Fiona McPhillips hátborzongató regénye egy elitgimnázium tragikus történetét meséli el. Írország az 1980-as évek második felében. A lakosságot recesszió sújtja, az egyre növekvő munkanélküliség következtében sokan elhagyják a hazájukat. A tinédzserek egy része a sportban látja a kitörési lehetőséget, és többen is próbálnak bekerülni a jónevű Highfield gimnáziumba, melynek legendás úszótanára, Maurice McQueen egyenesen a legnagyobb világversenyekre neveli ki a tehetségeket. Viszont a nemzetközi sikerek mellett arról mindenki mélyen hallgat, hogy McQueen az edzések után nem egy lányt szexuális együttlétre kényszerít.
Amikor egyikük öngyilkosságot követ el, és a boncolás során kiderül, hogy terhes volt, az események végzetesen felgyorsulnak. Az áldozat legjobb barátnője, Louise Manson az igazság kiderítésének reményében győzi meg anyját, hogy iskolát váltson és a Highfieldbe kerüljön, ahol bár először nehezen illeszkedik be a többiek közé, de jó sporteredményei miatt idővel befogadják. És hamarosan felfigyel rá McQueen is. Ami pedig ezután történik, az nemcsak a lány és társai tanulással töltött éveit határozzák meg, hanem végigkísérik az egész életüket.
Fiona McPhillips: A hallgatás sebei (részlet)
Fordította: Szaszkó Gabriella
Hosszú éveken át igyekeztem egyáltalán nem gondolni a Highfield Manorra. Gránitfalainak hivalkodó magasságára és a kőhideg árnyai között rejtőzködő titkokra. Cédrusok sötét fátyla takarta el a külvilágtól az iskolát. De hiába, az emlékek a mai napig alattomos betegség módjára lappanganak bennem.
Még most, a Trinity előtt, a macskaköveken gyülekező diákokat figyelve sem tudok másra gondolni, mint a tini lányok barátságaira, a társas hierarchiára köztük és az én naiv bizonyosságomra akkoriból, hogy képes leszek legyűrni mindezt.
Nem kell sok, hogy a Highfield újra és újra betörjön az életembe. Elég a klórszag libbenése az edzőteremben vagy a bőr nyikorgó hangja meztelen bőrömön, és a szívem máris gyorsabb ütemre vált.
A test mindenre emlékszik, amit az elme el akar feledni.
Az irodámba beeső napfény párhuzamos csíkokat és árnyakat vet az asztalomon szétdobált könyvekre. Izzadságcseppek gyűlnek az orrnyergemen, próbálom összeszedni a mondandómat a délutáni órámra, amelyen az elmúlt évszázad ír női szerzőinek újjáélesztése a cél. Jegyzetelek, és azt gondolom, valóságos bűncselekmény volt oly hosszú időn át elnyomni és némaságra kárhoztatni ezeket a hangokat, amelyek ezért végül nem is jelentettek semmit.
Amint egészen belemerülök a munkába, a telefonom megrezdül az asztalon, így ránézek. Nem ismerem a számot. Habozok, aztán mégis felveszem.
– Ronan Power – szólnak bele, mire az elborzadás és a bűntudat egy másodperc alatt uralkodik el rajtam.
Máris tudom, hogy bármi is következik, egyvalami már biztos: a történetemet a hamvaiból fogják újjáéleszteni, több mint harminc évvel azután, hogy próbáltam a lehető legmélyebbre eltemetni.
Ronant a kinti asztalnál ülve találom. Napfényben fürdőzik az arca, nem visel nyakkendőt, és egy americano felett mélázik. Helyesebb most, mint ahogy régről emlékeztem rá; őszülő szakálla valahogy még méltóságteljesebbé teszi arcának szoborszerű vonásait. Ahogy előrehajol, hogy üdvözöljön, megpillantom a jégkék Power-tekintetet a Ray-Ban sötétített lencséi mögött, mire az édes nosztalgia enyhíti a zaklatottságomat.
Csupán tizenöt volt akkoriban, három évvel fiatalabb nálunk. Shauna pimasz kisöccse, semmi több. Az évek során rajta tartottam azért a szememet, figyelemmel kísértem a bíróságon elért sikereit és társadalmi szerepvállalását. Azonban Shaunának sikerült offline töltenie az életét, egyetlen nyomot sem hagyott hátra a hétköznapi bámészkodóknak. Az egyetlen ok, amiért biztos vagyok benne, hogy még mindig életben van, az az, hogy egy Power sem halhat meg említés nélkül. Csupán ebben a pillanatban – a hivatalos találkozó miatt érzett zavaromban – zsibbaszt el ennek a lehetősége.
– Személyesen akartam elmondani
– szólal meg Ronan.
Szóval itt volnánk, a déli napsütés vakító fényében, a léptek zajával és felszálló városi gőzzel körbevéve, amikor végre vége lesz ennek az egésznek. Mondhatni, éppannyira epekedek hallani a hírt, mint amennyire rettegek tőle. Shauna halála a sztorinkat egyenesen visszaröpítené az újságok címlapjára, de egyben a rettegés végét is jelentené számomra, mellyel annyi éven át éltem együtt, hogy még most is képtelen vagyok éjjelente aludni miatta.
– Megint ugyanaz történik. A Highfieldben.
– Hogy mi?
– Elvállaltam egy úszó képviseletét.
Nem erre számítottam. Ez visszatérés a Highfieldbe, nem felszabadulás a súlya alól.
– Csak tizennégy éves.
– Ó, istenem! – A kezemet a fejemhez kapom a szavak ereje és a napsütés elleni védekezésképp.
– Szükségem van a segítségedre – mondja, de engem minden erő elhagy. – Tanúskodnod kellene.
Valami mélyen belül megtörik bennem, de már túlságosan is megszokták az idegeim, így a külső, merev álcámon semmi sem mutatkozik.
– Nem értem, mi köze ennek hozzám.
– Ne már, Lou! Most pont neked kell részletesen elmagyaráznom?
Megrázom a fejemet hitetlenkedésem jeléül, egyúttal igyekezve elejét venni, hogy kimondja a szavakat, amelyeket képtelen lennék elviselni. Csak arra tudok gondolni, hogy egyszer már megtettem ezt, még egyszer lehetetlenség lenne.
– Figyelj, egyikünk se akarja újraélni a Highfield-ügyet, de nem engedhetjük, hogy valaha is újra megtörténhessen hasonló.
A Highfield-ügy. Így hívják az esetet online a kanapéhuszárok és az önjelölt netes detektívek.
A múltat azonban nem lehet a kovácsoltvas kapuk mögé zárni.
Mindannyian részesei vagyunk, a highfieldes lányok ügye, akikről mindenki azt hiszi, ismeri őket, akik mind kiváltságos helyzetbe születtek, a világ a lábuk előtt hever. És ott vagyok én, a betolakodó. A vallomásunk nem azon a végzetes éjjelen kezdődik, és nem is akkor ér véget. Mi vagyunk az előzmény, az utószó, amikor a kegyetlenkedés elérte a csúcspontját, és minden egyszerre elkerülhetetlennek tűnt, azon időszak óhatatlan következményének.
Más korszak volt az. A szintipop és a magnókazis válogatások ideje, a hajzselé és az új hullám időszaka. Prince és a paramilitáris csoportok ideje, Madonnával és mozgó szobrokkal. A Magdolna-mosodák kora, a nyolcadik alkotmánymódosítás ideje, amikor a testek váltak harctérré – a malacot már felvágták, akkoriban csak nyersen tátongott a lyuk. Más, de mégis ugyanaz. Feloldozás járt a bűnösöknek, de nekünk nem.
– Sajnálom, Ronan, de nem tehetem. Van egy lányom.
Ronan hátradől, és mély levegőt vesz.
– Tanúként előléphetsz önkéntesen is – mondja –, de meg is idézhetlek hivatalosan.
Összezárom a két kezemet az arcom előtt.
– Elég hivatalos vallomás van már tőled, hogy megtámogassa az álláspontomat.
Már egyszer megtettem ezt, de még egyszer képtelen lennék.
– Mit gondol erről Shauna? – kérdezem, és a nyakamat masszírozom.
– Már készül a vallomásával. Készen áll rá, hogy mindent elmondjon.
Ez egyáltalán nem vall az általam ismert Shaunára, a lányra, aki mindent megtett azért, hogy megtartsa a titkait. Ez volt az egyetlen dolog, ami többet ért a jegyeknél, az ezüst étkészleteknél és a híres öregdiákoknál is a Highfieldben: a hallgatás.
Még most is annyi kérdés maradt. A válaszok eltemetve a Highfield szent gyomrában. Mindannyiunknak megvannak a titkai, a féligazságai, az emlékek, melyek az éjjelek delíriumában dühöngenek a lelkünkben.
Néhányunk a sírba viszi majd őket. Páran már el is vitték.
– Beszélni akarok Shaunával, mielőtt bármilyen döntést hoznék.
– Sajnálom – feleli Ronan –, de nem akarja.
– Felhívhatom? Vagy e-mailben…?
Megrázza a fejét.
– Szigorú utasításokat kaptam erre vonatkozóan.
Szóval ez is így fog történni. Minden Shauna feltételei szerint zajlik, ahogy mindig.
– Jobb így – folytatja Ronan. – Higgy nekem.
Hozzá akarom vágni, hogy nincs rá okom, hogy higgyek egy Power szavainak, de inkább csendben maradok.
– Megkérnélek arra, hogy írj le mindent – mondja. – Olyan részletességgel, ahogy csak emlékszel.
– Mindent?
– Igen.
Csak reménykedni merek, hogy hajának ideges babrálása azt jelenti, hogy nem tud mindent. Hogy Shauna nem mondott el neki mindent.
– Fókuszálj a Shaunával kötött szoros barátságotokra, hogy mennyire megbíztatok egymásban! Az ő vallomása sokkal többet ér, ha te is alátámasztod. És természetesen a lehető legtöbb figyelmet arra szeretnénk fordítani, mi történt az előtt az éjszaka előtt.
Az éjszaka: 1986. december 8., hétfő. A szeplőtlen fogantatás ünnepe. A fejem lüktetni kezd ennek a gondolatától is, és Ronan hangja egyszerre távoli mormogássá halványodik, ahogy elmerülök az emlékeim zavaros mélyében. Annyira régóta próbálok értelemre lelni ebben, hogy vajon létezett-e az a pillanat, amikor még minden más irányt vehetett volna, mintha bármelyikünknek is járhatna a boldog végkifejlet.
De még mindig nem vagyok biztos benne, hogy másképp is végződhettek volna az események.
Fotó: Agave Kiadó
