Emily Wilde elismert tündérkutató, egész életében arra törekedett, hogy a lények minden fajtáját felderítse és rögzítse tündérenciklopédiájában. Emilyre ugyanakkor az eddiginél sokkal nagyobb kihívás vár: ezúttal nem csak térképrajzolásról és felderítésről van szó. Bármennyire is ismeri a tündérbirodalmakat, most más feladat vár rá. Annak a királyságnak kell tanulmányoznia a belső működését, aminek ő maga a királynője. De újdonsült férjével, aki maga is tündér, közösen megküzdenek azért, hogy visszaszerezzék a rég elvesztett trónt. Az Emily Wilde fantasy sorozat újabb résszel érkezik, olvass bele!
Heather Fawcett kanadai író 2023-ban lopta be magát a fantasy-olvasók szívébe, amikor megjelent az Emily Wilde tündérenciklopédiája című kötete. Egy évre rá jött a folytatás Emily Wilde atlasza a Másvidékről címmel. A mostani a sorozat harmadik része.
Heather Fawcett: Emily Wilde és az elfeledett mesék (részlet)
Ford. Ballai Mária
1910. december 29. – folytatás
Ha van valami, amiben Wendell-lel soha nem fogunk egyetérteni, az az, hogy bölcs dolog-e megpróbálni elrángatni Tündérhonba egy macskát. Igencsak idegőrlő vállalkozás még úgy is, hogy jelen esetben egy tündérmacskáról van szó, és pusztán csak visszavinnénk abba a világba, ahonnan származik. A sziklás görög partvonalat járva már kétszer is eltűnt szem elől, mert egy egér vagy egy sirály nyomába eredt, most pedig újfent nyoma veszett, holott végre ott álltunk Wendell ajtajának küszöbén.
– Póráz kellene az átkozottnak – háborogtam.
Ugyanakkor erősen gyanakodtam arra, hogy ha egy pórázhoz valamelyest is hasonlító dologgal közelítenék Orga felé, ő a fejemen kötne ki, aminek sajnálatos módon az arcvonásaim látnák kárát.
Mint mindig, Árnyék ott lődörgött mellettem, orrát az illatos fűbe temetve bőszen szimatolt. Ő soha nem hagyna magamra, Orga ellenben gyakran elkóborol Wendelltől. A kutyák igazi társak, és nem a szeszély megtestesülései.
Wendell semmit sem felelt. Amint meglátta az ajtót, mozdulatlanná dermedt.
Egy mesekönyv aranyozott illusztrációjának is beillett volna, ha a sós szellő nem lebegteti a köpönyege szegélyét, és nem borzolja össze a szemébe hulló szőke tincseket.
Megérintettem a karját, mire magához tért, és mosolyogva felém fordult.
– Em, ő egy macska. Épp olyan lenne elvárni tőle, hogy engedelmeskedjen az akaratodnak, mint arra számítani, hogy Árnyék ellenszegül neki. Egyik sem hazudtolhatja meg a természetét.
– Orga rosszindulatú és megbízhatatlan.
Természetesen a macska egy pillanattal később újra felbukkant, csak hogy bosszantson minket. Aranysárga szeme csillogott, fekete bundája pedig furcsán fodrozódott, mintha egy macska formájú üvegben csapdába esett füst lenne. A mellettem ülő Árnyék elcsigázottan Orgára pillantott, majd barátsága jeléül szokás szerint gyengéden megböködte az orrával. A macska sziszegve felpúpozta a hátát.
– Add fel, drágaságom! – tanácsoltam a kutyának.
Szerencsétlen társam üres tekintettel nézett rám. Az ő világának szereplői két táborba tartoztak: egyesek ajnározták, míg mások tisztességes távolságot tartottak hatalmas termetétől. Minden egyes alkalommal, amikor Orga rásziszegett, Árnyék azt hitte, félreértés történt. Noha az incidensek gyarapodásával ez egyre valószínűtlenebbnek tűnt, ő még mindig nagyobb esélyét látta ennek, mint hogy valaki esetleg nem szereti őt.
Wendell ismét az ajtót bámulta, azt hiszem, ki akarta élvezni a pillanatot. Az járt a fejemben, beszédet készül-e tartani vagy valami hasonló – elvégre több mint egy évtizede kereste az ajtót, amely most olyan természetesen simult a hegyoldalhoz, akár egy masni a karácsonyi ajándékra.
Meglehetősen elteltem magammal, és rugdosni kezdtem egy kavicsot.
Elvégre pár hónap alatt rátaláltam az ajtóra, nem igaz?
Tavaly novemberben, Ljoslandon jutott tudomásomra, hogy Wendell átjárót keres a birodalmába, és márciusban kezdtem el komolyabban dolgozni az ügyön, miután visszatértünk Cambridge-be. Most pedig – egy kis ausztriai kitérő után – itt vagyunk.
Több csípős megjegyzés is eszembe jutott, de mindet elvetettem, mert arra jutottam, egyik sem vallana nemes jellemre.
– Ez a St. Liesl-i párja – jegyeztem meg csupán.
Az előttünk lévő ajtó formájában és stílusában szinte csakugyan teljesen megegyezett a másikkal. Tökéletesen idomult a görög vidékhez, deszkáira sápadt kavicsokat és napszítta növényeket festettek. A balra elterülő kövirózsák kis csoportosulása a festményen is folytatódott. A kétdimenziós virágok épp úgy bólogattak a szélben, mint valóságos társaik. Halandó szemem még ennél is nehezebben tudta befogadni a kilincs látványát, mert üvegburkolata alatt türkizkék víz hullámzott. Ez a nexus kétségtelenül a legkülönlegesebb tündérajtó, amellyel a pályafutásom során valaha találkoztam.[1]
Bár számítottam arra, hogy itt lesz, a tündérajtókkal kapcsolatban semmi sem biztos, ezért az önelégültségembe megkönnyebbülés vegyült.
Megfordultam, hogy megvizsgáljam a tájat. A beárnyékoltam a szemem, hogy lássak a napsütésben. Én voltam az, aki nem szeretett volna hirtelen eltűnni, csak mert az az egyszerűbb megoldás – nem vált volna hasznunkra, ha egy jó szándékú mentőosztag utánunk ered Tündérhonba. A ciprusok sófoltos kis ligete mögött a vidék sápadt vesszőkben terült szét, és az általuk közrefogott tenger úgy kéklett, hogy szinte könnyeznem kellett. A távolban egy pár kétlábú petty suhant át egy homokdűne fölött, ez minden. Rajtunk és a szelen kívül semmi sem járt arra.
– Hogy fognak tudni követni minket? – kérdeztem az izgatottságomat leplezve.
– Ó, mi sem egyszerűbb – felelte Wendell szórakozottan.
Ezután tőle szokatlan módon tétovázott, mielőtt a kilincsért nyúlt volna.
Megfogta a kezem, és együtt léptünk át az ajtón. Nem volt szükségem segítségre, hiszen több hasonlóan képtelen ajtón is átléptem már tündérek nélkül, de tudtam, hogy miért tesz így. Kissé remegett. Összekulcsoltam az ujjainkat, és megszorítottam a kezét.
Hála istennek, az ajtó mögötti kis kunyhó üresen állt. Ahogy azt Wendelltől tudom, tulajdonosa, a téltündér épp a vidéket járta, saját évszaka örömeiben tobzódva. Mielőtt elment, felseperte a padlót, elpakolta az edényeket a mosogatóból, és összességében véve úgy tűnt, minden a helyén van, mint ahogy az lenni szokott, ha valaki hosszabb időre elhagyja az otthonát. Tekintetem szándékosan kerülte a kandallópárkányt és a tündér utálatos „műalkotásait”.
Orga és Árnyék is utánunk jött, a kutya kíváncsian megszagolta az ajtót, mielőtt átlépte a küszöböt, de egyébiránt semmi jelét nem adta annak, hogy másként tekintene erre, mint a cambridge-i irodám ajtajára.
Wendell hagyta bezáródni mögöttünk az ajtót, ezután pedig szemügyre vehettük az egymás alatt sorakozó hat kilincset.
Szerettem volna kifaggatni a kilincsekről – pontosabban szerettem volna alaposabban megvizsgálni őket, mivel kettőt teljes homály fedett, és tudni akartam, hová vezetnek –, de tudtam, hogy nem ez a megfelelő alkalom. Wendell ujjai elsuhantak a peloponnészoszi kilincs mellett, amely immár legfelülre került, és nem ért hozzá az osztrák Alpokba vezető kilincshez sem. Ez utóbbiban egy látszólag csontból készült, nagy kulcs volt. Elforgatva.
Wendell kinyitotta a zárat – lelki szemeim előtt láttam, hogy a kis ajtó ismét feldereng az alpesi hegyoldalon –, majd kivette a kulcsot, és letette az asztalra. Elidőzött kicsit a virágmintás kilincsnél, aztán visszatért a moha lepte kilincshez, amely valamilyen oknál fogva most középre került. Amikor Ariadnéval októberben a téltündér otthonában jártunk, ezt legalul láttam. Wendell kinyitotta az ajtót.
Fény özönlött be rajta.
Vakítóan sütött a nap, és a látóteremet elözönlötték a színek. Elsősorban zöld, de ott volt még a moha és a zuzmóval borított kövek sárgája, az erdő szélén tömörülő harangvirág lilája, a napsugarak aranya, az égbolt gazdag azúrja. Egy dombon találtuk magunkat egy kis tisztáson, azon túl pedig egy fasor bólogatott a szélben, mintha köszönteni akarna minket. A levegő megtelt a nemrég hullt eső nedvességével, a zöld és növekvő dolgok illatával. Minden olyan volt, ahogy emlékeztem rá.
Wendell megszorította a kezem, hogy ne menjek tovább. Szemével Orgát követte, aki beleszimatolt a levegőbe, majd kisétált a tisztásra. Éberen hegyezte a fülét, de hamar távozott a feszültség a testéből. Hátsó lábára ülve rágcsálni kezdett egy fűszálat.
– Megfordult a fejemben, hogy a mostohaanyám őröket állít az ajtóhoz – dünnyögte Wendell. – Ha még él.
– Akár le is zárhatta volna – vetettem fel. – De nincs okunk azt hinni, hogy tudta, hogyan jutottunk ki innen Ariadnéval. Hacsak nem látott minket elmenekülni egy közönséges tündér, aki aztán elmondta neki.
Wendell bólintott, de még mindig habozva állt a küszöbön. Sápadtnak és furcsán fiatalnak tűnt a téltündér otthonának árnyékában. Egy lámpalázas gyerek jutott róla eszembe, akinek már színpadra kellene lépnie, de még mindig a függöny mögött tépelődik, és nem hajlandó kimerészkedni.
A téltündér házának nyirkos hűvösét elhagyva kiléptem a jóleső napfénybe.
Kissé megborzongtam, bár nem tudnám megmondani, hogy a rettegés vagy az izgatottság miatt. Azon tűnődöm, képes leszek-e valaha is teljesen magam mögött hagyni a Wendell királyságától való félelmemet, amelyet a pályafutásom során olvasott számtalan sötét és kellemetlen történet táplál – nem is beszélve a korábbi tapasztalataimról, amelyek rémálomhoz hasonló félemlékekké alakultak át.
Játékosan megrántottam Wendell kezét. Ő rám nézett, és bár még mindig nem nyerte vissza a színét, mintha valami az arcomon megnyugtatta volna, ezért hagyta, hogy magammal húzzam.
Pár lépés után egyszer csak a földre rogyott, és a kezébe temette az arcát. Orga rögtön a lábánál termett, és a legrosszabbra felkészülve kémlelte az erdőt. Árnyék rápillantott, és mintha helyeselte volna a viselkedését.
Felsiettem a domb tetejére, hogy kicsit magára hagyjam Wendellt, és kiderítsem, nem leselkedik-e ránk veszély. A domb nem volt elég magas ahhoz, hogy a tetejéről rálássak az egész erdőre, bár a távolban ki tudtam venni egy tó ismerős csillogását. Fölötte ezüstös szálakkal esett az eső. A dombot megkoronázó menhirek egyikének dőltem, de ekkor riadt iszkolás hangja ütötte meg a fülem. Egy pillanat erejéig láttam, hogy egy apró láb tűnik el a kő alatt, mintha előtte azon sütkérezett volna.
Nos, a közönséges tündérek máris tudták, hogy itt vagyunk.
Ugyanakkor ezt sehogy sem kerülhettük el.
[1] Sajnos az ebben a tárgyban írt cikkem még mindig szakmai bírálat alatt áll, és remélhetőleg a Brit Drüadológiai Folyóiratban fog megjelenni. Úgy tűnik, nem sok tudós hajlandó elfogadni a több helyet összekötő tündérajtók létezését, és elképzelhető, hogy további bizonyítékokat kell gyűjtenem ahhoz, hogy felülkerekedjek a kétkedésen. Vagy talán csak meg kellene győznöm más tudósokat arról, hogy menjenek el Ausztriába, és saját maguk győződjenek meg az állításaim igazáról.
Fotó: Agave
