Az óriási dübörgés és pezsgés ellenére az 1920-as évek New Yorkjában mindenkinek muszáj volt hallania Benjamin és Helen Raskről. A férfi legendás Wall Street-i mágnás; a nő excentrikus arisztokraták tüneményes tehetségű leánya. De szóbeszéd indul: vajon minden rendben Benjamin pénzügyi manővereivel? És Helen miért él ilyen bezárkózó életet? Miközben a tékozló, spekulációra épülő évtized a végéhez közeledik, a fényűző párt egyre hangosabb pletykák övezik. Milyen áron szerezték irdatlan vagyonukat?
Hernán Díaz kötetének szerkezete formabontó: egy regény, egy kézirat, egy memoár és egy napló. A Bizalom a Rask házaspár életét meséli el olyan nézőpontból, ahogy egy külső szerző látja, és hazugságnak tűnő regényként tálalja. A kézirat azt mutatja be, ahogyan a férj akarja prezentálni a külvilágnak az igazságot, a memoár annak a szellemírónőnek a feljegyzéseit, akit a férj kért meg élete megírására, végül pedig a feleség naplója következik. A feleség tényleg egy betegeskedő gyerek-ara volt, ahogy a férj állítja? Vagy őrületre, mentális érzékenységre hajlamos művészbarát, ahogy a róla szóló regény írója? Vajon minden és mindenki megvásárolható és manipulálható? Még a valóság is?
A kötetből minisorozat készül az HBO-n Kate Winslet főszereplésével és producerségével.
Hernan Díaz: Bizalom (részlet)
Benjamin Rasktól születése óta kevés kiváltság tagadtatott meg, és ezek közé tartozott a hősies felemelkedés: az ő története nem az alkalmazkodásról és kitartásról szól, ebben a mesében nem egy megtörhetetlen akarat kovácsol magának arany sorsot a puszta kohósalakból. A Rask család bibliájának hátuljában található bejegyzés szerint az apja felmenői 1662-ben vándoroltak át Koppenhágából Glasgow-ba, ahol kereskedni kezdtek a gyarmatokról érkező dohánnyal. A következő évszázadban az üzlet felvirágzott, sőt, oly mértékben megnőtt, hogy a család egy része átköltözött Amerikába, mert így jobban szemmel tudták tartani az ellátóikat, felügyelni a termelés minden aspektusát. Három nemzedékkel később Benjamin apja, Solomon kivásárolta rokonait és külső befektetőit. A társaság az ő kizárólagos irányítása alatt prosperált tovább, és nem telt sok időbe, hogy a keleti part egyik legprominensebb dohánykereskedőjévé nője ki magát. Való igaz, a leltárának tételei a kontinens legjobb ellátóitól származtak, ám Solomon sikerének kulcsa nem annyira a portékája minőségében rejlett, mint a saját képességében, hogy kiaknázzon egy nyilvánvaló tényt: noha a dohány egyértelműen ínyencségnek számított, a legtöbb férfi valójában azért szívta, hogy beszélgethessen más férfiakkal. Solomon Rask tehát nem csupán a legfinomabb szivarokat, szivarkákat és pipadohányokat szállította, hanem (és elsősorban)
pompás beszélgetéseket és politikai kapcsolatokat is.
A dohányipar csúcsára emelkedett és biztosította is ott a helyét, köszönhetően társaságszerető lényének és a barátságoknak, melyeket a dohányzószobákban ápolgatott, ahol gyakran lehetett látni, amint éppen figuradóval kínálja a kiemelt ügyfelei egyikét, akik között tudhatta Grover Clevelandet, William Zachary Irvinget és John Pierpont Morgant.
Sikerei csúcsán házat építtetett a Nyugati 17. utcában, amely Benjamin születésére éppen elkészült. Solomont azonban ritkán látták a család New York-i rezidenciáján. A munka egyik ültetvényről a másikra szólította, állandóan szivarsodró termeket felügyelt, vagy üzlettársakat látogatott Virginiában, Észak-Karolinában és a Karib-szigeteken. Még egy kis haciendára is szert tett Kubában, és ott töltötte a telek túlnyomó részét. A szigeten folytatott életéről keringő pletykák az egzotikum iránt érdeklődő kalandornak tüntették fel, és ez a reputáció kapóra jött a szakmájában.
Mrs. Wilhelmina Rask a lábát sem tette be férje kubai birtokára. Ő is hosszú időkre elhagyta New Yorkot, rögtön elutazott, amint Solomon hazatért, és egész évszakokat töltött a barátai nyaralójában a Hudson keleti partján vagy a vidéki házukban Newportban. A férjével egyetlen közös szenvedélyük volt, a szivar, amelyet az asszony kényszeresen szívott. Mivel egy hölgynél ez igen szokatlan élvezetnek számított, csak magában vagy a barátnői társaságában hódolt neki. Ez azonban nem jelentett akadályt, hiszen állandóan velük volt. Willie, ahogy a barátnői hívták, egy szorosan összetartó női csoporthoz tartozott, akik amolyan nomád törzset alkottak. A tagok nem csupán New Yorkot képviselték, érkeztek Washingtonból, Philadelphiából, Providence-ből, Bostonból, sőt, még Chicagóból is. Falkaként vonultak egymás házába és nyaralójába, évszaktól függően – pár hónapra a Nyugati 17. utca is a kör lakhelye lett, szeptember végétől, amikor Solomon elutazott a haciendájára. Ám attól függetlenül, hogy a hölgyek az ország mely részében tartózkodtak,
a klikk sosem engedett be kívülállót a köreibe.
Benjamin általában csupán a saját és a dadái szobájában mozoghatott, így csak halvány elképzelése volt a házról, amelyben felnőtt. Amikor az anyja és a barátnői ott tartózkodtak, nem mehetett oda, ahol azok késő éjszakáig dohányoztak, kártyáztak és sauternes-t ittak; amikor elmentek, a legtöbb szint kihalt – spalettás ablakok, letakart bútorok és lepelbe bugyolált csillárok félhomályos barlangja lett. Az összes dadája és nevelőnője szerint példás gyerek volt, és ezt a tanárai is megerősítették. A jó modor, az értelem és az engedelmesség még sosem egyesült ilyen harmonikusan, mint ebben az édes természetű gyerekben. A gondját viselők egyetlen hibát tudtak megnevezni Benjaminban, azt is hosszas keresgélés után, nevezetesen, hogy ódzkodik más gyerekek társaságától. Amikor az egyik tanára a nebulója társtalanságát félelemnek tulajdonította, Solomon legyintett az aggályaira, mondván, a fiú egyszerűen kezd magára találni.
A magányos gyerekkor nem készítette fel Benjamint a bentlakásos iskolára. Az első félévben mindennap megaláztatások és apró kegyetlenségek céltáblája lett. Idővel azonban a közömbössége miatt az osztálytársai nem találták kielégítő áldozatnak, és békén hagyták. Magának való diák volt, és noha remekelt minden tárgyból, egyik iránt sem fűtötte szenvedély. Minden tanév végén, miután elhalmozták az összes kiosztható dicsérettel és kitüntetéssel, a tanárai emlékeztették, hogy dicsőséget kell szereznie az Akadémiának.
Végzős volt, amikor az apja szívszélhűdésben elhunyt. New Yorkban a temetésen a rokonokat és ismerősöket lenyűgözte Benjamin önuralma, pedig az volt az igazság, hogy a gyász egyszerűen társadalmilag felismerhető formát adott a természetes temperamentumának. Apja ügyvédeinek és bankárainak megdöbbenésére a fiú, koraérettségről téve tanúbizonyságot, azt kérte, hadd nézhesse át a végrendeletet és a hozzá kapcsolódó összes pénzügyi kimutatást. Mr. Rask lelkiismeretes, rendszerető ember volt, a fia nem is talált hibát a dokumentumokban. Miután ezzel végzett, és immár tudta, mire számíthat majd, amikor nagykorú lesz és megkapja az örökségét, visszatért New Hampshire-be, hogy befejezze az iskolát.
Az anyja rövid özvegységét a barátnőinél töltötte Rhode Islanden. Májusban ment oda, nem sokkal Benjamin érettségije előtt, és a nyár végére el is vitte a tüdőtágulás. A családtagok és barátok, akik részt vettek ezen a második, sokkal visszafogottabb szertartáson, nemigen tudták, mit mondjanak a pár hónap alatt megárvult fiatalembernek. Szerencsére sok gyakorlati kérdést meg kellett beszélni: letétek, végrehajtók és a hagyaték rendezésének jogi kihívásai.
Benjamin főiskolai tapasztalatai a középiskolás éveket visszhangozták, bár jócskán felerősítve. Megvoltak benne ugyanazok a hiányosságok és képességek, csakhogy immár hűvös gyengédséggel viseltetett az előző, és alázatos megvetéssel az utóbbi iránt. A család néhány szembetűnő jellegzetessége a jelek szerint vele megszakadt. Nem is különbözhetett volna jobban az apjától, aki meghódított minden helyiséget, ahová belépett, és a benne tartózkodókat a gravitációs mezőjébe vonta, ugyanakkor nem ütött az anyjára sem, aki talán egyetlen napot nem töltött egyedül életében. A szüleitől való különbözősége a diplomázás után még szembetűnőbb lett. New Englandből visszaköltözött a városba, és kudarcot vallott mindabban, amit a legtöbb ismerőse élvezettel művelt – sportembernek kétbalkezes volt, világfinak fásult, iszákosnak flegmatikus, szerencsejátékosnak egykedvű, szeretőnek lagymatag. A dohánynak köszönhette a vagyonát, és még csak nem is dohányzott. Akik azzal vádolták, hogy igénytelen, nem értették, hogy
egyszerűen nincs benne vágy, amit elfojtson.
A dohányipar kevésbé már nem is érdekelhette volna Benjamint. Taszította mind a termék – a primitív szívás-pöfékelés, a füst barbár varázsereje, a rothadt levelek keserédes bűze –, mind az azt körülvevő cimboraság, amelyet az apja annyira élvezett és olyan remekül kihasznált. Semmi nem undorította jobban, mint a dohányzószoba füstjében létrejött cinkosság. Akkor sem tudott szenvedélyesen érvelni a lonsdale előnyei mellett a diademával szemben, ha valóban mindent beleadott, és képtelen volt azzal a lelkesedéssel zengeni a Vuelta Abajó-i birtokáról származó robusto dicséretét, amelyet csakis személyes tapasztalat szülhet. Az ültetvények, szellőzőpajták és szivargyárak egy olyan távoli világba tartoztak, amelyet esze ágában sem volt megismerni. Ő hagyta volna helyben elsőnek, hogy rémes képviselője a cégnek, éppen ezért a mindennapi ügyeket arra a menedzserre testálta, aki két évtizeden át szolgálta hűségesen az apját. Benjamin ennek a menedzsernek a tanácsa ellenére áron alul eladta az apja kubai haciendáját úgy, ahogy volt, még csak leltárt sem készíttetett. Az így szerzett pénzt, a többi megtakarításával egyetemben, a bankárja befektette az értéktőzsdén.
Eltelt néhány enervált év, melyek során tessék-lássék megpróbálkozott gyűjteni ezt-azt (érméket, porcelánt, barátokat), belekontárkodott a hipochondriába, igyekezett lelkesedést csiholni önmagában a lovak iránt, és sikertelenül kacérkodott a dendiséggel.
Az idő állandó viszketés lett.
