Simon, a fiatal amszterdami fodrász az apjától örökölt szalonban dolgozik, semmi hajlandóságot nem mutatva arra, hogy kedvesnek tűnjön, sőt, még a ZÁRVA-táblát sem fordítja meg mindennap. Egyhangú élete egy csapásra megváltozik, amikor egy csoport szellemi fogyatékos gyerek úszásóráin kezd segédkezni anyjának, majd egy nap hajvágást kér tőle egy szalmaszőke író, aki történetesen egy fodrászról tervez regényt írni.
A férfi nemcsak a fodrászkellékek nevére, de Simon apjának történetére is kíváncsi, aki az akkor már várandós feleségét hátrahagyva felszállt egy Gran Canariára tartó repülőgépre, és soha nem tért vissza. Cornelis neve szerepel az 1977-es tenerifei repülőgép-szerencsétlenség áldozatainak listáján - de mi van, ha mégsem halt meg? Simon megszállottként veti bele magát a kutatásba, anyját és nagyapját is bevonva próbálja kibogozni a katasztrófa részleteit és feldolgozni végre az apja hiányát, miközben egyre szenvedélyesebben vágyakozik valaki után, aki képtelen viszonozni az érzéseit. Az író mindeközben szorgalmasan alkot - még az is lehet, hogy amit olvasunk, néhol csak az ő képzeletének szüleménye.
Gerbrand Bakker: A borbély fia (részlet)
Fordította Wekerle Szabolcs
4.
Hetente háromszor reggel fél hétkor bezárja maga mögött a fodrászat ajtaját, és elbiciklizik az uszodába. Héttől nyolcig úszik. Egy órán át, megállás nélkül. Az uszodában mindig nyugalom van, Simon tempósan rója a hosszokat a többi hallgatag úszó között. Néma csend van, ide nem azért járnak az emberek, hogy társalogjanak vagy hogy jól érezzék magukat. Csak a medence széléhez loccsanó víz hangja hallatszik, elvétve a távolból egy rádió halk zümmögése. Itt az emberek úsznak – olykor szinte ádázul. Simon sem törődik senkivel, csak miután végzett, a zuhanyzóban biccent az ismerős, rendszeresen idejáró embereknek. Azok visszabiccentenek. Persze akad köztük, akiket szívesen néz. Nem tudják róla, hogy fodrász, egyiküknek sem jut eszébe, hogy nála vágasson vagy borotváltasson. Ő sem tudja a többiekről, mivel foglalkoznak, kivéve az úszómestert, mert ő az úszómester.
(A hálószobájában úszók poszterei függnek. Alekszander Popov, Matt Biondi, Mark Spitz. A szülői házból hozta magával őket. Spitz bőven az ő ideje előtt úszott, de csinos fiúnak tartotta, és csak később jött rá, hogy úgy néz ki, mint egy pornósztár a hetvenes évekből. Szinte soha nem fordul meg senki a hálószobájában, ezért döntött úgy, hogy áthozza a posztereket a gyerekszobájából, és kiteszi őket a falra.)
Most már csak szórakozásból úszik, korábban minden áldott nap edzeni járt ebbe az uszodába. Versenyeken is részt vett, egyszer-egyszer megnyerte őket, ám idővel kiderült, hogy a győzelem valahogy nem illik a személyiségéhez. Képes volt rá ugyan, de sosem akkor, amikor akarta vagy amikor kellett. Márpedig ezzel a hozzáállással nem sokra megy az ember, ha holland bajnok akar lenni vagy olyan időket szeretne úszni, mint Popov. Ezt a Popovot amúgy hasba szúrta egy azeri, rögtön az 1996-os olimpia után. Összevesztek a moszkvai piacon az azerbajdzsáni férfi standjánál. Kis híján belehalt. Kés a hasba, a férfiúszás történelmének legszebb hasába. Simonnak éveibe telt, mire megtanult úgy úszni, mint most. Éveken át gyűlölte az egészet, nem értette, miért áztatja magát a klóros vízben, ha egyszer nincs semmi értelme.
De most már érti, az úszás az úszás, és örül neki, hogy soha nem hagyta abba.
Neki magának egyébként nincs sok haja. Kéthetente egyszer félcentisre állítja a hajnyírót, és tizenegy perc alatt kész is van vele. Nehéz ügy, jóval nehezebb, mint másvalakit nyírni vagy borotválni. Ha mást nyír, akkor ott a tükör és a valódi, kézzelfogható fej. Ilyenkor csak a tükörben lévő fej van.
5.
– Láttam egy filmet – mondja a székben ülő fiatalember. – Olyat, amiben egy csomóan meghalnak.
Simon igazából soha nem válaszol, hagyja, hogy vendégei kedvükre csacsogjanak. Nagy ritkán elmormol egy „hm”-öt vagy egy „ó”-t. Vág és borotvál, keni a hajszeszt. Nem terapeutaként áll alkalmazásban.
– Volt egy férfi, aki még utoljára fel tudta hívni a feleségét. I love you – mondta. – I love you so much. Ez tök hiteltelen szerintem, ha én tudnám, hogy meghalok, és nem néhány hónap múlva, nem, hanem fél percen belül, tuti nem hívnám fel a csajomat, hogy közöljem vele, mennyire szeretem. Nekem biztosan egész más járna az eszemben.
– Hm – mondja Simon. Enyhén hátrahúzza a fiatalember fejét; nem a haja miatt jött, hanem a szakálla miatt. Hipszterszakáll. Az ilyen srácok szemlátomást képtelenek karbantartani a saját szőrzetüket, és szemlátomást van elég pénzük, hogy vele, Simonnal tartassák karban. Más vendég nincs, a legnagyobb nyugalommal igazíthatja a szakállt. Nem liheg a nyakába senki. Isteni illata van a fiúnak. Ez a borbély kiváltsága: fogva tartja a székben a kuncsaftjait, akik tökéletesen ki vannak szolgáltatva neki. Ujját ádámcsutkákon és torkokon húzza végig, azok meg azt gondolják, csak a munkáját végzi. Ez a fiú hamarosan, amint elkészül a szakálla, szintén kér majd szeszbedörzsölést, mindig kér, Simon szerint sokkal inkább azért, mert élvezi, ha a fejbőrét masszírozzák, mintsem a szer kellemes illata vagy feltételezett jótékony hatása miatt. Sűrű és vastag haja van, és a fiatalember van annyira arrogáns, hogy azt higgye, ez örökre így is marad. Elképzelhető, hogy míg Simon a fejbőrét nyomkodja, a barátnőjére gondol.
– Nincs igazam? Vagy te pont telefonálnál, mielőtt szarrá placcsansz?
– Ah – feleli Simon. Ez a harmadik szó, amit használni szokott. Ah. A vendégei meg sem hallják, mert egyszerűen teszi tovább a dolgát, régimódi borotvával dolgozik, tenyerét finoman a fiatalember állkapcsához szorítja, enyhén felfelé és oldalra tolja a fejét. A vastag nyaki ütőér lüktetve türemkedik elő a keze alól.
– A francot – folytatja a fiú. – Dehogy telefonálnál. Ilyenkor szerintem kábé mindenki csak magával van elfoglalva, nem?
Igaza lehet. Simonnak is teljesen más jár most az eszében. Szétplaccsanni.
És közben tudni, hogy az égvilágon semmit sem tehetsz ellene.
Bár ez a pillanat az apja esetében egészen rövid ideig tarthatott, tekintve, hogy az a gép, amelyen ő ült, épp felszállt, és még a húsz méteres magasságot sem érte el. Talán harminc. Sosem foglalkozott ezzel az apasztorival, ez nem az ő története volt, hanem az anyjáé. Neki kizárólagos joga volt hozzá. Az ő tragédiája volt, az ő bánata, az ő emlékei. Simon megsimogatja a fiú nyakát. Fiúnak nevezi, holott Simon nem sokkal idősebb nála. Úgy tíz évvel. Esetleg tizenöttel. Mutatóujjával követi az ütőér vonalát, érzi a vékony bőrt, a vér gyenge és alig kitapintható lüktetését. Persze semmi oka rá, hogy így tapogassa a vendégét. De a fiatalember nem veszi észre, vagy ha igen, nem érdekli. Simon drága krémmel keni be a nyakát.
– Megcsinálod még a hajamat is? – kérdi a fiú.
– Persze – válaszolja Simon.
– Remek – mondja a fiú. Remek.
Simon este az ágyban Alekszander Popovra gondol. Az a has, benne a késsel; a saját mutatóujja, amelyben mintha megőrződött volna egy kevés a finoman lüktető vér emlékéből. A borotva is ilyesmi: imádják az emberek, úgy érzik, a régimódi szerszám használata növeli, intenzívebbé, valódibbá teszi az élményt. Pedig a borotválás az borotválás. Ő maga villanyborotvával borotválkozik, pont ugyanolyan jó az is.
6.
Másnap reggel felteszi a kávét. Hat óra van, az utcán még nem nagyon történik semmi. Szól a rádió. Enni nem eszik, majd később, a hazaérkezés és az első kuncsaft között. Ma fél egykor érkezik az első vendég. Állva issza meg a kávét a konyhaablak előtt. Lassan kivilágosodik, a kerti ágak elválnak a túloldali házak falától, fává alakulnak. Nem telik bele sok időbe, és levelek nőnek az ágakon. Csicsereg néhány madár. Simon nem gondol semmire. Jól aludt.
Nem álmodott semmit, ha mégis, elfelejtette. A túloldalon még sehol nem ég a villany.
Elmossa a kávéscsészét, a pultra teszi. Felveszi a táskáját a konyhaasztalról, és lemegy a lépcsőn.
– Jó reggelt – köszön az úszómester.
– Jó reggelt – mondja Simon.
Már vannak páran az uszodában. Nem néz rá senki. Benedvesíti, majd felveszi az úszószemüvegét. Az egyes pálya az övé, szeret a fal mellett úszni. Senki más nincs az egyes pályán. Úszik. Egy órát. Ide-oda. Nagyjából tíz hossz után már alig van tudatában annak, hogy mit csinál. A karja és a lába teszi, amit kell, légzése szinte magától lesz egyre jobb. Sokat nem hall, viszont észreveszi, hogy már nem egyedül tempózik az egyesen. De nem zavarja senki, jobbra tart, és a többiek is jobbra tartanak. Ilyenkor még csend van, az uszodát csak később tölti be a fülsiketítő ricsaj.
Amikor a zuhany alatt áll és mellette a férfi túl vadul rázza a haját, amitől sampon megy Simon szemébe, eszébe jutnak anyja gyengeelméjűi.
– Vigyázz már egy kicsit – mondta Simon.
– Bocs – feleli a férfi.
– Semmi gond.
A férfi elmosolyodik. Illetve, felkunkorodik a szája sarka. Simonnak nem rémlik, hogy látta volna itt korábban. Megtörülközik, aztán felöltözik az egyik kabinban. Nem megy rögtön a kijárathoz, előbb végigmegy a másik medencéhez vezető folyosón. Sima a vize. A négyszögletes medence valamivel nagyobb, mint gondolta.
Eltöpreng, járt-e már itt valaha, miközben persze tudja, hogy igen.
Itt aquaaerobikoznak a nyugdíjasok, itt van a gyerekek úszásoktatása, és még rehabilitációs foglalkozásokat is tartanak. Más szag van, mint a nagy uszodában, édeskés illat terjeng a levegőben. Attól függően, épp ki van benne, mindig más arcát mutatja a helyiség. A nyugdíjasok nem ordítanak, a rehabilitáltak halkan nyögnek vagy határozott kis kiáltásokat hallatnak. Valószínűleg csak a gyengeelméjűek csapnak lármát. Simon megcsóválja a fejét, és sarkon fordul.
A kijáratnál ott áll a frissen mosott hajú férfi. Dohányzik.
– Hahó – mondja.
– Hahó – feleli Simon.
Időközben kivilágosodott. Az uszoda előtti fekete ágyásban nárciszok nőnek, némelyik letört. A levegő csípős és tiszta. Simon látja a tavaszi virágokat, nyugtázza jelenlétüket, de benne nem ébred tavasz. A férfi a nárciszok közé hajítja a cigarettáját. Egy darabig együtt bámulják a parázsló csikket.
– Azért ez elég gusztustalan – mondja a férfi.
Simon ránéz. Mondhatná ő is, hogy gusztustalan, de nem teszi.
