Kulka János a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész 2016-ban stroke-ot kapott. A Corvina Kiadó gondozásában Gyárfás Dorka újságíró készített portrékönyvet a színészről.
„Nem tud többé sportolni, főzni, monológokat vagy verseket mondani, nem beszél már angolul vagy franciául (bár a kiejtése egy-egy mondatra is tökéletes), nehezen jár és állandó fájdalom gyötri. Számos olyan dolgot hagyott hátra, ami a korábbi életének fontos része és örömforrása volt. Hiányokkal él, de nem sír vissza semmit. Most mégis elindulunk vele hátrafelé. Felkeressük az élete fontos helyszíneit, elvisszük magunkkal a barátait, és ránézünk az egészre. Megvizsgáljuk, mi formálta, mi marad belőle, mi az, ami igazán fontos” – írja Gyárfás Dorka a kötet fülszövegében. Szívbemarkolóan őszinte vallomások és abszurd humor várja az olvasót, mutatunk egy részletet!
Gyárfás Dorka: Kulka (részlet)
Szegeden semmi sincs már úgy
Minden út Szegedre vezet, ha Jánossal beszélsz, mert ott töltötte élete első tizennyolc évét, ott lépett először színpadra gyerekként a III. Richárdban, aztán ott játszotta a címszerepet is szabadtéren, négyezer néző előtt, és minden utcasarokhoz, épülethez ezer emlék fűzi. Persze aztán belakta a fél országot, dolgozott Pécsett, Kaposvárott, már jó ideje Budapesten él, de Szeged, az mégiscsak az origó. Nem hagyhatunk ki egy szegedi kiruccanást Janinával, ami hét éve nem történt meg velük, utoljára az apjuknak szentelt emlékkiállítás megnyitóján vettek részt. Beszédet nyilván Janina mondott, állapítják meg az autóban, elvégre János alig egy évvel volt a stroke után. Egy kis nosztalgiázásra készen, az egynapos vakáció örömével felhajtunk az autópályára.
Ha hosszabb távra indulunk, akkor – már megtanultam – valahol meg kell állni közben. Szerintem János az útszéli benzinkutak, csárdák és vegyesboltok védőangyala, mert mindenhol van egy tuti helye. Most is félreállunk egy óra múlva, hogy kipihenjük, hogy útra keltünk, és feltöltekezzünk a következő egy óra autózásra. Kénytelen vagyok megkövetni őt, olyan különleges univerzumba csöppenünk. Ebben a vegyesboltban nemcsak kávé és croissant várja a megfáradt utazót, de papagájkalicka, plüss nászajándék, szemüveges kaspó, Stan és Pan-szobor a Buddha fej mellett, illatarzenál és minden IS.
Letelepszünk egy padhoz, és Janina mesélni kezd:
– A nagymamánk Pesten lakott, ezért elég sokszor jöttünk hozzá látogatóba Szegedről. (János közbevág: „Egy Opel Recorddal hoztak minket.” Janina nem hagyja magát, folytatja.) Azzal is, meg később más autókkal is, de a lényeg, hogy akkoriban még nem volt autópálya, csak az 5-ös út, és valahol Kistelek és Kiskunfélegyháza között volt az út szélén egy csárda, ahol mindig megálltunk. Apu operálta a csárda tulajdonosát, akit mi, gyerekek csak úgy hívtunk, hogy a Királyi Baba, mert mindig a tisztaszobában ültettek le minket, magasra vetett ágyak mellé, és az egyiken két gyönyörű, népviseletbe öltöztetett baba csücsült. Miattuk hívtuk így, és évekkel később hiába próbáltuk felidézni, mi lehetett a rendes neve, nem jöttünk rá. Mindig házi málnaszörppel kínált minket, és néha volt rántott csirke is, olyankor biztos előre tudták, hogy jövünk.
Muszáj megkérdeznem máris, hogy ő az apukája hatására lett-e orvos.
– Nem volt ez szándékos, sokáig egyáltalán nem tudtam, mi szeretnék lenni. Felmerült, hogy építész vagy matematikus, a franciával is kezdhettem volna valamit, de aztán így alakult.
A francia nyelv mindkettejük életében meghatározó, egész kicsi koruk óta. Volper Elise nénihez jártak már azelőtt, hogy iskolába mentek volna. János szerint „vénkisasszony volt”, Janina szerint egy „svájci néni”, aki szerelmes lett egy magyar katonába, aki aztán meghalt, ő meg Magyarországon ragadt, és francia nyelvleckékből tartotta fenn magát.
– Csipkekesztyűt hordott – meséli János –, és csak törte a magyart.
Ő már négyévesen, Janina ötévesen kezdte a nyelvet, és előfordult, hogy egyedül küldték át őket, mert nem laktak messze.
– És Szeged az Szeged, biztonságos volt. Csak át kellett sétálnunk egy sarkot – meséli Janina. – Egyszer Lili néninek születésnapja volt, és nekünk a kezünkbe nyomtak egy szál virágot selyempapírba csomagolva, hogy azzal köszöntsük fel. Csakhogy mi útközben elhagytuk a virágot, és csak az üres papírt adtuk át Lili néninek, aki meg volt győződve róla, hogy csúfot akartunk űzni belőle.
– Az Égő Arany presszónál lakott – fűzi hozzá János, aki mindig ügyel a részletekre.
– Persze amíg kicsik voltunk, inkább csak játszottunk, énekeltünk vele, de kizárólag franciául, mert Lili néni nem nagyon beszélt magyarul – veszi vissza a szót Janina. Jánosnak meg eszébe jut, hogy volt egy könyve is egy Sophie nevű kislányról, aki beleesett a meszesgödörbe, ő ettől rettegett gyerekkorában.
De hogyan lett végül Janinából orvos?
– Gondoltam, az egyszerre humán és reál terület. Apu persze nagyon örült, csak azt nem értette pár évvel később, amikor a patológiát választottam. De ez tulajdonképpen a véletlennek köszönhető. Az egyetem első három évét Szegeden jártam, a második hármat Budapesten. Jól tanultam, és akkoriban az volt a rendszer, hogy egy papírral a kezünkben megpályázhattunk egyetemi állásokat. Volt egy állás a belklinikán, egy másik a városmajori klinika intenzív osztályán, meg egy a 2-es patológián. A belklinikán azzal fogadott a professzor, hogy „ezzel a névvel maga miért nem sebésznek áll?”, amivel el is vette a kedvem tőlük. A második interjú a patológián volt, ahol viszont nagyon kedvesen fogadtak és marasztaltak, így a Városmajorba már el sem mentem. A patológiában az is vonzott, hogy ott aput nem ismerték annyira, nem éreztem úgy, hogy miatta vagyok ott.
Bár már sok helyen, szinte minden Jánossal készült interjúban elhangzott, muszáj kitérnünk arra, hogy Kulka Frigyes nemzetközi hírű mellkassebész és tüdőgyógyász volt, aki – több újítása mellett –
megteremtette Magyarországon a tüdőátültetés alapjait, gyógyított a koreai háborúban, és tanított az egyetemen is.
Emlékét olyan nagy becsben tartják Szegeden, hogy szobrot és márványtáblát avattak a tiszteletére, műtőt neveztek el róla, és pár éve L. Horváth Katalin könyvet írt az életéről. Legutóbb pedig utcát neveztek el róla Újszegeden, úgyhogy ma oda is el kell látogatnunk.
Feltankoltunk, robogunk tovább. Szeged belvárosában kezdjük a túrát, a Széchenyi téren, ahol János tizenkettő, Janina tizenhárom éves koráig lakott a Kulka család. Míg odaérünk, fel-felkiáltanak az autóban, amikor ismerős ház mellett hajtunk el, régi barátokról kerülnek elő sztorik. Megidéznek egy letűnt, művelt, finom világot, a város kulturális életének alakjait, a szüleik baráti körét. Végül begördülünk az árnyas Széchenyi térre, ahol füves pályán halad a villamos. Tudtuk, hogy itt is minden megváltozott, hogy az otthonukban ma ügyvédi irodák működnek, mert egyszer Jánost már beengedték, hogy körülnézzen, és nyomát se találja az egykori szobáknak. Így hát csak az okoz meglepetést, hogy időközben az irodák is kiköltöztek, most üres az épület, elhagyatott, eladó. Régen szép lehetett, stílusa volt, ez már csak a vaskapun és a lépcsőkorláton látszik, ennyi maradt az eredeti ékszerdobozból. Két kovácsolt vas ábra (az ajtó két szárnyán) az I, M, K, B betűk cirkalmas ívei, meg a felirat, hogy 1927-ben emelték.
Szerencsénk, hogy egyáltalán tartózkodik valaki az épületben, így bejutunk. Nem a lélektelen folyosók és a gipszkarton falak ütik meg János és Janina lelkét, hanem ami az udvarból maradt. Abból az udvarból, ahol rengeteget játszottak, és amiről egészen más emlékeik vannak, mint ami ezzel a kietlen, fehér fallal leválasztott, hullámlemezekkel árnyékolt lomtárral összeegyeztethető.
– Ekkora volt ez? Nagyon kicsi, nem? – fordul tanácstalanul Janina Jánoshoz. Szinte hihetetlen, hogy valaha három platánfa, és egy kétszer két méteres medence is elfért ezen az udvaron.
– Itt lakott a Laczkó néni – mutat János egy ablakra, ami mögött csend és homály honol.
– Itt meg nagy hortenziabokrok voltak – néz Janina egy másik emlék hűlt helyére. Még a gang sincs ott, ahonnan az emeleti lakásokból ki lehetett lépni.
Leginkább egy börtönudvarra emlékeztet a sivárság, ha nem töltené meg annyi emlék.
János egyszer azt mesélte, az apukája idegállapotára mindig vigyázni kellett. Ha rosszkedvűen jött haza, akkor nem volt szabad otthon zajt csapni. „Szomorú ember volt az apu”, mondta. Ő pedig csak tizennégy évesen értette meg, hogy mitől az, amikor a történelemtanára, a félig roma származású Suki Béla elvitte az osztályukat a szegedi zsinagógába, és mesélt a holokausztról. „Korábban is gyakran sétáltunk vele a Tisza-parton, és ő magyarázott, csodálatos ember volt, de ez volt az első alkalom, hogy a deportálásról hallottam.” Hogy nyitva volt-e a zsinagóga, bementek-e körülnézni, arra már nem emlékszik. Csak Suki Béla történeteire, ahogy elmondta, Szegedről és környékéről hogyan hurcoltak el közel kilencezer zsidó embert Auschwitzba.
Amikor hazament, szögesdrót mögött álló embereket kezdett rajzolni, és az apukája meglátta. Odahívta Janinát is, és elmesélte nekik a családjuk történetét. A nagyapjukat az Ipolyságból vagonírozták be, de a vonatot megállították, és az embereket leparancsolták róla, majd megtizedelték. A nagyapa előtte köztiszteletben álló fuvaros vállalkozó volt, három teherautóval vállalt szállítást. A nagymamát pedig Auschwitzban ölték meg. (János egyszer járt ott, amikor a főiskolás osztályukkal tanulmányútra vitték őket; Elbert János kísérte a csoportot.)
Kulka Frigyesről ekkor tudta meg, hogy munkaszolgálatos volt, és Szentkirályszabadján a reptér betonozásán dolgozott. Onnan megszökött, de elfogták, és a szombathelyi börtönbe zárták, ahonnan az mentette meg, hogy a szövetséges légierő lebombázta a várost.
Szombathely felszabadult, ő meg mezítláb hazaindult az Ipolyságba.
Útközben látott egy halott német katonát, akinek a csizmáját lehúzta, abban ment tovább. Mire hazaért, a házukban már mások laktak, és az utcán az anyja bundája jött szembe… Hátat fordított nekik, és soha többé nem nézett vissza. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor mesélt róla. Két fényképe maradt csak a szüleiről.
– Nahát – toporog most tanácstalanul Janina és János az üres udvaron. A fal, ami elbarikádozza a kertet a szomszédos telektől, régen drótkerítés volt, mögötte át lehetett látni a szomszédos szakmunkásképző udvarára. Most nem tudni, mi van a túloldalon. Csak egy üres, fehér fal, ami elzárja a külvilágot.
– Nahát, nahát – ingatják a fejüket, aztán csalódottan távozunk.
Egy sarokkal odébb újabb emlékbe botlunk: előbb a kopott patinájú Tisza Hotel előtt állunk meg, ahol János kisfiúként az illusztris vendégeket és autóikat sasolta (például Ajtay Andor Mercedesét), aztán kicsit odébb volt a mozi, ahová filmklubba jártak. Vasárnaponként fél tizenegykor szökött be a nyugati kultúra a szocialista hétköznapokba egy Gruber nevű filmklubos jóvoltából, aki olyan filmeket vetített, mint Pasolini Teorémája (amire János emlékszik élesen), vagy az Eper és vér című amerikai dráma (amire meg Janina). Ma sem értik, a korabeli cenzúra mellett hogyan láthatták ezeket.
Többek között azért is jó Jánossal kirándulni, mert időben megéhezik, és mint tősgyökeres szegedinek, van elképzelése arról is, hová üljünk be. Úgyhogy nekivágunk a Tisza-partnak! A város szélén, a kapitális sportközpontot elhagyva kikötünk a Kiskőrössy Halászcsárdánál, ahol folyóparton, kockás terítős asztalnál rágcsálunk haltepertőt. Persze ez is nagyon másképp festett annak idején, a ’70-es években, amikor Janinával egy úszóházba jártak ide bandázni. János még emlékszik, hogy a Béke 2 úszóházon övék volt a 79-es kabin, meg arra is, hogy abban az időben a Sáriba volt szerelmes. A szünidő legszebb hetei voltak, amikor kijártak a Tiszához, sült krumplit ebédeltek tartármártással, és szabadok voltak.
Most süllőt rendelünk, és János szomorú. Körbenéz, és senkit nem ismer.
– Hontalan vagyok – mondja ma először.
Pedig ez az a város, ahol az apjukra is emlékeznek még, nemhogy rájuk. Sőt utcát is neveztek el róla, úgyhogy most megnézzük. Áthajtunk a belvárosi hídon, és a tövénél integetnek Lili néninek, aki ott lakott, a vörös téglás, magas, modern házban, ami egyáltalán nem illett a csipkekesztyűjéhez. Aztán átmegyünk Újszegedre, a terjeszkedő Kállay Ligetbe, és keringünk a kis utcákban, amiket a város nagyhírű professzorairól neveztek el. Petri Gábor és Hetényi Géza utcáján vagy ötször keresztülvágunk, de Boda Domokosról és Purjesz Béláról is megemlékezünk, akiket Janina még ismert. Mintha nem Magyarországon lennénk, hanem egy amerikai filmben. Csak a bicikliző gyerekek és a darázsderekú, teregető anyukák hiányoznak a „suburb”-i látképből, de a házak ugyanolyan szabályosak, vadonatújak, a kertek rendezettek, senki nem bújik vastag kerítés mögé, és mindenki hallgatja az újonnan épülő házak zaját, mert nincs megállás, egy komoly negyed épül itt jómódú, nyugalomra vágyó családoknak. Nehezen találjuk a Kulka Frigyes utcát, jól eldugták a közepén, hatszor megkerüljük, mire rálelünk a bejáratára. Költözni is lehetne ide azonnal, egy frissen emelt, „közel nulla energiaigényű” házba, mindössze 185 millióért.
De most inkább Kulka Frigyesről beszélgetünk, aki
a munkaszolgálatból hazatérve, 1945-ben kezdte az orvosi egyetemet, és mindjárt két évet elvégzett egy tanév alatt.
Az utolsó évben több évfolyamtársával együtt Svédországba mehetett ösztöndíjjal, ahonnan már egyedül jött haza, a többiek maradtak. Őt sem várták tárt karokkal: a kommunisták azt mondták, biztosan kémkedni jött, ezért rögtön ki is zárták a pártból (ahová az egyetem alatt lépett be). És ahogy az itthon szokás, akik a kizárását követelték (Janina jól emlékszik rájuk), végül ’56-ban maguk hagyták el az országot, Amerikába disszidáltak. Talán hogy törlesszék Kulka Frigyesnek a tartozásuk, Janina és János a gyerekeik ruháiban nőttek fel.
Mindezt már a kis Virág cukrászda teraszán meséli Janina, ahol János megtalálta a város legfinomabb fagyiját, a velencei álmot (piskóta csokival és narancslikőrrel). Muszáj megállapítani: kiváltságos gyerekkoruk volt. Belvárosi polgári lakás, értelmiségi szülők, a városi elit forgataga, franciaórák 4-5 éves kortól, ruhatár Amerikából…
– Tudtam, persze. Gőgös voltam – mondja rá János. Janina felcsattan:
– Miért mondod ezt mindig? Nem voltál gőgös. Sosem voltál az.
– Nem arra érti esetleg, hogy mindezt természetesnek vette, mert beleszületett, és nem tudta, hogy létezik más is? – vetem közbe.
– De hát nem mindenki tekinti természetesnek, amibe beleszületik, és amiben él? Pusztán azért, mert nem gondolkozik azon, milyen lehet másnak. Vagy azon, hogy nem tart örökké – válaszolja Janina.
– Nagyképű voltál, János? – kérdezem.
János: Kicsit. Megmondóember voltam. Okoskodtam.
Janina: Ettől megőrülök…
– Nem lehet, hogy csak a veszteség mondatja Jánossal, ami alázatra tanítja az embert?
János: Okos vagy, köszönöm.
Janina: Ez így van, de ő akkor sem volt gőgös. Én ezt a jelzőt soha nem használnám vele kapcsolatban.
János: Olyan voltam, mint anyánk, Eszter.
Janina: De ő sem volt gőgös!
János: A maga módján arisztokrata volt.
Janina: Valóban csak egy bizonyos szint felett barátkozott, de ez inkább intellektuális igényesség volt, nem a társadalmi rangról szólt. Egy kisvárosban rendszeresen vannak olyan események, ahol illik megjelenni, de ő ezeket utálta. Ahol meg kellett felelni valaminek, azt nehezen viselte, de én ezt nem gőgnek nevezném.
– Hová tűntek azok az emberek, akik benépesítették a gyerek- és fiatalkorotokat? Miért nem találkoztunk senkivel? Miért szakadtak meg ezek a kapcsolatok? Mert Jánost elragadta a színház?
Janina: Amikor Jankót felvették a Főiskolára, az nagyon rossz volt. Hirtelen „eltűnt” otthonról. Főleg miatta mentem Pestre, három év szegedi egyetem után, hogy újra együtt legyen a család, mert a szüleink is épp visszaköltöztek. Hiányzott az öcsém, aztán hiába mentem utána, alig láttam.
– És mikor kaptad vissza?
Janina: Nyaranta.
János: Sokat játszottam, elfoglalt voltam.
Ezzel megint visszatérünk Szegedre, ahhoz a színjátszókörhöz, amelyhez együtt csatlakoztak a gimi alatt. János már korábban is állt színpadon, a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol 8-10 évesen három előadásban is játszott. Az anyukájuk volt a titkárnő Lendvai Ferenc igazgató mellett, így került a színpad közelébe. Egyszer megmutatta azokat a leveleket, amelyekben beszámoltak erről a nagymamájuknak. János ezt írta:
„Kedves Nagyi!
Azért írok, hogy elmeséljem, hogy milyen a színházban az új szerepem. A darab címe: Július 14. Az én szerepemben egy párizsi utcagyereket személyesítek meg. A végén van egy mondatom, idézem: ‘A királynő csókolja meg a fenekemet’. Egyébként 1-én van a bemutató.
Remélem, jól vagytok. Sokszor csókol mindkettőtöket Jankó”
Janina levele pedig így festett:
„Jankó szerepel a színházban, a Július 14.-ben. Nem sok szövege van, ettől eléggé megsértődött. Psszt! Elég huligános, amit mondania kell. Ez már könnyen megy neki. Engem is hívtak, de nem mentem. Azért, mert sok szövegem lett volna, és én nem tudtam volna megtanulni. Úgysem tudtam volna föllépni, mert beteg vagyok. Apuciék jól vannak.”
János ma, a Virág cukrászda teraszán úgy gondolja, nem volt jó gyerekszínésznek, hadart, mórikálta magát. (Eljátssza nekünk.) Janina megint felcsattan:
– Ne mondj ilyet, nem igaz!
Egyszerűen nem nézték, ki tehetséges, és mennyire, csak élvezték a játékot. A gimnázium irodalmi színpadán együtt játszottak, és csodálatos vezetőjük volt (mondják), Wodala János, akivel Ionesco A kopasz énekesnőjét állították színpadra, és János az ő instrukciói mellett szavalta el József Attila Levegőt! című versét a március 15-i iskolai ünnepségen.
– Más is lett színész ebből a csapatból?
János: Pollák Tücsi.
Janina: Pollák Tücsi nem lett színész, csak szeretett volna.
János: Pedig annyira tehetséges volt! Ketten felvételiztünk a Főiskolára, de én igazából csak azért mentem, hogy elkísérjem, mert nem akart egyedül menni. Aztán őt eltanácsolták az első rostán, engem meg felvettek.
– Akkor már lehetett látni Jánoson, hogy ebből komoly dolog lesz?
Janina: Nem tudom. Én nem gondoltam, az az igazság. Azon az irodalmi színpadon mindenki olyan jó volt, és annyira jó volt benne lenni, hogy nem gondolkodtunk azon, ki tehetséges, ki kevésbé. És nagy sikerünk volt.
János: Nagyon vagánynak éreztük magunkat. Sört ittunk, politizáltunk, úgy hittük, megváltjuk a világot.
Janina még sorolja a tagokat és a kedvenc pillanataikat. Aztán szétszéledtek, mindenki máshol folytatta.
– Sajnálom, hogy elveszítettük egymást. Nem figyeltünk oda arra, hogy ezeket a kapcsolatokat megőrizzük – mondja szomorúan. – Igaz, nem is lett volna mikor. Ő is iszonyú sokat dolgozott, meg én is.
– Megöregedtem – jelenti ki János.
– És ez miért baj? – kérdezi Janina. Nincs válasz.
– Idegen lett ez a város – folytatja kicsit később János. – Ez volt az otthonom, a világom, most meg…
– Hát igen, fura érzés, hogy végigmész az utcán, és egyetlen ismerős sem jön szembe – ért egyet Janina.
Felállunk hát, és búcsút intünk Szegednek. Elmenőben még elsuhanunk az autószerelő mellett, ahová az apjuk kocsiját hordták. János végre felvidul, a kedvenc témájánál vagyunk. Míg ráhajtunk az autópályára, végigtekintünk élete autóin, mesét mond nekünk.
Kezdődött minden egy Daciával, az apukájától vette át, Pécsre még azzal járt játszani. Aztán jött egy Renault 5, amit Münchenben vett Lang Györgyivel, persze használtan. (Közben megcsodáljuk az új autógyárat is, ami Szeged határában most épül.) Aztán jött egy Mitsubishi Colt, amit egy évig használt, majd meghalt az apukájuk, és akkor vett egy BMW 3-ast (ezt újonnan, egymillió-nyolcszázezer volt). Nem jött be, eladta, és vett egy fekete Honda Civic Sportot, ami kétszázzal tudott hasítani, így másfél óra alatt megjárta a Kaposvár–Budapest-távolságot. De félt, hogy ekkora sebességnél egyszer balesetet szenved, és akkor vége, ezért eladta, és vett egy egyéves Suzuki Swiftet, amit szeretett. Csakhogy karambolozott vele, és a javításnál kiderült, hogy átverték, rossz állapotban adták el neki. Totálkárosnak minősítették, elölről kezdte. Vett egy Volvo 440 szedánt, amit nagyon szeretett, aztán egy Subarut, csak hogy azt is kipróbálja. Majd jött egy régi Jaguár – ez a kilencedik autója –, amit egy éles kanyarral egy Renault Twingóra cserélt. Aztán mégis inkább Jaguár, egy másik, már sötétszürke E-Type, amit hat évig használt, sokat vitte nyaralásra. Aztán kipróbált egy piros Alfa Romeót, amivel két évig járt, nagyon szerette, de karambolozott vele a Hangya utcában – nem ő volt a hibás. Úgyhogy inkább átváltott egy fekete Peugeot-ra, amiről mégis visszatért az Alfa Romeóra, csak a második már fehér volt. Két év után ennek is mennie kellett, és vett egy kabrió Saabot az 50. születésnapjára. Ezután jött a stroke, és az autót elajándékozta az unokahúgának. Helyette vásárolt egy használt BMW-t, aztán egy 16 éves Minit, és bár szerette, végül kikötött a hároméves Volkswagen Beetle-nél, amiben ülünk, és szeljük az utat.
És ez még nem minden! Janina autóit is mindig ő vette: negyvenéves születésnapjára egy Nissan Micrát, az 50-re egy Nissan Almerát, azzal Janina lányai karamboloztak, és kapott helyette egy Opel Astrát az 55-re, és egy Mazda 3-at a 60-ra.
Jelentkezzen, aki ennél színesebb életutat tud felmutatni… az autóin keresztül!
Nyitókép: Corvina Kiadó/Székelyhidi Zsolt
