Új regénnyel csak jövőre jelentkezik Finy Petra, de hogy az olvasók ne maradjanak ajándék nélkül, a kiadó felkérésére néhány karácsonyi novellával kedveskedik nekik. A lélekemelő meglepetés-történetek a mai magyar valóság sokszor valótlanul szomorú arcát is bemutatják. Előfordult, hogy egy történet ihletője egy közéleti hír volt a Telex oldalán, vagy egy bikás parki gazdáktól hallott sztori egy rókáról, amelyik odaszokott kutyáikhoz, hogy velük játsszon esténként. A valóság ugyanis nagyobb fordulatokat rejteget, mint amilyeneket egy író ki tudna találni. A novellákban megjelenő világot talán néha élhetetlennek érezzük, mégis érthetetlen makacssággal, de próbálunk élni benne. Ebben a küzdésben pedig két nagy fegyverünk maradt: az empátia és a derű. A novellák e kettőnek az erejét hirdetik. A karácsonyi novellákat ünnepi ajándékként, ingyen kapja meg minden olvasó, aki egy Finy Petra-regényt vásárol november 1-től kezdve. A promóció elérhető a Líra oldalán és a Líra boltjaiban.
Finy Petra: Rubin karácsony (részlet)
Előhang
– Gyúrni fogok! – hangzott el előttem a sorban az élelmiszerbolt kasszája előtt. Először nem is foglalkoztam a mondattal, épp csak súrolta a tudatomat, a gumiszalagon fekvő élelmiszereket elemeztem ki magamban. Azt próbáltam elképzelni, ki milyen háztartást vezet, mit fog főzni, megtippeltem anyagai körülményeit, reményeinek lehetőségeit vagy épp lehetetlenségeit. A saját áruimat raktam fel a szalagra, mértani elrendezésben, nem is annyira az ár lehúzásának megkönnyítése végett, mint saját lelkem békéje miatt. Szeretem, ha egy rendszer átláható, legyen az bolti áruszalagra való kipakolás vagy a könyvespolcom struktúrája.
– Mostantól gyúrni fogok! – hangzott el ismét az eltökélt mondat, és én még mindig a gondolataimban járva, miszerint a héten alig jutottam el edzeni, azonnal egy fitneszteremre asszociáltam. Milyen elszánt, tekintettem az ötven körüli hölgyre, aki sportos volt, beleillett a képbe, hogy azt határozza el, mostantól edzőterembe jár feszesebb izmokat növeszteni. Bele sem gondoltam, miért beszélné meg ezt az előtte álló idegen emberrel,
de hát olyan meglepő módon születnek barátságok,
miért ne tárgyalhatnák ki pont itt, hogy a nő „ki szeretné gyúrni magát”.
Harmadszorra is el kellett hangoznia a bűvös mondatnak, mire felfogtam, mit jelent. Pedig már hónapok óta analizálom a mások által vásárolt olcsó termékek listáját, figyelem, miként változik még a tehetősebb emberek bevásárlókocsijában is az áruk minősége és mennyisége a magas infláció miatt. Hát persze hogy nem edzőteremről beszél a nő, hanem arról, hogy kenyeret fog gyúrni. – Ezer forint egy kiló kenyér, mostantól biztosan gyúrni fogok, hiszen ez nem állapot, ezek az árak más bolygóról valók! – adott végül teljes magyarázatot.
Sportról szó sem volt tehát. Hacsak nem a túlélés sportjáról.
Ebben az ünnepi kiadványban a túlélés sportjáról szóló novellák szerepelnek. Olyan írások, amelyek helyszínei, körülményei mindannyiunk számára ismerősek: felbukkannak a magas rezsiárak, az adótörvény miatt pályát váltó értelmiségi, a Klauzál téri ételosztásra rákényszerült, elszegényedett nyugdíjas, vagy éppen a róka, aki a Bikás park kutyásaihoz csatlakozik esténként. Mindez mai valóságunk. Talán a novellákban erősebben dereng fel a boldogság, mondataik rendre telegyűlnek érthetetlen hittel és elszántsággal. S talán a remény és a szolidaritás a legnagyobb ajándék, amit karácsonyra adhatunk egymásnak. Én legalábbis ezzel szeretném megajándékozni az olvasókat. Múlhatatlan derűvel, ami csakis belülről jöhet, a lelkünk mélyéről, történjen bármilyen elkeserítő dolog is körülöttünk, váljon bármilyen bánatossá is az ország, amiben élünk.
Sok szeretettel:
Finy Petra
Kiskosztüm
A Klauzál tér fáinak lombja között egyszercsak az emberekre zuhant a nyár.
Hirtelen jött a meleg, eddig meg lehetett fagyni a tavasztól, zúzmarás maradt a gondolat reggelente, most pedig a fák ágai napsütést bontanak rügyek helyett. Hímporos volt a fény, igen, makulátlan fotonokkal.
Még a koszos aszfaltnak is jobb az illata, a járás is tündöklőbb, gondolta a nő, ahogy a tér felé közelített.
Óvatosan kellett lépkednie, mert az ezerszer sarkaltott cipő nem bírta a strapát, lassan a cipész sem tud új életet lehelni belé. A harisnyájára nagyon vigyázott, ha mégis felszaladt rajta egy szem, maga tudta helyrehozni. Értett a szemfelszedéshez, tán ilyen szakma már nem is létezik, csak ő műveli már. Eltüntetni a sérüléseket, épészeti beavatkozás, harisnyából, lélekből, mondatokból a legjobbat kihozni.
A haját magának festette,
nem fogja kóklerre bízni,
aki pazarol az anyaggal, nem beszélve a magas díjról azért a semmi kis munkáért.
Vágni is magának szokta, két tükörrel trükkösen megoldható, a kézügyessége kiváló, csak nyesszent kettőt, és kész is a frizura. Tincselkedő idős arc, az élet faragta ki, majd törte meg, a szobor helyenként sérült, tessék rögzíteni a műtárgy katalógusban.
Sminket keveset használ, kevés szín a szájra, leheletnyi fehér a szemre, a közepébe, hogy frissebbnek tűnjön a tekintet, bár ennyi idősen már csak illuzió, a táskák így is, úgy is odavonzzák a tekintetet, ha valaki beszélni kezd vele. A korodba bámulok bele, nem téged nézlek.
Manikűrözni gyorsan és pontosan tud, ahhoz is felesleges beülni a szalonba. Szőr alig nő a lábán, ami meg a szája fölött rakoncátlankodik néha, annak csipesszel megy neki.
Évtizedek óta tizennyolc fokban él, nem lesz nehéz spórolnia a fűtéssel. Lelkemnél már csak a képzeletem dermedtebb. Nem is. Az mozgásban van.
Olvasni napközben szokott, a könyveket egymás között cserélgetik a barátnőkkel, vagy lemegy a Múzeum körútra, és néz egy százforintosat a kosárból. Hónap elején néha egy háromszázforintosat a Könyvszekérről. Jöhetett minden.
Csak legyen benne szárnyalás.
Melville, Flaubert vagy Tolsztoj vagy éppenséggel Fitzgerald, akik kitépik az olvasók szívét, és megtartják egy darabját, hogy aztán éjszakáról éjszakára magukkal ragadhassák hivatásuk magaslataira.
Egész hónapban a fiáék látogatására gyűjt, jönnek vasárnapi uzsonnára, muszáj, hogy meglegyen a négy krémes, a kávé és az üdítő, amit soha nem szokott venni. Be nem vallaná a fiának, milyen nehezen jön ki a nyugdíjból. Hogy miként rövidül, lohad, zsugorodik az élete.
Tévét alig néz, csak fogyasztja az áramot, rádiózni szokott egyedül, sajnos ez a gyengéje, de az kevesebb árammal megy. Villanyt szinte nem használ: a nappal kel, és azzal fekszik. Ő valóban tudja, mennyire sötét az éjszaka, és melyik ajtó mögött nyílik a fekete.
Az ételt sem herdálja, főzni nem éri meg magának, mire bevásárol hozzá, egy vagyonba kerül, nem beszélve a gázról. Hideget eszik, csak úgy egyszerűen, de a terítője mindig tiszta, ahogy a gondolatai is. Százhúsz forintos párizsi szikkadt, olcsó kenyérrel.
Egyszer látott egy idős nőt, akinek csokis maradt a szája a boltban a kasszánál, és még mozgott az állkapcsa. A zacskó is csokis-lekváros volt belülről, pedig csak két sima zsömle volt benne.
A kasszírosnő többször megkérdezte a vásárlótól:
– Dehát ebben volt egy belga csokis, látom. Csak nem megette?
Az idős nő váltig tagadott, pedig látható volt, hogy akkor falta be a süteményt. A nyomorúság angyalai elsuhantak felette. Végül elengedték fizetés nélkül.
Hát ő nem akar így járni, itt azért nem tartunk, hogy lopva kelljen falnia a boltban, idáig nem akar süllyedni, nem, az a Titanicnál is nagyobb katasztrófa lenne, büszkeség is van ám a világon, meg a becsület száraz könnyei.
Csak hát annyira vágyna egy jó tál meleg ételre! Már az illatának a gondolatára is összeszalad a nyál a szájában, az ízeket elképzelni meg… Olyan áhítattal még Szindbád sem szürcsölte soha az életet, ahogy ő bírna enni.
Lassan szedegeti a lábait,
valahogy nem akaródzik odamennie az ételváró sorhoz.
Már hónapokkal ezelőtt kileste, hogy vasárnaponként itt meleg ételt osztanak, nem is akármilyet, a mennyei illat utcákkal arrébb is érződik, befúrja magát a lélegzetvételbe, és ott zenél a jó szag az orrlikakban. Csak egy tányér meleg ebédre vágyik, csak egyre.
De annyira megalázónak érzi, hogy a koszos, büdös emberek közé be kell állnia. Márpedig be fog.
A kiskosztüm, amit legalább tíz éve hord, már egyre rozogább állapotban van, de még tartja magát. Egész elegánsnak hat. A többször felszedett harisnya is rendben van, a cipő roggyant ugyan, de messziről elmegy.
A táskája nem utolsó divat szerinti, de hát mi az rajta? Az idő zurbolt, kalatolt, csörömpölt mellette.
Vesz egy mély levegőt, és beáll a kígyózó sor végére. A tér már egy órával az ételosztás előtt teljesen megtelt. Az emberek nyugodtan várnak, mindenféle szerzet, sötétebb, derűsebb tekintetek, de a finom étel reménye a legkoszosabb arcot is ragyogóvá teszi.
A tér szélén, a rácson kívül egy volt betege sétál el, látszik a szemén, hogy felismeri régi orvosát, a pupillának van az a jellegzetes összeesése, amikor egyszercsak fekete tűfej lesz, aztán felismeri a helyzetet is, tudniillik az idős nő ételosztásra vár, itt már a pupilla bezárt madárként verdes a szivárványhártyán.
A volt beteg zavartan ugrik tekintetével az épületek tengerébe, mintha rejtélyes oromdíszt fedezett volna fel. Megkíméli a köszönéstől a nyugdíjas doktornőt.
Abba az elfordított fejbe bele lehetett halni.
A nő elsüllyed szégyenében, a kifejezés nem túloz, a föld hullámozni kezd alatta, aztán valaki alányúl, megvagy te, megvagy. Úgy ingott, mint rózsaszál a szélviharban.
Az egyik fiatal önkéntes kapott a könyöke alá:
– Milyen finom kosztümanyag – dicséri meg. Majd a hölgy szemébe néz:
– Gondolom, az önkéntesekhez jött – húzza kifelé a sorból. A kiskosztümös nő arcáról még nem tűnt el a szégyen pírja. Kapkodva veszi a levegőt, számolni szoktak ilyenkor, meg nagyokat lélegezni, még a varjak is beálltak a sorba ételért, mennyire urbánus állatok, levesező madarak.
Az idős nő vacillál, hogy menjen-e, de fiatal lány folytatja:
– Az önkéntes segítők is kapnak meleg ételt – majd odahajol a füléhez, és belesúgja: – Dupla adagot.
A kiskosztüm alól megkönnyebbült sóhaj tör elő, akkora, hogy abba beleremegnek a Klauzál tér fái.
Büszke mosollyal követi a lányt az ételosztó asztal mögé, nem alamizsnáért jött, dolgozik itt, kérem. Abban bízik, volt betege visszafelé is erre jön.
Magára kanyarít egy kötényt, majd odaáll az asztalhoz, ahhoz a részéhez, ahol a nap a legnagyobb szeletet hasította ki a terítőből, ahol aranyfény csorog a galambszarta gyöngykavicsra.
Valami ilyesmi érzés lehet a karácsony, gondolja.
Az igazi karácsony legalábbis, teszi hozzá magában. Az, ami még nyáron is megtörténhet.
