G. István László verseskötetében a végső dolgok és a hétköznapi apróságok találkoznak magától értetődő természetességgel. Szürreális álomjelenetek és elegáns gondolatkísérletek kergetik egymást.
A kötet különlegessége, hogy az afrikai és ausztrál-óceániai mondák varázslatos teremtéstörténetei is hangot kapnak, így lesz ennek a versvilágnak a horizontja beláthatatlanul tág és mégis összetéveszthetetlenül szuverén.
G. István László: Villanó por (részlet)
A nyúl
A Hold egy tetűt küldött az emberekhez,
mondja meg nekik, éppúgy meghalnak,
éppúgy újjászületnek, mint ő. A tetű
lassan ment. Lassúságába a hír belekövült.
Olyan lassan ment, hogy elaludtak
a folyók, vizeik ringtak a tenger előtti
térben. Olyan lassan ment, hogy a hír
hiánya széthúzta az élők szemét, körbeért
a két szem a teljes fej kerületén, széjjelhúzta
a látást a hír híre, álommá húzta
mindazt, ami a hírben fény volt. Ekkor
jött a nyúl. A nyúl gyorsabb volt, mint a tetű.
Ajánlkozott a nyúl, hogy átveszi a hírt,
átveszi és viszi az emberekhez, négy
lábával elfut az ösvényen, majd felporzik
mögötte a fű. A tetű átadta a hírt
a nyúlnak, fénylett a lemenő nap, fénylett
a felkelő nap mézében a szavanna,
együttporzott a szó és az út. A nyúl gyors
volt, odaért az emberekhez. Elmondta,
hogy az emberek ugyanúgy fognak meghalni,
elfogyni, sarlósodni, mint a Hold, elvékonyodott
testük helyett sötét lyuk marad a térben. Idáig
jutott a nyúl. Ekkor fogtak az emberek egy
darab fát, azzal ütötték meg a száját. Felhasadt
a nyúl ajka, kirobbant a hús, mint a rossz
hír a szájból, szétrepedt a száj, elvékonyodott
a fény. A nyúl megnémult, gyorsasága
elveszett az ösvényre záródó füvek között.
Andriamanitra és az ember
Én, a felső zanahari, kinek szeme a Hold,
mécsese a Nap, drágakövei a csillagok,
megparancsolom Neked, ember, kibe
életet leheltem, hogy lakozzál fent
velem. Nem lehet, jóillatú Úr, nem
lehet, az alsó zanahari nem engedi.
Mécsesem a Nap, kútszemem a Hold,
lyukat látok rajtad, ahogy nézlek, alagutat
látok rajtad át, megparancsolom,
lakozzál fent velem. Nem lehet, jóillatú,
nem lehet. Akkor a lyuk megmarad,
akkor a lyukon át leheleted felszökik, akkor
a lyuk alatt tested lent marad, mocsárba,
sárba, vízbe költözik. Testnedveidből kis
féreg születik, kígyóvá, angolnává, vizek
urává változik. Miféle úr a vizek ura, jóillatú,
a vizek kígyója mi felett uralkodik? Mocsár
felett, féreg felett, poshadt víz felett.
Úr leszel a rothadás felett, úr a szétesés felett.
Nyüzsgések ura, hemzsegés ura, nyüzsgő
szemed lámpás, csillog a vízcseppeken, szétcsillanó
szemed mozaikos látással
nem a Holdon át néz. Orrod békán át
nehézkesen szuszog, nem lehetsz
jóillatú, poshadt víz öntöz. Bőröd
darabjait mocsár áztatja, csontod darabjait
vadvíz forgatja. Állkapcsod krokodil,
fogaid fájnak, fogaid élesek, víz csillog
rajtuk. Fogaidban férgek a gyökércsatornák,
nyelved csak lapáthal, vizesen csapkod,
nyelvedből lassan eltűnnek az ízek –
nyelvedből végképp eltűnik a beszéd.
