmaktól. Azzal tölti a legszebb éveit, hogy próbálja megakadályozni, hogy szemtanúi legyenek – a tévében vagy éppen bennük, a szomszédok arcán. Aztán lassanként rádöbben, hogy nincs menekvés, nekik maguknak kell elboldogulniuk az élet kegyetlenségei közepette.
De ha az ember elsőszülöttje, a legígéretesebb, legokosabb egyenesen keresi mindezt, mikor erőszakba áztatja magát.
Mikor valami brutális közelségbe forr össze a szenvedéssel, olyankor mit lehet tenni?
