A történelem vége és az utolsó ember című bestseller írója, Francis Fukuyama új könyvében a klasszikus liberalizmus korszakáig tekint vissza, hogy rámutasson: az eszmerendszer sokszor a saját alapelveinek sem tudott kellő mértékben megfelelni, a liberális demokráciákban is sok embertől megtagadták a törvény előtti egyenlőséget. Ugyanakkor maguk az alapelvek ma is kikezdhetetlenek.
Van-e életképes alternatívája a jobb- vagy a baloldalnak a liberalizmussal szemben? - teszi fel a kérdést Fukuyama, majd vizsgálódásai végén a klasszikus liberalizmusba vetett hit újjáépítéséhez szükséges, átfogó elveket vázolja fel. Ezek alapján a liberalizmus nem fog idejétmúlt vagy "elavult doktrínának" tűnni, hanem olyan eszmének, amely képes válaszokat adni a kor kihívásaira.
Francis Fukuyama: A liberalizmus vesszőfutása (részlet)
Fordította Bojtár Péter
A neoliberális politikával kapcsolatos problémák nem korlátozódtak az általa kiváltott közvetlen gazdasági és politikai hatásokra; a mögötte meghúzódó gazdasági elmélettel is akadt egy mélyebb probléma. Ettől ugyan nem lesz az elmélet érvénytelen, de jó tanulságként szolgál arra, hogy az összes többi elmélethez hasonlóan ez is túlságosan leegyszerűsítve próbálja leírni az emberi viselkedést. Emiatt pedig az ebből levont gyakorlati következtetésekkel is óvatosan kell bánnunk, mivel
a valóság mindig bonyolultabb, mint ahogy azt az elmélet sugallja.
Nézzük például a tulajdonjog kérdését, amely a kezdetektől fogva a liberális eszme központi eleme volt. A közgazdászok érdeklődése a tulajdonjogok iránt csak nemrégiben, az 1980-as évek elején támadt fel újra, az olyan kutatók munkája nyomán, mint Douglass North gazdaságtörténész, aki a fejlődéselméletnek azzal adott új irányt, hogy a gazdasági növekedést meghatározó, kulcsfontosságú változók közé felvette az intézményeket – azaz a társadalmi tevékenységet koordináló tartós szabályokat – tényezőként. (Bármilyen nehéz is elhinni, de North előtt a gazdasági növekedést taglaló ortodox elméletek többnyire nem vették figyelembe a politikát, a kultúrát vagy más, nem gazdasági tényezőket.) Amikor North intézményekről beszélt, elsősorban a tulajdonjogokra és a szerződések betartatására gondolt, és a fejlődéssel foglalkozó közgazdászok egy egész generációja őt követve ezeket az intézményeket tekintette a növekedés Szent Gráljának.
Természetesen az igazság egyik fontos központi eleme valóban tetten érhető abban, hogy a tulajdonjogoknak ilyen kiemelt szerepet tulajdonítottak: a volt szovjet tagállamokhoz, Kubához vagy Venezuelához hasonló országoknak, ahol a magántulajdont nagy arányban államosították, óriási problémákkal kellett megbirkóznia az innováció és a növekedés terén.
Senki nem fektet komoly pénzeket egy vállalkozásba, ha azt hiszi, hogy egy szeszélyes kormány azt elveszi tőle.
De azzal, hogy a tulajdonjogoknak kizárólagos középponti szerepet tulajdonítunk, az még nem oldja meg varázsütésre a fejlődés, vagy az igazságos társadalom kérdését. Ahogy Deirdre McCloskey rámutatott, North soha nem bizonyította empirikusan, hogy a biztonságos tulajdonjogok kulcsfontosságúak voltak Európában a 17. század után bekövetkezett robbanásszerű gazdasági növekedés szempontjából, szemben más tényezőkkel, mondjuk a tudományos módszer fejlődésével vagy a polgári értékek felé tett elmozdulással, amelyek akkoriban mentek végbe a társadalomban.
Ráadásul bármely már fennálló tulajdonjogi rendszer erőteljes védelme csak akkor indokolt, ha igazságos volt a tulajdon eredeti elosztása. Sok közgazdász implicit módon John Locke-nak abból a feltevéséből indul ki, hogy a magántulajdon akkor keletkezik, amikor az emberek letelepülnek egy lakatlan területre – egy terra nullius-ra –, majd a munkájukat a „természet értéktelen dolgaival” vegyítve olyan tulajdont hoznak létre, amely az emberek számára hasznos. De mi a helyzet, ha ezt a tulajdont eredetileg erőszakkal vagy lopással szerezték meg? Az agrártársadalmak olyan, hatalmas birtokokra épültek, amelyek arisztokrata tulajdonosainak ősei harcosok voltak, akik egyszerűen meghódították ezeket a területeket. Földjeiket parasztok művelték, akik egy- egy rossz termés vagy betegség után eladósodtak, és ha nem tudták visszafizetni az adósságukat, akkor a földesurak által meghozott szabályoknak megfelelően elkobozták a vagyonukat. A tulajdonjognak ez a formája a mai napig hatalmas akadályt jelent mind a gazdasági növekedés, mind a demokrácia szempontjából Pakisztántól egészen a Fülöp-szigetekig. Ezzel szemben az 1940-es évek végén Japán, Dél-Korea és Tajvan amerikai gyámság alatt nagyszabású földreformot hajtott végre, amelynek során feldarabolták a nagybirtokokat.
Sokak szerint a tulajdonnak ez az újraelosztása alapozta meg későbbi gazdasági sikereiket,
nem beszélve arról, hogy így tudtak sikeres liberális demokráciákká válni.
A magántulajdon eredetére vonatkozó locke-i történet ugyancsak ingatag az Egyesült Államokhoz és a Kanadához, Ausztráliához, Új-Zélandhoz, Argentínához vagy Chiléhez hasonló országokban, amelyeket valamikor „új telepes” országoknak neveztek. Ezeken a területeken természetesen csak az európaiak számítottak új telepesnek, ott már sokféle őslakos nép élt, akiknek ősei talán 12 ezer évvel korábban vándoroltak oda. Ezeket az embereket megölték, rabszolgasorba taszították, elüldözték a földjeikről, átverték őket, vagy pedig Európából behurcolt betegségekben haltak meg. Ezek az őslakos csoportok többnyire nem rendelkeztek semmiféle európai típusú tulajdonjoggal, nem léteztek kataszteri felmérések, telekkönyvek vagy bármilyen igazságszolgáltatási rendszer. Pásztorokként vagy vadászó-gyűjtögetőkként sokkal inkább olyasféle jogokkal élhettek, mint a takarmány begyűjtésének, a föld használatának vagy a földhöz való hozzáférésnek a joga. Kétségtelen, hogy az európai típusú tulajdonjogok megjelenése sokkal termelékenyebb mezőgazdaságot eredményezett, és ez a magasabb termelékenységi szint mindenki életszínvonalát javíthatta, beleértve azokat is, akiknek a földjét kisajátították.
De a cél nem feltétlenül szentesíti az eszközt.
Az őslakosok sokkal többet veszítettek a földnél; egész életmódjukat felszámolták, amikor földjüket modern magántulajdonná alakították át. A neoliberális gazdaságelmélet egy másik, önmagában is megkérdőjelezhető és igen problematikus politikai eredményekbe torkolló ága ahhoz a nézethez kapcsolódott, amely a gazdasági jólét végső mérőszámának a fogyasztói jólétet tekintette, illetve azokhoz a következményekhez, amelyekkel ez a döntés járt bizonyos szakpolitikai területeken, így a kereskedelem-, illetve a trösztellenes politikában. Ez az eltolódás szorosan kötődött a chicagói iskolához, és az olyan kutatókhoz, mint Aaron Director, George Stigler, és mindenekelőtt a jogtudós Robert Borkhoz. A Sherman-féle trösztellenes törvény 1890-es elfogadása óta az amerikai döntéshozók aggódva figyelték, hogy az amerikai demokráciára milyen hatást gyakorolnak az óriásvállalatok (azaz a „trösztök”). A rá következő évszázad során az amerikai igazságügyi minisztérium és a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság trösztellenes pereket indított az olyan nagyvállalatok ellen, amelyek piaci erejüket használták a verseny elfojtására. Emellett létezett egy olyan, Louis Brandeis legfelsőbb bíróhoz köthető felfogás is, amely azt tartotta, hogy a Sherman-törvény egyben politikai célokat, például a kistermelők védelmét is szolgálja.
Ezzel szemben Robert Bork jogtudós, aki később a szövetségi állam legfőbb jogi képviselője lett, azzal érvelt, hogy a trösztellenes jognak egyetlen, és csakis egyetlen célkitűzése lehet: a fogyasztók jólétének maximalizálása, akár az árak, akár a minőség szempontjából. Bork azt állította, hogy a Sherman-törvény soha nem politikai célokat szolgált, és hogy a trösztellenes jog inkoherenssé válna, ha nem lenne egyetlen mérhető célja, például a fogyasztók jólétének maximalizálása. Érvelése szerint a nagyvállalatok gyakran azért viselkednek így, mert hatékonyabbak a kisebbeknél, és a kormánynak nem szabadna a növekedésük útjába állnia. Ő és chicagói társai a közgazdászok és jogtudósok két generációját is sikeresen meggyőzték arról, hogy a trösztellenes ügyekben kizárólag a fogyasztók jólétének mércéjét tekintsék mérvadónak a gazdasági eredmények vizsgálatánál, és ennek nyomán a kormány sokkal megengedőbben állt hozzá a nagyvállalatokhoz és a megafúziókhoz.
Borknak abban igaza volt, hogy amikor a jogrendszer keretein belül jelentkező gazdasági viták egy bizonyos csoportjára kell megoldást találni, akkor
hasznosnak bizonyulhat, ha a fogyasztói jólétet használják mérceként.
Ha például a Walmart vagy az Amazon belép egy piacra, és egy sor sarki kisbolt megélhetését sodorja veszélybe, vajon hogyan bíráljuk el ez utóbbiak azon követelését, hogy védjük meg őket a versenytől? Ha a fogyasztói jólétet tekintjük mércének, akkor annak alapján utat kell engedniük a gigantikus méretű kiskereskedőknek, mivel ők ugyanazokat az árucikkeket sokkal olcsóbban árulják. A modern közgazdaságtan azt diktálná, hogy ezek a sarki kisboltok húzzák le a rolót, és a tulajdonosaik idejüket és tőkéjüket fektessék más, termelékenyebb foglalatosságba. Brandeis követői ugyanakkor nem tudtak egyértelmű szabályt arra, hogy miként osszák fel a többletfogyasztásból eredő hasznot a fogyasztók és a kiskereskedők között, akik egy zéróösszegű harcot vívnak egymással.
Mindezek ellenére számos társadalom akad, amely hajlandó megvédeni a kistermelőket a gazdasági hatékonyság rovására, mivel úgy gondolja, hogy a fogyasztói jóléten kívül is léteznek más társadalmi javak. Ezt tette például Franciaország és Japán, mindketten igyekeztek megakadályozni, hogy a hatalmas amerikai vállalatok belépjenek a piacaikra. Vajon Franciaország jobban járt volna, ha engedi, hogy több ezer kávézóját a Starbucks kiszorítsa az üzletből, még akkor is, ha az utóbbi olcsóbb vagy jobb kávét kínál? Vajon javulna-e Japán életminősége, ha a kis sushibárokat és tempuraéttermeket felváltanák az amerikai típusú nagy étteremláncok? És valóban
jobban járt azzal Amerika, hogy a belvárosi kisboltokat kiszorították először a Walmarthoz hasonló nagyáruházak,
majd az Amazonhoz hasonló online kereskedők? Lehet, hogy mindez technológiai szempontból elkerülhetetlen volt, de azt gondolhatnánk, hogy demokratikus választás kérdése kellene legyen, hogy vajon az emberek lecserélik-e az olyan immateriális javakat, mint egy környék jellege vagy az életmód a fogyasztói jólétre. Feltehetően nincs olyan közgazdasági elmélet, amely ennek a döntésnek a meghozatalakor iránymutató lenne, de demokratikus politikai viták útján a kérdés eldönthető. Semmiféle érv nem szól amellett, hogy a gazdasági hatékonyságnak felül kellene írnia minden más társadalmi értéket.
Már csak azért is problematikus lehet, ha a fogyasztói jólét mércéjének a gazdasági jólétet tesszük meg, mert az nem ragadja meg a jólét nem kézzelfogható aspektusait. A mai nagy internetes platformok ugyan ingyenes szolgáltatásokat kínálnak a fogyasztóknak, de így oly módon férnek hozzá a személyes adatokhoz, amiről a fogyasztók nem biztos, hogy tudnak, és amit nem biztos, hogy helyeselnek. E politikai kérdés mögött egy mélyebb filozófiai felvetés húzódik meg: nevezetesen az, hogy
az emberek egyszerűen fogyasztásra berendezkedett lények, akiknek jólétét a fogyasztásuk mértéke alapján mérik,
vagy pedig olyan értékeket előállító lények, akiknek boldogsága attól függ, hogy képesek-e alakítani a természetet és gyakorolni kreatív képességeiket. Napjaink neoliberalizmusa egyértelműen az előbbi mellett tette le a garast, de vannak más szellemi tradíciók is, amelyek szerint az emberek egyszerre fogyasztó és termelő lények, és az emberi boldogság valahol a kettő közötti egyensúlyban rejlik. A filozófus Hegel azt állította, hogy az ember autonómiája a munkában és a körülötte lévő természet átalakításának képességében rejlik; ez az, ami a modern világban méltóságot adott a rabszolgának, és ez tette a rabszolgát az úrral egyenrangúvá. Karl Marx Hegeltől vette át ezt a nézetet, és jutott arra a következtetésre, hogy az ember egyszerre fogyasztó és termelő lény.
A kommunista társadalmak hajlamosak voltak a termelést a fogyasztás elé helyezni, de ez nem szolgálta senki hasznát: léteztek ugyan a „szocialista munka hősei”, de nem volt élelmiszer a boltok polcain.
A neoliberalizmus térnyerése az ingát messze túllendítette a másik irányba.
Az olcsóbb tengerentúli munkaerő miatt állásukat vesztő amerikai munkásokkal közölték, hogy legalább vehetnek olcsóbb, kínai importárut. Ma már nagyon kevesen szeretnének visszatérni ahhoz a kommunista felfogáshoz, amely a termelést részesítette előnyben a fogyasztással szemben. De vajon az emberek hajlandóak lennének-e a fogyasztói jólét egy apró szeletét feláldozni cserébe azért, hogy megőrizzék a munka méltóságát és a megélhetést saját hazájukban? Ez egy olyan választás, amelyet a neoliberális eszmék hegemóniája alatt nem kínáltak fel a választóknak. Még az is kiderülhet, hogy ez nem is olyan nagy kompromisszum, mint gondolnánk. Thomas Philippon közgazdász szerint az amerikai fogyasztói árak a két évtizeddel korábbi állapothoz képest most többségében magasabbak, mint Európában, pontosan azért, mert az Egyesült Államok képtelen volt érvényt szerezni a trösztellenes törvényeinek, és hagyta, hogy a nagyvállalatok megfojtsák a versenyt. Az iparági koncentrációknak egyéb kedvezőtlen hatásai is vannak: a nagyvállalatok zsebe elég mély, és lobbisták hadát képesek pénzelni meglévő előnyeik megőrzéséhez. Ez akkor válik akut problémává a demokrácia számára, ha e vállalatok fő üzleti tevékenysége a politikai diskurzust alakító hírek és információk szolgáltatása, és ez az egyik oka annak, hogy a nagy internetes platformok – a Twitter, a Facebook és a Google – különleges vizsgálat alatt állnak.
