Fekete-fehér Drakula, horrorfilmek, drogfüggőség és temetés a vámpírpalástban... Lugosi Béláról, aki az egyik legismertebb magyar a világon, mi, magyarok többnyire csak közhelyeket tudunk. Pedig az életéből több film vagy regény is kitelne. Gyurkovics Tamás most megírta az egyiket. Az Akcentus Lugosi Béla emigráció utáni éveire összpontosít. A regény elbeszélőjét, Lugosi titkárának kitalált alakját a szerző valós személyekből gyúrta össze. A regényes életrajz a végén kezdődik, innen halad visszafelé az időben egészen addig a pontig, ahol Lugosi története végzetes fordulatot vett.
Gyurkovics Tamás harmadik kötete egy elevenségében hiteles Lugosi Bélát rajzol meg. A munkát komoly kutatás előzte meg. Az amerikai filmgyártás aranykorán át értjük meg, milyen az a bizonyos "kontinentális sárm és óvilági modor", ami a korabeli filmcsillagok számára egyszerre vonzó, ám - a hangosfilm megjelenésével - egyre szűkebb skatulyába zárta a magyar Hollywoodot. De van-e feltámadás a hírességek sétányán?
Gyurkovics Tamás: Akcentus – Lugosi Amerikában (részlet)
Éljen Roosevelt, éljen Károlyi!
Úgy állunk itt, a zászlóra meredő kinyújtott karunkkal, mint azok a barnainges eszelősök, akiket a Pathé filmhíradójában láttunk a minap. Lopva oldalra pillantok, vajon neked is eszedbe jutott-e a két mozdulat szemérmetlen hasonlósága. Vajon a sok egyéb mellett gondolsz-e erre is, miközben ötvenedmagunkkal állampolgári esküt teszünk a kerületi bíróság verejtékszagú tárgyalótermében? A keresztben kifeszített csillagos lobogó alól Zimmermann bíró álmos, de jóindulatú mosollyal tekint le ránk.
Hűséget fogadunk, fogadjuk, az Amerikai Egyesült Államok zászlajának és a köztársaságnak, amelyet az megtestesít. A nemzet egy és oszthatatlan, szabadság és igazságosság mindenkinek, mondjuk egyként és oszthatatlanul, inkább meghatottan, mint vérmesen.
Esküvel fogadjuk, hogy feltétel és korlátozás nélkül lemondunk kötelességeinkről, megtagadjuk az engedelmességet minden idegen uralkodónak, hatalmasságnak, államnak vagy joghatóságnak (itt egy pillanatra újra sokfélék és oszthatók leszünk, mert mindenkinek mást kell mondania, nekünk például azt, hogy), különös tekintettel I. Mihály román királyra és Magyarország hivatalban lévő kormányára, amelynek eddig alattvalói és polgárai voltunk.
Fogadjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát és törvényeit megtartjuk, azokat belső és külső ellenségeitől megvédjük, hazánknak hű és kötelességtudó polgárai leszünk. Ezt a fogadalmat szabad akaratunkból tesszük, olvassuk. Lelki vagy szellemi fönntartások és a kijátszás szándéka nélkül, Isten minket úgy segéljen. Ezt már nem mondja mindenki, de úgy érzem, az is így gondolja, aki ateista, mint mi.
A feladatsort könnyűnek találom. A gonosz kérdéseket, amelyekre saját kútfőből talán még a bírák sem tudnák a választ, hogy hány oszlopa van a Lincoln emlékműnek (harminchat) vagy, hogy melyik a Niagara-vízesés legnagyobb és legkisebb zuhatagja (a Lópatkó és a Fátyol), az emigránsokat segítő szervezetek tiltakozása miatt már régen kihúzták a tesztből, pedig nekem ezek sem okoztak volna gondot,
melletted ugyanis idővel a leghaszontalanabb érdekességeket is megtanulja az ember.
Amerikaiak lettünk. Igazolják a tanúink. Neked Ádler Ignác látszerész és Diskay József magánénekes, nekem pedig Lucio Carillo Flores borbélysegéd és egy kirendelt hivatalnok.
Lucio mexikói. Ma már inkább hispanó, föloldódott a sokféle spanyolajkú árva és félárva tengerében. Az ősei úgy vándoroltak ki Amerikába, hogy a családi tanyáról ki sem tették a lábukat. A Guadalupe Hidalgó-i béke után a Nueces folyó vidékét az Egyesült Államokhoz csatolták, Lucio nagyszülei pedig egyik napról a másikra a határ túloldalán találták magukat. Angolul azután sem tanultak meg, hogy amerikaiak lettek. Csak számolni tudtak, igaz, többre nem is volt szükségük; a földet túrták egész életükben, angolokkal csak a piacon találkoztak.
Lucio viszont, ha akarja, akcentus nélkül beszéli a nyelvet, úgy, ahogy te meg én sosem fogjuk. Pedig ő is kétnyelvű környezetben él, sőt, ha meggondolom, voltaképpen másfél nyelvűben. A Peluquería Garzába, ahol a hét hat napján segédként dolgozik, csupa mexikói és Puerto Ricó-i jár, és ha Luciónak épp nincs dolga a barrión kívül, napokig meg sem kell szólalnia angolul.
Mostanában persze gyakran van dolga a negyeden kívül. Esténként eljárunk a Bunker Hill valamelyik kocsmájába, ahol nem nézik, ki kinek fogja a kezét az asztal alatt, és kinek ad csókot fölötte. Vasárnaponként kirándulunk, elmegyünk az Echo Parkba csónakázni vagy piknikezünk a hegyekben egy erdei tisztáson, de sosem a kiépített tűzrakó helyeknél, családok és rendes párok között, hanem távolabb, egy-egy húsos levelű bokor tövében, a száraz és sárga füvekre terített pléden, amit játékosan a fészkünknek becézünk.
Szeretem a teljes a nevét, Lucio Carillo Flores. Pedig már csak a Florest használja, az anyja után. Apja családnevét eldobta, amikor az öreg kitagadta, mert néhány idénymunkásuk rajtakapta, amint a szénapadláson Lichfield atya épp a férfiszerelem misztériumába vezette be.
Don Lucio csak egy gyereket tudott csinálni a feleségének, bár az legalább fiú lett. A falu fáradt és unatkozó népe azonban már ezért is a szájára vette. Erre most kiderült, hogy még az az egy szem is szodomita. Kevésen múlott, hogy Don Lucio meg nem ölte Lichfield atyát, akit az episzkopális egyház püspöke végül más szolgálati helyre menekített. És kis híja, hogy meg nem ölte a fiát is (erről egy félhold alakú sebhely árulkodik Lucio jobb szeme sarkában), illetve a fia védelmére kelő feleségét, akit gyakran vert el, most azonban különös alapossággal, pedig az asszony szintén sokat átkozódott Lucio titka miatt, amit a maga részéről egyébként már évek óta sejtett.
Lucio apja mindenesetre igencsak meglepődhetett, amikor néhány nap múlva a fiával együtt a felesége is eltűnt a folyóparti tanyáról. Doña Consuelo többé nem ment férjhez, úgy élt, akár egy özvegyasszony. Lucio szerint alkalmi szeretőt sem engedett az ágyába, pedig borostyánbarna arcában könnyű fölfedezni azt az érzéki szépséget, amit örökül hagyott a fiára is. Időnként náluk vacsorázom. Consuelo mama, azt hiszem, kedvel engem. Talán méltányolja, hogy a családi színjáték szabályait, amelyekhez a szökés óta is ragaszkodik, alázatosan betartom. Rozoga házában, amely a Palo Verdének nevezett városrészben áll, kizárólag a borbélyüzlet törzsvendégeként fordulhatok meg. Lucióval jól adjuk a kuncsaft és a mester kettősét.
A tettetésben különben is gyakorlott vagyok.
Évtizedek óta így élek melletted. Te nem akarod hallani, én meg nem mondom az igazat. A kölcsönös hazugságoknak ez a törékeny rendszere régóta működik közöttünk, és talán működni fog az örökkévalóságig, már össze se lehet törni.
Az eskü után kis ünnepséget csapunk, pedig eredetileg nem terveztünk ilyesmit. A közönséged a Drakula óta amerikainak tekint, kár lenne őket azzal összezavarni, hogy most „újra” az állampolgárságodról szólnak a hírek. Joe azonban ismer egy kockás abroszos vendéglőt a bíróság közelében. Igaz, hogy zöld és nem piros abrosszal, de valami futónövényt, majd meglátjuk, úgy futtattak föl a szeparékat elválasztó apácarácsokra és a kert fölé feszített, lampionos dróthálóra, mintha repkény volna. Vagy ákác. Ha csak a poharát nézi az ember, a tányérját vagy a kezét az abroszon, a fényfoltok úgy táncolnak, mint régen a Tabánban vagy a sörkertben, Szabadkán. Március van, tavasz. A zakóinkon felöltőt viselünk még. Lucio nem is érti, miért akarunk a hűvös idő ellenére a kerthelyiségbe ülni, miért tapogatjuk a durva szövésű abroszokat, és egyáltalán, miért forgatjuk olyan csodálkozva a fejünket, mintha a Frank’s Tavern valami különleges hely volna. Attól még megszeppent boldogsággal követ minket ő is. Illetve hát engem. Csak azt sajnálom, hogy olyan faragatlanul viselkedtek vele. Leülünk, rendelünk, a pincér talán német. Míg az italokra várunk, semmi kis mondatokat váltunk angolul. Körbeadogatjuk egymásnak a bíróságon kapott okleveleket, amelyek nem olyan díszesek, mint az állampolgársági kérvények, nincs rajtuk címer, sem kalligrafikus fejléc. De amint az italok megérkeznek, ti azonnal magyarra váltotok. Lucio egy szavatokat sem érti. Diskay énekelni kezd, először a Bözsi, ne sírjont, aztán nótákat is, ti meg óbégattok vele. Engem is noszogattok, pedig Frank mosolytalan arccal hunyorog felénk; ha nem volna nélkülünk üres a terasz, talán ránk szólna, hogy csöndesebben, vagy hogy kívül tágasabb. Zavaromban elkezdek fordítani Luciónak, hazudni fáj, muszáj, elfeled, megbocsát, motyogom a fülébe, aztán Bettynek mondom a Bözsit, és ezen már én is nevetek, de nem gondtalanul, inkább kényszeredetten. Lucio a kezemre teszi a kezét. Micsoda merészség, micsoda tűz. Hagyjam csak, érti ezt a dalt ő így is, és mélyen a szemembe néz. Amikor fölállunk azzal, hogy Luciónak este még dolgoznia kell, és ha volt olyan kedves, hogy vállalta a tanúzást, úgy illik, hogy taxin hazavigyem, ti már az Akácos útnál tartotok. Pedig tudom, hogy neked is randevúd van Liliannel.
Don Tito Angel Garza a fiaként szereti Luciót. És ez nem az a szokványos, bocsánatos túlzás, amire az emberek olyankor ragadtatják magukat, amikor egy fásult mester végre szorgalmas tanítványra bukkan. Lucio csakugyan fiúpótlék az öreg számára, aki két évtizede veszítette el a saját gyerekét.
Jesús Angelito Garzát a megyei rendőrök lőtték agyon. Az eset egy bankrablási kísérlet során történt, és sosem derült ki minden kétséget kizáróan, hogy Jesús a bankrablók társa volt-e vagy csak egy járókelő, aki rosszkor volt rossz helyen. Don Tito persze ez utóbbit hajtogatja, és Lucio is olyan tapintattal beszél Jesúsról, mintha a fiú az édestestvére volna, akit ő már csak hírből ismerhet, de azért úgy szeret, mintha saját emlékei is lennének róla. Ez a gyöngédség többnyire meggátolja abban, hogy a bűnösség kérdésében állást foglaljon, de egyszer, egy emlékezetes szeretkezés után, amikor az ember szinte kényszert érez, hogy a másikat valami titkába avassa, annyit azért ő is megjegyzett, hogy tudomása szerint Jesús Angelito Garzának nem volt oka bankfiókba járni, dolgozni ugyanis sosem dolgozott, és ha az apjától kapott is pénzt, a takarékosság ellentétes volt a természetével. Persze idővel biztosan változott volna, tette hozzá gépies bűntudattal, és úgy biggyesztette el az ajkát, ahogy Don Tito szokta, ha a fia története véletlenül szóba jött.
Mindenesetre Lucio Floresre ma már mindenki úgy tekint, mint a mester fogadott fiára. Különösen amióta egy könnyelmű délutánon Don Tito maga is a trónörököseként említette. Ezt a fordulatot a többi segéd kezdetben ellenségesen fogadta, vén buzeránsnak nevezték a mestert a háta mögött, pedig különben kedvelték, és változatos zrikákkal kezdték kínozni Luciót is, aki ilyenkor a saját apjára gondolt, a verésekre, és föl sem vette az egészet.
Aztán egy nap az iszákos Pereira ügyvéd elkotyogta, hogy
a mester már a végakaratába is bevette Luciót,
és erre végül a többiek is belenyugodtak a dologba. A borbélyműhely a környék legjobb munkahelye, a segédek ráadásul a borravalót is megtarthatják maguknak. Bolond, aki mindezt kisiskolás féltékenység miatt kockára teszi. Leszálltak hát Lucióról, és bizonyos mértékben még barátkoztak is vele, már amennyire a barrióban barátkozhat az ember olyan férfival, akit nővel sosem látni, és még beteg anyja sincs, akire a férfias mulatságoktól való távolmaradását rá lehetne fogni.
Ezt Lucio már a karjaimban meséli. Az ágyamban fekszünk, odakint pirkad. A sötétítőtábla résein keresztül fény szivárog a szobába, lassan kirajzolódnak a bútorok körvonalai, alakot öltenek a padlóra szórt ruhák. A falon túl, az utcát szegélyző csenevész fákon madarak kiabálnak, de olyan esztelen boldogsággal, mintha ezt a naponkénti föltámadást először tapasztalnák meg. Az éjszakának vége, de a környék néhány óráig még ágyban maradhat, kivéve a tejest, akinek ismerős zörgését már hallani a sarok felől. Meg persze Luciót, akinek mennie kell, ha nyitás előtt még borotválkozni akar otthon és tiszta inget húzni, amit Consuelo mama vasal le neki, míg ő a kávéját issza mezítelen felsőtesttel.
Megyek, mondja. Biccentek, menjen. Hosszú az út Palo Verdéig, kocsija nincsen, a taxi pedig drága, ráadásul ilyenkor nem is mindig kapni autót, pláne ezen a környéken. Ha időben haza akar érni, csakugyan ideje fölkerekedni. Lucio azonban nem mozdul. Nem mozdulok én sem. Nézzük a plafont, a fénycsíkot a falon. A madarakat hallgatjuk meg a szívverésünket. Nem alszunk már, de nem is vagyunk egészen ébren. Ilyenkor a legjobb, így kéne maradni örökre.
Lucio teste végre megfeszül.
