Hanna Krall lengyel író itthon kevésbé ismert, viszont a lengyel riportirodalom, és a dokumentarista irodalom kiemelkedő kortárs alkotója, továbbá a világ egyik leghíresebb női riportere. Írásai a második világháborúval, a lengyel történelemmel, és a holokauszttal foglalkoznak. Ezekben a művekben gyakran áll párhuzamban a 20. század személyes tapasztalata és a történelmi tudata, az egyszeri és az általános, Lengyelország és a világ sorsa.
Az írónak itthon eddig csak egy kötete jelent meg Egy lépéssel az Úristen előtt címmel, ami az 1943-as varsói gettófelkelés eseményeit dolgozza fel. A kötet Marek Edelman, egy szívsebész személyes tapasztalatain keresztül mutatja meg azt ami a mindennapok felől felfoghatatlannak tűnik. A bújkálást, a küzdelmet, a kínzásokat, és a felelősséget, hogy nem mindenki élheti túl.
Hanna Krall legutóbbi magyarul, a Vince Kiadó gondozásában, és Petneki Noémi fordításában megjelent kötete a Maria H. emlékezik, két Maria történetét meséli el, ahol az egyik egy lengyel emigráns, disszidens, és autista gyermekét neveli, a másik pedig az anyósa, aki a megszállt, háborús Varsó után a 2001 szeptember 11-ei borzalmakat is átélte. Ebből mutatunk most nektek egy részletet.
Hanna Krall: Maria H. emlékezik
ford. Petneki Orsolya
Chicagóban egy anya
a gondozó segítségével megkéselte a fiát. Először beadtak a fiúnak valami altatót, aztán ők is bevettek belőle, de mind felébredtek. A két nő ekkor nyúlt a késhez.
Vancouverben egy anya autóbalesetet szimulálva végzett magával és a fiával, Brit-Kolumbiában pedig a hálószobában találták meg egy anyának és fiának a holttestét.
Ezért nem mozdul el Massachusettsből – itt még senki nem gyilkolta meg az autista fiát.
Amikor először
hangzott el, hogy autizmus, a férje anyja így reagált:
– A mi családunkban nem volt ilyen betegség.
Az ő családjában sem volt ilyen betegség, bár nem emlékszik pontosan – felelte, vagy csak gondolta magában.
*
Kivándorolt
Amerikába. Emigráns volt, és más emigránsokhoz ment karácsonyozni. Össze is különböztek a lengyel boltban kapható Krakus sonkán. Voltak, akik tiltakozást szerveztek volna a bolt elé, hogy a Krakusszal a kommunizmust támogatja, mások úgy vélték: egy ilyen akcióval sem a Krakus, sem a kommunizmus nem győzhető le.
Hajdinás-gombás töltött káposztát adtak vacsorára. Egész jó volt, de össze sem lehetett hasonlítani Hania apjának a káposztájával. Hania apja a vasútnál dolgozott, a magas feszültségű villanyoszlopokhoz volt beosztva, és remekül főzött, főleg töltött káposztát. Soha nem csinálta volna sampinyonnal, amelyről akkor egyébként senki nem hallott, ha pedig mégis, akkor megvetette volna. Kizárólag igazi erdei gombát tett bele, amit maga szedett Pogoria környékén.
A töltött káposzta mellett savanyú meggylekvárt is főzött, az ilyen lekvárt jó kenyérrel, jó vajjal kell enni.
A legjobb vajat a nagyanyja csinálta, ónvödörben tartotta, kútvízben, de a tąpkowicei vaj is igen jó volt. Hela néni hordta a tejet a tąpkowicei tejfeldolgozóba, a beszállítók külön vajat vehettek, és Hela néni mindig adott nekik a vajból.
Valaki egy ligotai fiúról mesélt. Hogy csodával határos módon útlevelet kapott, ideutazott az apjához, de nem bírta megszokni Amerikát, annyira hiányzott neki Ligota.
Ligota már csak olyan, hogy hiányzik. Főleg a kenyér. Az apa fűhöz-fához kapkodott a kenyérért, amely úgy hiányzott a fiának, és talált egy sütödét, elég messze, két óra autóútra egy irányban. Meghozta a kenyeret, a héja sötét volt, és repedezett, a bele világosabb, de nem nagyon világos, csak olyan félbarna – és a fiú elsírta magát örömében. Az amerikai kenyér külseje, illata, sőt még egy kicsit az íze is olyan volt, mint a ligotai kenyéré.
Megkérdezte, evett-e valaki siemieniotkát – kendermaglevest.
Nem, nem evett, még csak nem is hallott róla senki.
Valaki megkérdezte, hogyan készül.
Nem tudta.
Machurowa, a Pocztowa utcai szomszédasszonyuk hozott át nekik a levesből karácsony estére. Ő volt az utolsó sączówi gazdasszony, aki tudta, hogyan kell igazán jó siemieniotkát főzni.
Elmondani az ízt
Cukros kis kagyló, írta Proust a madeleine-ről. Léonie nénje hársfateába áztatta, az édesanyja teába, de egy szót sem hallunk a tea, a hársfavirág és a sütemény ízéről.
Cukros kis kagyló, ez minden.
Hát a ligotai kenyér?
A meleg kenyér, mert a ligotai kenyér akkor volt a legjobb, amikor még ki se hűlt. Éjszaka sütötték, és az emberek kora reggel, még sötétben kezdték meg a gyülekezőt. Nem kenyérért álltak sorba, hanem társasági életet éltek. Elment az ember a Piotrowickára a Bittmann pékségéhez, és a szomszédaival cseverészve várakozott. A pék hosszú deszkán hozta ki a cipókat, a vállán egyensúlyozva, majd a deszkát a falból kiálló kampókra akasztotta. A cipók hosszúkásak voltak, a szélük lekerekített. A héjuk sötét és repedezett, és az volt a legjobb az egész kenyérben, a ropogós, még forró kenyérhéj.
Tudott dolog, hogy más kenyerek óvtak a rossz jóslatoktól. Nem volt szabad az aljukkal felfelé letenni őket, mert akkor vonzották az ellenséges hatalmakat, és jó volt Ágota-napkor megszentelni a cipót. Akkor védett a tűztől, főleg ha azt villám okozta.
Ligotában nem tartották be ezeket a szokásokat. Úgy látszik, nem féltek a jóslatoktól és a tűztől. Elég biztonságot nyújtott nekik a meleg ligotai kenyér.
Pogoria közelében
ma is nő a medvehagyma, írja Ola. (Négy Pogoria van, négy vízzel elöntött homokbánya; a homokkal a szénbányák kimerült tárnáit töltötték fel. Az apjával és a bátyjával a Gołonóghoz legközelebb eső, legrégebbi Pogoriába jártak fürdeni.)
A Przemsza partján csupa fehér virág minden tisztás, írja Ola, és küldi a képeket. A medvehagyma védett, és Olát aggasztja, hogy az emberek annyira szeretnek virágot szedni.
A természetfotózás és a védett növények megfigyelése mellett Ola gazdátlan kiscicáknak keres családokat, és a sarlósfecskék jogaiért küzd. Költési időszakban a sarlósfecskék a házak réseiben, a tető alatt, az eresz mögött vagy a téglák között raknak fészket. Amikor az emberek felújítják vagy szigetelik az otthonukat, leverik vagy befalazzák a fészkeiket, olykor a fiókákkal együtt. Ola a fecskék fészekhez való jogaiért küzd.
Olának hordta a sztrájk idején a kenyeret, a kolbászt és a cigarettát.
Írta a leveleket
Először faxon, később mailben. Százat. Kétszázat. Háromszáznál hagyta abba a számolást.
Amerikából írt Dąbrowa Górniczáról, Gołonógról, Sączówról, Wojkowicéről.
Meg a madarakról, amelyek akkor repültek át hozzá, amikor megépült a Katowicei Acélmű, és kivágták a fákat. A házuk körül emelkedő hársfákon, kőrisfákon, szomorúfüzeken telepedtek meg. Közönséges fák voltak, de azok is jók, ha hontalan madár az ember. Ott húzták ki a nyarat, ősszel elmentek vagy elrepültek.
Írt az álmairól. Pontosabban az álmáról, mert folyton ugyanazt álmodta – az apja szekrényéről. Volt egy üvegezett része a könyveknek, kétoldalt pedig kulcsra zárt faajtói. Mindig a faajtókról álmodott. Érezte, hogy valami nagyon fontos van mögöttük, amit nem volt képes megtalálni. Az igazat megvallva nem is kereste soha, és ezt nagyon sajnálta álmában. Meg kellett volna kérdeznie az apját, mi van a faajtók mögött.
Az apja tudta volna. Az apja mindent tudott, csakhogy ő, a lánya semmit nem kérdezett tőle.
Bölcseleti könyveket olvasott – Husserlt, Kantot, Lévi-Strausst, és nem volt ideje arra, hogy elbeszélgessen az apjával.
Írt Józia néniről, aki sokat foglalkozott a szépségápolással, és diófőzettel festette feketére a haját. Nem született gyereke, mert pap lánya volt. A papnak lehet gyereke, de unokája nem, ezért a néni gyermektelen maradt.
Írt az anyjáról.
Akivel csipkebogyót szedtek a wojkowicei úton. Amikor megcsípte a dér, mert a csipkebogyónak egy kicsit át kell fagynia. Olyankor enyhén édeskés aromát kap a belőle készült bor. Amikor még az anyja csinálta, a csipkebogyóból mindig bor lett, nem ecet.
Az anyjával szüretelték az őszibarackot is. Sok barackjuk volt, több kosárral adtak a szomszédoknak, a többiből pedig lekvárt főztek. Amerikában is van barack, de nincs illata, akkor meg miféle barack az.
Az anyjával parázson sütötték a krumplit, a krumplibokrok szárából rakták a tüzet a burgonyaföldön.
Írt az anyjáról, aki…
Az anyjáról, akivel…
Kathyről, a szomszédasszonyáról, hogy áthívta levest és csirkét – soup and chickent – enni. Meg arról, hogyan járt Kobusowa asszonyhoz, a Morcinka utcába zöldséglevest enni.
Louisról, akit a fia imádott. Mindennap várta, mielőtt elindult volna a speciális iskolába, és táncolva, ugrándozva mulattatta. A fia nem beszélt, de Louis szavak nélkül is megértette.
A következő levélben arról számolt be, hogy Louis furcsán zaklatottnak tűnik.
A rákövetkezőben pedig arról, hogy Ramseyék, Louis gazdái elköltöznek. Felemelték a lakbérüket, és más lakás után kell nézniük.
Levelet írt a helyi újságnak. Megköszönte benne Ramseyéknek és Louisnak, a macskájuknak a közösen töltött időt. És azt, hogy az autista fiuk játszhatott Ramseyék macskájával.
„Elmondani sem tudom, mennyit jelentett nekünk ez a barátság” – így végződött a levél.
Meg Jillről és Nadiráról, az amerikai barátnőiről, akiknek autista volt a gyerekük, és azt hitték, hogy Isten büntette így őket. Miért éppen én – ismételgette Nadira, és úgy sírt, mintha meghalt volna valakije.
Ő nem sírt.
Ellenkezőleg.
Azt írta, boldog, mert a fia épp felfedezte a napot. Felnézett az égre, és felkiáltott: – Sun! – Aztán megint felemelte a fejét, és ismét: – Sun! Sun!
Azt írta, odabújt hozzá. Hogy mondani akart neki valamit, de nem volt rá képes.
Leszek
a nyolcvanas években vándorolt ki (tavaly öngyilkos lett, egy hídról valami folyóba ugrott Wisconsinban), és ő ismertette össze J.-vel, aki hatvannyolcban vándorolt ki.
J. udvarias volt, megmutatta neki New Yorkot.
Elhatározta, hogy cserébe kitakarítja a férfi lakását.
J.-nek nem volt porszívója, az új porszívó pedig, amit vett, azonnal elromlott. Vissza kell vinni, oktatta ki, de J. pánikba esett – soha nem vitt még vissza semmilyen árut. Segített neki, és J. vett egy jó porszívót.
J. a Columbián doktorált, de nem keresett túl sokat. Fizetésemelést kell kérni, tanácsolta, és J. pánikba esett – soha nem kért még pénzt senkitől. Megkapta a fizetésemelést, és hozzá egy ironikus megjegyzést a zoknijára. Kiderült, hogy J. felemás zoknit hordott, ráadásul mindkettő túl harsány színű volt a főnöke ízlésének.
Úgy döntött, hogy J.-nek nemcsak zoknira van szüksége, hanem olyan ruhára is, amiről egyetlen gomb sem hiányzik. (Meglepő észrevétel volt egy olyan embertől, akinek nem is olyan rég még nem volt elég energiája ahhoz, hogy elkészítse a leszüretelt articsókát – a külsejére volt kíváncsi, nem az ízére; és aki gomblyuk nélkül varrt blúzt magának.) J. érthetően pánikba esett a gondolatra, hogy ruhaüzletbe kell mennie, de megnyugtatta. Hela néni fiának, Zdzisieknek a felesége ruhagyárban dolgozott. A Piekary Śląskie környéki gyár exportra termelt, és Hela néni menyének sikerült két igazán elegáns öltönyt vennie, amiket nem vettek be az exportszállítmányba. Mindkettő gyapjúból készült, de a sötétszürke egészen selyemszerűnek tűnt, a barnában pedig volt némi narancsszín. Dehogy volt narancssárga, egyszerűen csak enyhén narancsárnyalatú szálat kevertek bele.
Fotó: Facebook
