Végre megérkezett az Oscar-díjas színésznő, Reese Witherspoon és a híres thrillerszerző, Harlan Coben várva várt közös könyve, melyben a nem mindennapi írópáros a mesterséges szervek nyomába ered. Maggie McCabe harctéri sebészként sosem riadt vissza a feszült helyzetektől, mígnem egyszer csak minden összeomlik körülötte: visszavonják az orvosi engedélyét, és a megélhetése is komoly veszélybe kerül. Ekkor tűnik fel egy ismerős, akinek köszönhetően visszautasíthatatlan ajánlatot kap, méghozzá a világ másik felén. A luxus és a modern technológia elzárt berkeiben nem éppen szokványos műtétet kell végrehajtania, amit el is vállal kétségbeesésében. Ekkor még nem is sejti azonban, mit szabadít ezzel magára.
Reese Witherspoon–Harlan Coben: Búcsú nélkül eltűntél (részlet)
Észak-Afrika, hármas határ
Nem hallom a kiáltozást.
A nővér hallja. Az altatóorvos is. Én viszont mélyen benn járok a Zónában, a Zónában, ahova csak akkor jutok be, ha a műtőben már átvágtuk a szegycsontot, mint most, és a két kezem valakinek a mellkasában dolgozik.
Ez az otthonom, a munkahelyem, a szentélyem. A zen állapot.
Újabb sikolyok. Lövések dörrennek. Helikopter dübörög. Robbanás.
– Doktor úr!
Hallom a nővér hangján, hogy pánikban van.
De nem moccanok. Nem nézek rá. Az emberiség legősibb orvosi eszköze, a kezem egy mellüregben van, a mutatóujjam éppen kitapintja a szívburkot. Száz százalékig erre koncentrálok. Csak erre. Nem szól zene. Tisztában vagyok vele, hogy manapság ez már furcsának tűnhet egy műtőben, de én élvezem a csendet, elvégre szent térben vagyunk, még akkor is, ha szívátültetést csinálunk, ami nyolcórás munka. A stábot idegesíti a csend. Nekik szükségük van egy kis kikapcsolódásra, szórakozásra, figyelemelterelésre – engem meg épp az bosszant. Én nem akarom, hogy elterelődjön a figyelmem. Azért érzem ilyen csodálatosan magam, és azért dolgozom kiválóan, mert képes vagyok kizárólag egyvalamire koncentrálni.
De most megzavarnak a zajok.
Sorozatlövés. Újabb robbanás. Egyre hangosabb kiáltások.
Közelednek.
– Doktor úr! – A hang megremeg, már rémült. Azután, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem figyelek rá: – Marc!
– Semmi közünk hozzájuk – mondom.
Amivel senkit sem nyugtatok meg.
Trace meg én nyolc napja érkeztünk Gadámeszbe. A Diori Hamani repülőtéren szálltunk le. Egy fiatal nő várt minket, aki Szalima néven mutatkozott be, ki tudja, hogy hívják valójában, egy jól megtermett sofőr kísérte, aki nem árulta el a nevét, és egy szót sem szólt hozzánk. Két hosszú napon át utaztunk négyesben északkelet felé. Agadez közelében, egy menedékházban aludtunk, másnap Bilmaz csillagai alatt sátraztunk.
A sofőrt Niger északi részén hagytuk, éjszaka átkeltünk a sivatagon, a túloldalon egy másik autó várt ránk.
Szalima és Trace megtetszettek egymásnak. Nem lep meg. Trace nagy játékos. Még akkor is, amikor mindenfelől halál veszi körül… vagy talán akkor a leginkább.
A halál közelében mindenkit átjár az élet.
Szalima nem adott pihenőt, az Algériát és Líbiát elválasztó határ mentén vitt minket tovább észak felé. Dzsanettől keletre fél tucat állig felfegyverzett felkelő állított meg minket. Fiatalok voltak – azt hiszem, kamaszok –, és valamilyen erős kábítószer pörgette őket. A Gyerekhadsereg tagjai. A levegőt vérszag járta át. Tágra nyílt pupillával ragadtak galléron először engem, aztán Trace-t. Térdre parancsoltak.
Fegyvert nyomtak a koponyámnak.
Én fogok először meghalni. Trace végignézi. Azután ő jön.
Lehunytam a szemem, Maggie arcát képzeltem magam elé, és vártam, hogy meghúzzák a ravaszt.
A gyerekkatonák végül nem öltek meg. Mostanra ez már nyilvánvaló. Szalima, aki legalább négy nyelven beszél folyékonyan, térdre borult előttük, és hadart valamit. Igazából nem tudom, mit mondott nekik – nem árulta el –, de a kis banditák otthagytak minket.
Újabb üvöltések. Még több lövés, egy kicsit közelebbről. Megpróbálok gyorsabban dolgozni.
Maggie-nek nem árultam el, hogy ez a legutolsó feladat milyen sokféle szempontból mennyire kockázatos, pedig fel sem merült bennem, hogy félteni fog… viszont nem felejtettem el, amit ígértünk egymásnak. Ha tudta volna, hova indulok, ő is mindenáron jönni akar.
Ilyenek vagyunk, Maggie meg én.
Tudni szeretnék, hogy mitől lesz valaki hős? Persze, az emberszeretet sokat számít. De számít a nagy egó, a nyughatatlan természet és az izgalom hajszolása is.
Nem a veszélytől félünk. Hanem az átlagosságtól.
Trace az arcán szájmaszkkal benéz a műtőbe.
– Marc?
– Mennyi időnk van még?
– A tábor északi része már porig égett. Több tucat halott van. Szalima mindenkit kivisz.
Az ápolónőre és az altatóorvosra pillantok.
– Indulás – mondom nekik.
– A fiút nem tudja megmenteni – szól rám az ápolónő menet közben. – Lehet, hogy maga időben végez, lehet, hogy ő túléli a műtétet, de ezek mindenképpen megölik.
Nem tudom, kik az „ezek”.
Nem tudom, ki mire hivatkozik, hogyan kezdődött ez az egész, mi történt itt, milyen frakciók vagy törzsek vannak, kik a hadurak, a fanatikusok, a szélsőségesek és az ártatlanok. Fogalmam sincs, ki a jó, ki a rossz, hogy kerültek ezek az emberek ebbe a menekülttáborba, melyik oldal az elnyomóké, és melyik az elnyomottaké. Egyébként érdekel a politika, de Maggie-nek, Trace-nek meg nekem mindez semmit sem számíthat.
Folytatom a műtétet. A beteg egy Izil nevű, tizenöt éves srác. Remélem, hogy csak ártatlanok kerülnek a műtőmbe, de nem hiszem, hogy így volna. Viszont nem a mi dolgunk azon agyalni, hogy ki kivel van.
A mi dolgunk, próbálok nem túl drámaian fogalmazni, hogy életeket mentsünk.
Vannak, akik az mondják, hogy „öljetek meg mindenkit, az Úr majd kiválogatja az övéit”. Nálunk kábé az ellenkezője igaz – mentsetek meg mindenkit, és az Úr majd … gondolom, nagyjából érthető.
Én nem mindkét oldallal vagyok. Egyáltalán nem választok térfelet.
– Mindenki induljon – mondom. – Ürítsék ki a műtőt!
– Marc! – szól rám Trace.
A tekintetünk összeakad a maszk fölött. Elég régóta ismerjük egymást. Együtt voltunk sebészeti rezidensek. Jó pár ehhez hasonló válságövezetben nyújtottunk már orvosi segítséget az egész világon.
Ő a világ egyik legtehetségesebb szív- és mellkasi sebésze.
– Segítek lezárni.
– Elintézem.
– Megvárunk.
Megrázom a fejem, de úgyis tudta, hogy ez következik.
– Hagyjatok itt egy menőautót – mondom. – Arra nem lőnek.
Mindketten tudjuk, hogy ez rég nem igaz, manapság meg biztos nem.
Nem kellett volna idejönnünk. Nem kellett volna engedélyeznem. Már jó ideje elintézhettünk volna mindent, elbúcsúzunk, és hazarepülünk.
Maggie mellett kéne lennem.
Nem köszönök el Trace-től. Ő sem köszön el tőlem.
Pedig soha többé nem találkozunk.
Még néhány másodperc, és már csak Izil meg én vagyunk a műtőben. Sietek, hülye módon azt hiszem, hogy időben végezhetek. Éppen lezárom a bőrmetszést, amikor kivágódik az ajtó.
Fegyveresek özönlenek be. Nem tudom, hányan vannak. De mindannyiuk tekintetében ott vibrál az őrület. Láttam már ilyet. Túl sokszor is. Legutoljára néhány nappal ezelőtt, Dzsanettől keletre.
Néha akkor is látom, amikor a tükörbe nézek.
Lehunyom a szemem, Maggie arcát képzelem magam elé, és várom, hogy valamelyikük meghúzza a ravaszt.
Fotó: Harlan Coben Facebook-oldala
