Pékségek, rabszolgaszállások, színházak, villák, thermák és templomok – a pompeji ásatásokon egy egész világ tárul fel előttünk. De vajon mi köze van hozzánk ennek a régmúlt világnak? Gabriel Zuchtriegel, a Pompeji Régészeti Park igazgatója könyvével új megközelítésben mesél arról, hogy a rég betemetett ókori emlékek, mozdulatlan romok és néma freskók még ma is képesek megváltoztatni bennünket. Most elolvashatsz egy részletet a kötetből.
Gabriel Zuchtriegel: Pompeji – A pusztulás varázsa (részlet)
Fordította Győri László
Egy katasztrófa krónikája
Tulajdonképpen mi is az az úgynevezett Pompeji-effektus? Hogyan kell elképzelnünk a Vezúv kitörésének óráit, amelyek ilyen egyedülálló módon megőrizték nekünk a klasszikus világ egyik városát, kenyérrel a kemencében és edényekkel a tűzhelyen? A válasz nem könnyű.
Egyfelől ókori szöveges forrásokra támaszkodhatunk, mindenekelőtt az ifjabb Plinius két levelére, amelyeket Tacitusnak, a történetírónak írt. Ezekben arról számol be, hogy nagybátyja, idősebb Plinius (aki nemcsak magas rangú római hivatalnok volt, hanem szenvedélyes kutató is, és egy 37 kötetes Természetrajzot hagyott ránk), a Nápolytól nyugatra fekvő Misenumban állomásozó flotta parancsnoka hajóra szállt, hogy közelről is megszemlélje a rendkívüli természeti látványosságot, és a helyzet komolyságát felismerve a bajba került emberek segítségére sietett.
Őt magát is ekkor érte a halál.
A túlsúllyal és légzési nehézségekkel küszködő idősebb Pliniusnak nem messze Pompejitől, Stabiae mellett ütött az utolsó órája, amikor barátaival hajón próbált menekülni, ami a vulkánkitöréssel együtt járó tengerár miatt nem sikerülhetett. Ezt olvassuk az unokaöcs beszámolójában: „Mikor a harmadik napon az után, amelyet ő utoljára látott, visszatért a nappali világosság, megtalálták a testét, épen, sértetlenül, úgy felöltözve, ahogy volt. Külsejéről inkább alvónak, mint halottnak látszott.” A „harmadik nap” helyett ma inkább két nappal későbbet mondanánk. A régi rómaiak és görögök ugyanis mindig beleszámították az első napot is, ezért áll az Újszövetségben, hogy harmadnapon feltámadott a halottak közül, vagyis a nagypéntek utáni vasárnapon.
A kérdés megválaszolásában a vulkánkitörésekkel foglalkozó tudományág, a vulkanológia is a segítségünkre siet. A régészekhez hasonlóan vulkanológusok is végeznek ásatásokat a Vezúv körüli hamu- és lávarétegekben, ami néha (tisztán tudományos természetű) nézeteltérésekhez és súrlódásokhoz vezet ugyan, de lényegében mindkét felet rendre hihetetlenül fontos tanulságok levonására készteti. Míg a régészeket legfőképpen az érdekli, amit a Pompejit elöntő láva a katasztrófát közvetlenül megelőző állapotról elárul, addig a vulkanológusok a hamu- és kőzetrétegek feltárásával a katasztrófa pontos dinamikájára próbálnak következtetni.
Az utóbbi években az elődöm, Massimo Osanna vezetésével elindított nagy olasz–európai projekt keretében hosszú idő óta először végeztek újra kiterjedt ásatásokat Pompeji területén, amelyek eredményeként mind világosabban megmutatkozott, hogy a távolságtól és a helyi adottságoktól függően a körülmények egészen különbözőek voltak. Ami Pompejit illeti, az események lefolyása megközelítőleg a következőképpen rekonstruálható.
A pokol, amely a város teljes pusztulásával és számtalan lakosának halálával végződött, Kr. u. 79 egy őszi napján, a késő délelőtti órákban szabadult el.
Az érintetteknek sokáig nem volt világos, hogy tulajdonképpen mi is történik. Tudnunk kell, hogy a Vezúv a Kr. u. 79-es kitörés előtt egészen másképp nézett ki: korántsem az a jellegzetes, kúp formájú vulkán volt, mint ma, hanem egy viszonylag lapos ormú masszívumot kell elképzelnünk, az erdős tájból kiemelkedő néhány sziklával. (Ezek a sziklák a Kr. e. 73 és 71 közötti Spartacus-féle rabszolgafelkelésben is szerepet játszottak, de ez már egy másik történet.) A vulkán akkor már majd háromszáz éve nem tört ki. Az utolsó erupció Kr. e. 217-ben történt, de erről a történetírók többsége alig néhány nemzedékkel később már semmit sem tudott. Így tehát Kr. u. 79-ben
senki sem sejtette, hogy a föld kérge alatt milyen halálos veszély lappang.
A feledés hosszú évei során a földfelszín alatt jelentős mennyiségű energia halmozódott fel, amely végül előtört.
A hegy csúcsa valósággal felrobbant: a föld belsejéből kilövő magma hatalmas erővel röpítette az égbe az útját álló kőzet- és földrétegekből felépülő dugaszt. „Szokatlan méretű és alakú” felhő képződött, amelyet Plinius a pineához hasonlított, bennünket viszont talán inkább egy gombafelhőre emlékeztetne. Hamu, olvadt magma és kőzet repült fel, egészen 32 kilométernyi magasságba, vagyis a sztratoszférába, a földet körülvevő burok második rétegébe, amelybe az ózonréteg is beletartozik.
Hamarosan apró, olvadt lávakövek, úgynevezett lapillusok kezdtek hullani az égből.
A széljárás Pompeji szempontjából kedvezőtlen volt: a légáramlat a kőzáport a kitörési felhőtől délre, a Sarno folyó torkolatánál fekvő város felé sodorta, ahol az embereket teljesen felkészületlenül érte, ami ezután következett.
A többség ösztönösen azt tette, amit kőzápor esetén vélhetően mindenki tenne: a pompejiek az utcákat, tereket és udvarokat szegélyező házak és oszlopcsarnokok teteje alatt kerestek oltalmat. Jóllehet a lapillusok kicsik voltak, borsó, esetleg dió nagyságúak, ám köztük „bombák”, vagyis nagyobb átmérőjű lávakövek is hullottak, amelyek súlyosan megsebesíthették, sőt meg is ölhették, akit eltaláltak.
De bármilyen kézenfekvő megoldásnak tűnhetett is beállni a tető alá, sokak számára ez halálos csapdának bizonyult. Mert a kőzápor 18-19 órán keresztül, vagyis másnap reggelig is eltartott. Az utcákra, földekre, terekre és háztetőkre lerakódó lapillusréteg óránként 15 centimétert hízott. Ez 18 óra alatt több mint 2,5 métert jelent. A súly alatt sok háztető beszakadt: számítások szerint a rájuk nehezedő tömeg négyzetméterenként és óránként 100 kilogrammal nőtt. Ám ha a tető tartotta is magát, az emberek gyorsan ráébredtek annak veszélyére, hogy soha többé nem fogják tudni elhagyni a helyiséget, ahová bemenekültek, mivel a lapillusok eltorlaszolták az összes ajtót és ablakot.
Ám ez még nem minden, ennél rosszabb is várt rájuk.
Húsz óra múlva az atombomba-robbanásra emlékeztető gombafelhő, amely ott tornyosult fölöttük, egyszer csak elkezdett összezuhanni. Ezt valahogy úgy képzelhetjük el, mint mikor egy kerti locsolócsőből a vizet függőlegesen fölfelé irányítjuk, majd elzárjuk a csapot. A Vezúv fölött lávakőből és hamuból képződött oszlop mindazonáltal nem egy csapásra, hanem darabonként omlott össze, míg végül teljességgel önmagába roskadt. Eközben piroklasztikus hullámok keletkeztek, amelyek az oszlop tövénél olykor 100 kilométeres sebességgel terjedtek szét. Ehhez hasonló lökéshullámokat láthatunk azokon a felvételeken, amelyeket felhőkarcolók felrobbantásakor szoktak készíteni, csakhogy esetünkben egy 32 kilométer magas felhőkarcolót kell elképzelnünk. A hullámok pedig rendkívüli erejűek voltak. És rendkívüli hőmérsékletűek is: 300-400 Celsius-fokosak.
Az első hullámot, amely az oszlop részleges összeomlásakor keletkezett, Pompeji ókori városfala megállította. Ez a második nap hajnalán következhetett be. Az első hullámot két olyan követte, amely már áthatolt a városfalon, de a vulkán és a város közötti területen veszített romboló erejéből. A legpusztítóbbnak a negyedik hullám bizonyult, amely reggel hét és nyolc között érte el Pompejit. A majd 3 méteres lapillusrétegből még kilátszó épületrészeket elsöpörte.
A hősokktól és az oxigénhiánytól emberek és állatok égtek el és fulladtak meg.
Azok a belső terek, amelyeket a lapillusok nem értek el, forró hamuval teltek meg, elborítva mindent, embert, állatot és berendezési tárgyat. Azokat is magával ragadta, akik pirkadatkor rászánták magukat, és – mint azt unokaöccse beszámolójából tudjuk – idősebb Pliniushoz hasonlóan párnát kötözve a fejükre menekülni próbáltak. A menekülők egyébként nem sokat láthattak, mert a kitörés szinte teljesen elsötétítette az eget. „…sokan az égi istenek felé nyújtogatták karjukat – írja az ifjabb Plinius, aki Miseniumban élte át a vulkánkitörést –, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó éjszaka.”
Goethe 1787. március 13-án az alábbi mondatokat jegyezte fel Utazás Itáliában című útinaplójába: „Vasárnap Pompejiben voltunk. Sok szerencsétlenség történt már a világon, de kevés, amely az utókornak annyi örömet szerzett volna.” De vajon tényleg szabad örülni ennyi szenvedésnek? Minél többet tudunk meg a katasztrófáról, annál nehezebb világos választ adni erre a kérdésre.
Pompejiben dolgozni kiváltság. A katasztrófa viszont mindenütt jelen van. A mindennapok során természetesen háttérbe szorul a sok megbeszélés, találkozás, videókonferencia, igazgatói és üzemi tanácsülés mögött. De láthatatlanná soha nem válik. Amikor 2015-ben közreműködtem a nagy Pompeji-projekt munkálataiban, megismerkedtem egy különösen érzékeny kolléganővel. Miközben építészként végezte a munkáját, arról számolt be, hogy
lelki szeme előtt minduntalan megjelennek az ókori város lakói, nők és férfiak, ahogy arcukat a tenyerükbe temetve ülnek az utcán.
Felfedezés Pompejiben
Nagy lehetett az öröm, amikor 1853. november 8-án egy Apollón istent ábrázoló, különösen szép bronzszobor került elő a lapillusok közül. Bár nem a belvedere-i Apollón, de egy ahhoz hasonlóan fontos mű, amelyről azt az épületet, amelyben megtalálták, a kitharán játszó Apollón házának (Casa del Citarista) nevezték el (a kithara a lantra vagy a lírára emlékeztető pengetős hangszer; ebből a görög szóból származik a gitár szavunk). A szobor számos, az antik görög művészetet bemutató szakkönyvben is látható.
Hogy a jelentős lelet milyen izgalmat váltott ki, sejthető a feltárásokon dolgozó szakemberek amúgy visszafogott naplóbejegyzéséből is: „Éjjel két órakor a Via Stabiana és az amfiteátrumhoz vezető út sarkán álló, a 110. számmal jelzett ház peristyliumának padlójáról került elő. Bronz. Meztelen férfiszobor, kerek talapzaton. Homlokán a haja szalaggal van lefogva, és kétoldalt csigákban omlik a vállára és a mellkasára. Jobb karját csípője vonaláig leereszti, kezében tartja pengetőjét, míg mellmagasságig emelt bal karjára egy kis lemez van erősítve, rajta egy négyszögletes lyukkal. Erre egy lírát vagy egy másik hangszert akaszthattak, amelyet eddig nem találtunk meg.”
A hangszer mindmáig nem került elő.
A Pompeji-effektus ellenére vannak hiányosságok a dokumentációban, amire különböző magyarázatok létezhetnek.
A kitörés után némelyek visszatérhettek, hogy a város helyén éktelenkedő holdbéli tájon megkeressék ingóságaikat. Az ókori főteret, a Forumot pedig, amelyen valósággal hemzsegtek a márványborítású szobrok, módszeresen fosztották ki. De a hiányok egyike-másika még az ókori renoválási munkákra vezethető vissza. Kr. u. 62-ben Pompejit heves földrengés sújtotta; Kr. u. 79-ben pedig sokfelé még javában folyt az újjáépítés és a javítás. Eközben szobrokat is áthelyeztek, sőt részben át is faragtak.
Ma már tudjuk, hogy a Kr. u. 62-es földrengés a 17 évvel későbbi vulkánkitörés előfutára volt. A föld alatt morajlott a magma. Erről azonban Pompeji lakóinak sejtelmük sem volt. Fáradságos munkával, bizakodva építették fel újra városukat.
De hogy került egy görög szobor Pompejibe? Hogyhogy Itália földjén, egy római házban bukkantak rá?
