Byung-Chul Han: A hatalom bizonyos cselekvési játékteret feltételez
Könyves Magazin

Byung-Chul Han: A hatalom bizonyos cselekvési játékteret feltételez

byung-chul han mi_a_hatalom? zöld hatalom filozófia

Hogyan működik a hatalom a kényszer és a rajongás köztes terében? Milyen metafizikai eszmék állnak mögötte? Létezik-e külön etikája? Byung-Chul Han e többrétegű kérdést a nálunk tavaly megjelent, eredetileg 2005-ös könyvében különböző filozófiatörténeti összefüggésekben vizsgálja. Olvass bele!

Byung-Chul Han
Mi a hatalom?
Ford. Csordás Gábor, Typotex Kiadó, 2023, 163 oldal
-

A hatalom sokarcú jelensége áthatja életünket és történelmünket. Ám fogalmának pontos jelentését illetően mindmáig elméleti zűrzavar uralkodik. Han Hegellel, Nietzschével, Heideggerrel és Foucault-val párbeszédet folytatva tör utat működésének új megértése felé, és a hatalom és a szabadság közt feszülő ellentétet is új megvilágításba helyezi. A hatalom nem egyszerű oksági tényező, amelynek révén a másik viselkedése annak akarata ellenére is irányítható. Sokkal inkább olyan közvetítés az én és a másik között, amely kölcsönös függőségek sokaságát hozza létre. A hatalom legkésőbb Nietzsche óta a szellemtörténet egyik legvitatottabb, de egyben legizgalmasabb fogalma. 

Byung-Chul Han budapesti látogatásáról itt tudósítottunk, A föld dicséretébe itt beleolvashatsz.

Byung-Chul Han is Nádas Péter falujában élne szívesen, és énekelne a körtefa alatt
Byung-Chul Han is Nádas Péter falujában élne szívesen, és énekelne a körtefa alatt

“Csak igazi kezek írnak igazi verseket. Nem látok elvi különbséget kézszorítás és vers között” - idézte Paul Celan költőt budapesti előadásán korunk sztárfilozófusa, Byung-Chul Han. A kiégés társadalma és a nemrég magyarul is megjelent A föld dicsérete (itt beleolvashatsz) című kötetek szerzője első magyarországi látogatásán arról beszélt, hogy a fogyasztói társadalom és a digitalizáció hatására az ember egyre inkább önmagába zárul, a Másik eltűnése miatt pedig az emberiség kollektív nárcisztikus depresszióban szenved.

Fotók: Németh András

Tovább olvasok

Byung-Chul Han Mi a hatalom? (részlet)

Fordította Csordás Gábor

A HATALOM METAFIZIKÁJA


A kérdésre, hogy van-e a filozófiának válasza arra, miért vonzódik az ember a hatalomhoz, a hatalomgyakorláshoz, Foucault azt feleli, hogy minél szabadabbak az emberek az egymáshoz való viszonyukban, annál nagyobb élvezetet lelnek mások viselkedésének meghatározásában. Az élvezet annál nagyobb, minél nyitottabb a játék, minél sokrétűbbek a játékformák, amelyekkel az ember mások viselkedését kormányozza. Olyan társadalmakban viszont, ahol a játék lehetősége alig áll rendelkezésre, csökken a hatalom élvezete is.

A hatalom bizonyos cselekvési játékteret feltételez.

Enélkül csak erőszak és kényszer volna. A kései Foucault szinte hedonisztikus hatalomfogalma azonban túlságosan a játékosság felé tolja el a hatalmat. „A hatalom nem a gonosz. A hatalom stratégiai játékot jelent. Az ember nagyon jól tudja, hogy a hatalom nem a gonosz. Vegyük például a szexuális vagy szerelmi viszonyt. Egyfajta nyitott stratégiai játékban, ahol a dolgok megfordíthatóak, semmi rossz nincs a másik feletti hatalomban, ez része a szerelemnek, a szenvedélynek, a szexuális élvezetnek.” A hatalom lehet része a játéknak. Akár játékos elemeket is alkalmazhat. De nem alapul a játékon. A játék akár a hatalom ellentéteként is felléphet. Az a többre vágyás, ami Heidegger szerint jellemző a hatalomra, minden, csak nem játékos: „A hatalom csak annyiban önmaga, amennyiben és amíg megmarad a több-hatalom-akarásnál. Mihelyt ez az akarat kiesik, a hatalom már nem hatalom, jóllehet még erőszakot gyakorol azon, akit ural.” Az élet nem önfenntartás, hanem önállítás. „Az élet nem pusztán önfenntartásra való törekvés, mint Darwin gondolja, hanem önállítás. A fenntartani akarás megáll a már meglévőnél, mereven ahhoz tartja magát, elvész benne, és így vak lesz tulajdon léte iránt.” Heidegger minduntalan visszatér Nietzsche mondásához: „A hatalom többlete az, amit minden ember akar, amit egy élő szervezet minden kis részecskéje akar.”

A hatalom alapvonása, hogy túlmegy önmagán. De a hatalom alanya eközben nem hagyja el magát, vagy nem veszti el magát. Túlmenni önmagán, ez a hatalom járásmódja, egyidejű együtt járás önmagával. A túl magán és az együtt önmagával ilyen egysége megnöveli az én terét: „Minden élő az önmagában megmaradás és az önmagán túl törekvés egységét mutatja. […] Minél nagyobb az önmagán túl törekvés ereje, anélkül hogy önmagát elveszítené, annál nagyobb a hatalma […].” Az élő hatalma abban áll, hogy önmagán túl folytatódik, hogy több helyet foglal el önmagával.

Meglehet, hogy Foucault tényleg nem elég járatos az antropológiában és az emberi lélekben, amint azt maga is őszintén bevallja. Az élvezetes játék nem a hatalom antropológiai alapja. Nietzsche sokkal járatosabb az emberi lélekben, mint Foucault. Egyik töredékében ezt írja: „A hatalom élvezetének magyarázata a függőség, a tehetetlenség százszor megtapasztalt kellemetlensége. Ha ez a tapasztalat hiányzik, akkor élvezet sincs.” A hatalom gyakorlásával járó élvezetnek tehát a szabadsághiány és a tehetetlenség traumatikus tapasztalatához van köze. Az élvezet, amelyet a hatalom megszerzése maga után von, a szabadság érzése. A hatalomhiány kiszolgáltatottság a másiknak, önmagunk elvesztése a másikban. A hatalom ezzel szemben annyi, mint a másikban önmagunk maradni, vagyis szabadnak lenni. 

Az élvezet intenzitása tehát nem a játék nyitottságától vagy a játékmódok sokrétűségétől függ. Sokkal inkább az én folytonosságára vezethető vissza, amely a hatalommal növekszik. 

Gyakran hivatkoznak arra, hogy a hatalmi képződmények különböző közvetítési struktúrával rendelkeznek. Egy közvetítésben szegény vagy közvetítetlen hatalom kényszerstruktúrát hoz létre, ami a másik elnyomásához vezet. Ezáltal az erőszakhoz közelít. A hatalmat birtokló számára azonban a szabadság érzését eredményezheti. Hiszen a hatalmat birtokló a maga döntését, a maga választását viszi keresztül akár a másik akarata ellenére is. Az alávetett azt teszi, amit a hatalmat birtokló akar. A hatalom az én folytonosságát eredményezi, amely ebben az esetben mindenesetre külső, hiszen az alávetett belső jóváhagyás nélkül cselekszik a hatalmat birtokló akarata szerint. Az én folytonossága annyiban okozza a szabadság érzését a hatalmat birtokló számára, amennyiben akarata nem törik meg a másik akaratán. Az alávetett, ha csak külsőleg is, feladja másságát a hatalmat birtokló javára. Hagyja, hogy nála következzen be a hatalmat birtokló választása, döntése, akár saját akarata ellenére, amely másféle választást eredményezne. A hatalmat birtokló a saját akaratát pillantja meg a másikban. Az én ilyen észlelése a másikban hozza létre a hatalom érzését. Az alávetett ellenben a hatalom közvetítésben szegény formáját a szabadsághiány érzésévé alakítja át. 

Éppen a szabadság ilyen aszimmetrikus megoszlása teszi ingataggá a hatalmat.

Nietzsche szerint a hatalom minden, csak nem játék: „A hódítás – a fölös hatalom természetes következménye; […] saját képének megtestesülése az idegen anyagban.” Az élet „a saját formák rákényszerítése”. Az ego meghódítja az altert, miközben saját képét rányomja vagy rákényszeríti. Az alter itt passzív anyagként viselkedik, amely pusztán elszenvedi az ego akaratát. A hatalomgyakorlás mint „egy forma rákényszerítése” az ego folytatódását kényszeríti ki az alterben. Ezáltal az ego az alterben saját képét, azaz önmagát pillantja meg. Mivel az alter az egót tükrözi vissza, az ego az alterben önmagához tér vissza. Hatalmának köszönhetően az ego az alter jelenléte ellenére szabad, azaz önmagánál van. Nietzsche messzemenően a közvetítésben szegény hatalomformát tartja szem előtt. A „saját formák rákényszerítése” „sebzés” és „legyűrés” révén nem az egyetlen lehetőség az én folytonosságának létrehozására. A hatalom ilyen modellje az altert passzív anyagnak tekinti, amely az ego akaratát elszenvedi, vagy amelyre az ego rákényszeríti magát. Ellenben, ha az altert aktív cselekvésre és döntésre képes egyénként fogjuk fel, ego és alter viszonya lényegesen komplexebb formát ölt. Az alter most az ego döntését vagy választását, ahelyett hogy pusztán passzívan elszenvedné, aktívan saját tervébe foglalhatja, és az ego cselekvését mint saját cselekvését hajthatja végre. Az alter cselekedete ugyan megfelel az ego akaratának, de ezt a folytonosságot nem egyoldalúan az ego kényszeríti ki, hanem az alter maga akarta.

Az alter mintegy szabad akaratából hajtja végre az ego akaratát.

Az alter az ego akaratát saját akaratává teszi. Az alter ezáltal a szabadság érzésére tesz szert. Ez a hatalmi viszony lényegesen tartósabb, mint az a közvetítésben szegény hatalom, amelynél az alávetett passzív anyagi testként viselkedik. A közvetítés különböző struktúrái ellenére az ego hatalma mindkét együttállásban annak köszönhető, hogy önmagát folytatja az alterben, és benne magánál időzik.

A hatalom az a képesség, hogy a másikban önmagunknál legyünk. Nem csak az ember jellemzője, Hegel az élet általános elvévé emeli. Ez különbözteti meg az élőt a holttól: „Az élő egy szervetlen természettel áll szemben, amelyhez mint hatalma viszonyul és amelyet magához hasonít. E folyamat eredménye, nem, mint a kémiai folyamatban, semleges termék, amelyben megszűnt az előbb egymással szembenálló két oldal önállósága, hanem az élő átfogja a mását, amely nem képes hatalmának ellenállni. […] Az élő így a másban csak önmagával olvad össze.” Az élő hatalma abban nyilvánul meg, hogy nem veszíti el magát a másikban, hanem „átfogva mását” önmagával szállja meg, és ezáltal másában folytatódik. Az eljutás a másikhoz az önmagához eljutás alakját ölti. A szervezet Hegel szerint „összeolvadás önmagával a másban”, azaz a másikhoz való viszonyában. 

Egy olyan élőlény, amelynek nem áll hatalmában önmagával összeolvadni a másikban, tönkremegy ettől, azaz a negatív feszültségtől, amit az élőlényben a behatoló másik kelt.

Hegel szerint a hatalom már az élet elemi fokán működik. Így az emésztés már hatalmi folyamat, amelynek során az élő a másikát lassan önmagával teszi azonossá. Az élő azáltal hozza létre identitását a másikkal, vagyis önmaga folytonosságát, hogy a számára külsőt belsővé teszi. Az emésztés bensősége képessé teszi az élőt arra, hogy a külsőt belsővé tegye, azaz a másikban önmagához térjen vissza.

A szellem működését Hegel érdekes módon az emésztés analógiájaként írja le. Ezáltal nyomatékossá válik a hatalomlogikai hasonlóság emésztés és szellemi működés között: „A szellem valamennyi tevékenysége nem más, mint különböző módja a külső visszavezetésének a belsőséghez, amely maga a szellem, és csakis a külsőnek e visszavezetése, ez eszmeisítése vagy hasonítása által lesz és van a szellem.” A szellem alapvonása a belsővé tétel. A másikat, a külsőt saját belső terébe emeli el. Ezáltal otthon marad magánál a másikban. A szellem számára nem külső vagy idegen az, amit megismer vagy felfog. Hozzátartozik. Az ő tartalma: „A megismerés ugyanis épp annyi, mint a tudat külső, idegen jellegének megsemmisítése, s így a szubjektivitás visszatérése magába.” A külső belsővé tétele, elemelése a belsőbe köti össze az emésztést és a felfogást. Az evés és az ivás, így Hegel, a dolgok „tudattalan felfogása”.

A szellem azonban nincs egészen magánál a puszta szemléletben, mert túlságosan kívül van a világban. Nem kerül sor „a szubjektivitás visszatérésére magába”. A pusztán szemlélődő szellem még elmerül vagy szétszóródik a világban:

„A puszta szemlélet álláspontján önmagunkon kívül vagyunk […]. Az elme itt a külső anyagba merült, egy vele […]. Innen van, hogy a szemléletben nagyon nem-szabaddá lehetünk.” A szellem azért „nagyon nem-szabad”, mert ahelyett hogy magánál lenne, a külsőbe bonyolódik bele, a dolgoknál időzik.

A képzeletben a szellem szabadabb, azaz jobban önmagánál van, mint a puszta szemléletben.

Minden képzet az én képzetem. A puszta szemlélettel ellentétben nem merülök el a dolgokban, hanem azokat kifejezetten magam elé állítom. A dolgok fölé emelkedem, miközben megszakítom közvetlen kapcsolatomat velük, miközben képet alkotok róluk, az én képemet, és eközben saját belsőmben maradok: „Eszerint a szellem a szemléletet mint az övét tételezi – áthatja azt, valami belsővé teszi […], s ezzel szabaddá lesz. E magába-menéssel az elme a képzet fokára emelkedik. A képzetalkotó szellem birtokában van a szemléletnek […].” A szemlélet van nekem. A képzet az én képzetem. A birtokban nem kívül vagyok, hanem magamnál otthon. A képzet mint birtok az én tulajdonom. A hatalom a puszta létet birtokká változtatja. A szellemet „annyira nem ragadja egy térbeli egymásonkívüliségbe, hogy inkább egyszerű énje zavartalan világosságában húzódik át ama sokaságon, s ez nem engedi önálló fennállásához jutni”. A szellem hatalma eszerint abban áll, hogy a dolgokat saját belsőjébe meríti, a külsőt a belsőhöz hajlítja. E hajlításnak köszönhetően húzódik át a szellem a sokaságon, ami a világ. A belsőség ilyen áthúzódása hozza létre az én folytonosságát.

A szellem, amely a másikban önmagába tér vissza, belső tereként lakja a világot. A világban-benne-lenni annyi, mint önmagánál lenni.