Maggie Doyne
Ég alatt, hegy fölött
Ford.: V. Csatáry Tünde, Partvonal, 2022, 285 oldal
-

Maggie Doyne inspiráló, bensőséges írása a felnőtté válás során megtapasztalt szeretet, veszteség, talpra állás és remény igaz története. Az Ég alatt, hegy fölött reményt sugároz. Megmutatja, mi történhet, ha egyetlen személy komolyan elhatározza, hogy segít valakin, és ezzel ezrek életét változtatja meg - köztük a sajátját is.

A memoár New Jersey egyik kertvárosában kezdődik: a középosztálybeli családban felnőtt fiatal lány úgy dönt, hogy a főiskolai tanulmányok megkezdése előtt kihagy egy évet, és inkább világot lát. Az utazásai alatt azonban az elképzelései drámai módon megváltoznak, amikor Nepálban összetalálkozik egy kőtörő kislánnyal. Maggie elhatározza: a továbbtanulására gyűjtött összes pénzét, mind az ötezer dollárt arra fordítja, hogy vegyen egy telket Nepálban, és a helyi közösség segítségével gyermekotthont és iskolát építsen fel az árván maradt gyerekek számára. Maggie, Toupi Malla és a BlinkNow csapata világszerte elismerést vívott ki a helyi közösségekre épülő, fenntartható fejlődést biztosító úttörő kezdeményezésével. Ez a könyv azonban nem útmutatónak készült kezdő filantrópok és nonprofit szervezetek alapítói számára. A fiatal lányt váratlan döntése több mint egy évtizede tartó érzelmi utazáson indította el, melynek során asszonyokkal, gyermekekkel dolgozott együtt, és két világ között egyensúlyozva nézett szembe legnagyobb félelmeivel, kérdéseivel és szívszaggató fájdalmával.

Maggie Doyne: Ég alatt, hegy fölött (részlet)

Előszó: Napkelte

Nagyon korán, amikor a nap még nem bújt elő a hegyek mögül, a gyerekekkel átkelünk a házunk előtt az utcán, és végigmegyünk az ösvényen a kis, bambuszból épült iskolához. Sárga mustárföldek és korallszínre festett bádogtetős házak mellett haladunk el. A kóbor kutyák körbeszimatolják a bokánkat, csirkék csipognak, a szomszédok integetnek. Meglehetősen nagy csoport vagyunk; egy több mint ötven főből álló család, amelynek a fele nap nap után ugrálva, sasszézva vonul az úton a reggeli ködben.

Én töltöm be az anya szerepét ötvennégy gyermek számára,

így a nővére vagyok fél tucat velem együtt dolgozó és szülősködő „nagynéninek” és „nagybácsinak”, valamint Jeremy felesége, és Ruby, a biológiai lányunk anyukája is vagyok. Az otthonunk pedig Szurkhet, egy kisváros a Himalája lábánál, Nepál közép-nyugati régiójában.

A reggel mindig kész őrület – mint a szülők és gondozók számára az egész világon. Csak mi többen vagyunk. Sangkár bácsi és Baszanti néni korán ébrednek, főznek egy kanna gőzölgő fűszeres teát, csájt, mielőtt hozzákezdenének a reggelihez. A gyömbér összezúzásának, a fekete bors és a kardamom darálásának a hangját hallom meg először, majd az otthonosság érzetét keltő édeskés, tejes illat az összes felnőttet a konyhába csábítja az ágyából. Tópi, az alapító társam és Kuszum, a felesége hamarosan reggeli sétájukra indulnak a kutyáinkkal, Novával és Nachóval. Tópinak már fülén a fejhallgató, hallgatja a BBC rádió híreit. Miután leveszi, mindenről részletesen beszámol, ami az elmúlt napon Nepálban és a nagyvilágban történt. Ákriti és Szacshjam, a fő gondozók, megrázzák a reggelire hívó csengőt.

A konyha ablakán keresztül figyelem, ahogy Namrádzs gördeszkázik, és a verandán Szukma néni lófarokba fésüli Pabitra haját. Szantos odamegy hozzájuk, panaszkodik, hogy elhagyta a szíját. Szundárnak két jobblábas cipője lett, Aszmita egyenruhája még mindig nedves, mert éjszakára kint maradt az esőben. Az oldalsó udvaron diókkal golyóznak, a kertben felállított hintákon gyerekek lendülnek előre-hátra. Újra megszólal a csengő, és mindannyian szaladnak, néhányan dióval a kezükben, továbbra is azon vitatkozva, ki nyerte meg a játékot. Nagy tál szadzsit (búzából főzött édes krém) és egy kosár banánt cipelve megjelenik Baszanti.

– Számolás! – kiáltja Szacshjam.

Érkeznek a gyerekek, felsorakoznak, és mondják a számukat, egytől ötvennégyig. Elöl a legkisebbek: Khusbu, Himál és Dzsamuna. Aztán a hat–nyolc évesek: Dzsagat, Pabitra, Aszmita és Manisa, egyenruhájukon zöld jelvénnyel. A középső csoport következik: Kalpana, Ganga, Hari, Kadzsuri, Man Kumari, Santi, Jágáj, Májá, Bindu és Szantos. Végül a tinédzserek: Krisna Bogati, Navín, Padam, Hanszarádzs, Andzsáli, Szagar, Alina, Szandzsu, Bhakta, Rupa és a kis Nisa. A tinik „eredetiknek” hívják magukat;

ők a kezdetektől fogva itt vannak a Kopila-völgy Gyermekotthonban.

Nem felejtették el, hogyan hordták a téglákat az emeletre, hogy felhúzzuk a harmadik szintet, hogyan fürödtünk, és mostuk a ruhákat tavasszal a Bulebule-tóban. Arra is emlékeznek, amikor beszereztük az első tévénket, kiástuk az első kutat, vagy amikor Szadipot és Nirmalt letartóztatták bolti lopásért.

Felnőttek. Nagykorúak lettek, szétszéledtek a világban. Sova Pennsylvaniában tanul, a Lafayette Főiskolán, Dzsanak New Jersey-ben – ahonnan én is származom –, a Drew Egyetemen, Kesav a Midwestern Egyetemen, Karma pedig ápolóképzőbe jár. Főként reggelente hiányoznak, de ahogy elmennek, a számukat új gyerekek kapják meg, legutóbb Kirán és Szunita, akik most is egymás mellett ülnek, és fejenként három banánt esznek meg. Amikor a reggelinek vége, kiözönlünk a főkapun, akár készen áll mindenki, akár nem.

Az utca túloldalán található általános iskolánk nem túl impozáns épület, de ez a közösség szíve.

Huszonkét éves voltam, amikor felépítettük.

Pusztán kőlapokra és betonpanelekre állított farost lemezek, bambusz és bádog. Napkeltekor elkezdődik a pingpong és a fogócska, valamint a „Tűz a hegyek között” nevű nepáli játék, amely leginkább az „Elvesztettem zsebkendőmet…” gyermekjátékra emlékeztet. A szűk kapubejárat fölött nagy kék tábla hirdeti: „KOPILA-VÖLGY ISKOLA”. Nagymamák, nagyobb testvérek, rokonok, szomszédok hozzák a kicsiket, és köszönnek: „Namaszté!” Az otthon szépen felöltöztetett gyerekeim elrohannak mellettem; szaladnak a barátaikhoz, tanáraikhoz. Csak néhányuk áll meg, hogy búcsúpuszit adjon. Elhajt az épület előtt Kopila-völgy sárga busza, s a játszótérről kezd felszállni a köd. Szól a csengő, minden elcsendesedik. Lassan átsétálok a városon.

A táj fenséges szépsége szemernyit sem halványult azóta, hogy tizenkét évvel ezelőtt, tizenkilenc éves koromban először megpillantottam. A hegyek zöld párába burkolózó lába, a szelíden csordogáló folyó kortalan. Körülöttük azonban minden megváltozott. Az elmúlt évtized során Szurkhet, amely korábban alig volt több, mint a vidéki falvakból munka reményében Indiába tartó bevándorlók pihenőhelye, nyüzsgő várossá nőtte ki magát. A ruhásboltokban, ahol csak szárikat és gallér nélküli hosszú ingeket, úgynevezett kurtákat lehetett kapni, amikor a középiskola után, az utazóévemben ide vetődtem, most farmert és végig gombolós, galléros ingeket is árulnak. Több autó jár az utakon, amelyeket most vastag, feketén csillogó burkolat borít. Emlékszem arra a napra, amikor 2010-ben megérkezett az első pénzkiadó automata. Több százan gyűltek össze, hogy láthassák a „pénzgépet”.

Azok a dolgok azonban, amelyektől ez a hely az otthonommá vált, változatlanok maradtak: a padlizsán-, sártök- és a hegyekben szedett babér bogyóhalmok mellett a földön kuporgó zöldség- és gyümölcsárusok; az ékszerbolt sárgás csillogása; a helyi gyógyszerész, aki a beteg gyerekeket ápoló szülőként töltött éveim után már a nevemen szólít. A levegőben megáll a mészárosok által leölt csirkék és kecskék hangja – egy élet véget ér, hogy egy másikat tápláljon.

És bár nem esik útba, most is a folyóparton kötök ki. Új híd ível a meder fölött, többé nem kell sáron átgázolni a monszun alatt. A part szélén vályogból épített kunyhók gubbasztanak, a nyitott tetőkből füstoszlopok szállnak fel. Fülelek, hallom-e a kőtörő kalapácsokat, amelyek repedt harangként kongó, disszonáns hangjukkal meg szokták rezegtetni a levegőt – de semmi. Az évek során megismertem az itt lakó családokat. Napszámosok, hordárok, migránsok, háztartási alkalmazottak, földművesek.

– Jó reggelt, Maggie tanárnő!

A hídról visszaintegetek a fiatal anyának, és észreveszem a csecsemőt a hátán. Úgy ragyog a szeme, mint Rubynak, és szinte lehetetlenül pufók arcocskája van, akárcsak Khusinak. Az anya ringó léptekkel halad tovább. A mozdulatra az én csípőm is mindig emlékezni fog. Mögöttem a kis felüljárón biciklivel, pici autókban emberek sietnek, közben vagy délre bámulnak, a végtelen rizsföldekre, vagy északra, a hegyekre. A felhőpamacsok és a fehéren izzó nap alatt, a Himalája hegyeinek ölelésében nincs szebb látvány számomra, mint egy gyermekét szerető anya.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Vitray Tamást a Vígszínház színészóriása mentette meg a leszidástól

Ma kilencvenéves Vitray Tamás Kossuth-díjas újságíró, főszerkesztő, riporter, televíziós személyiség, aki fordulatokban bővelkedő életét Kiképzés című könyvében írta meg. A kívülálló szemével megírt belső utazás állomásai az ismert televíziós korai éveinek fordulópontjait tárják elénk, tömören bemutatva a 20. század emberpróbáló viharait. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Ai Weiwei memoárjában gyerekkori száműzetéséről, művészi felemelkedéséről és titkos letartóztatásáról is mesél

1000 év öröm és bánat című memoárjában a világhírű akcionista képzőművész száműzetésben töltött gyerekkoráról, családjáról, művészi felemelkedéséről, és persze Kína utolsó száz évének történelméről is ír. Mutatunk egy részt belőle!

...
Beleolvasó

Finlay Donovannek nemcsak a regényét kell leadnia, az exét is életben kell tartania valahogyan

Finlay Donovan egyedülálló anya, akinek az élete annyi hétköznapi vágányon siklott félre, hogy azt már számontartani sem igazán tudja. A férje lelépett, a két kisgyereke minden energiáját felemészti, ráadásul nagy küzdelmek közepette próbálja befejezni a regényét is. A folytatásban Finlay feje fölött összecsapnak a hullámok, és még az exét is neki kell megvédenie. Olvass bele!

...
Kritika

Az egykori irodalmi botrányhős bámulatosan burjánzó trilógiát írt a komplett francia társadalomról és undergroundról

Botrányhősként indult és sokáig úgy is kezelték, de Virginie Despentes mára a francia irodalom általánosan elismert, egyedi és bátor alkotója. Ebben a folyamatban nagy szerepe volt a Vernon Subutex-trilógiának, amelyben egy totálisan csődbe ment lemezboltos és az egykori vásárlói felszántják Párizst. Miközben ide-oda csapódnak, egy szerteágazó korrajz bontakozik ki a mai Franciaországról, amiben ugyanúgy szerepelnek az elesettek, mint a kiváltságosok, valamint sok drog, erőszak és zene. A Vernon Subutex-trilógia a hét könyve.

Szerzőink

...
Könyves Magazin

Debbie Harry a '70-es évek New Yorkjának lázadásából emelkedett ki

...
Valuska László

Ai Weiwei a kínai kommunisták miatt műalkotássá vált

...
Laborczi Dóra

A jövő embere ma már megszerkeszthető - csak az a kérdés, meddig mehet el

A hét könyve
Kritika
Az egykori irodalmi botrányhős bámulatosan burjánzó trilógiát írt a komplett francia társadalomról és undergroundról
...
Panodyssey

Závada Péter: Érthető ellenszenv – A magyar rapről és slam poetry-ről (1. rész)

Hírek
...
Zöld

Öt nap, több ezer halott - 70 éve lepte el Londont a gyilkos szmog

...
Hírek

Márciusban magyarul is megjelenik a Malfoyt játszó Tom Felton memoárja

...
Szórakozás

Neil Gaiman beszélő mongúz lesz a Fodor Nándorról szóló filmben

...
Gyerekirodalom

A barátság lényegéről mesél a kisnyúl és a sün párosa

...
Hírek

Polgár Juditot beiktatták a sakk Hírességek Csarnokába

...
Hírek

Könyvesblokk: Jocó bácsi, Laár és Matthew Perry

...
Könyves Advent

Semmihez sem vagyunk öregek, és sosem késő változtatni

...
Hírek

„A rendszerek változnak, a cigánypolitikájuk nem” – megjelenik Zsigó Jenő memoárja a roma polgárjogi küzdelmekről

...
Szórakozás

Lecserélik A hatalom gyűrűi legjobb karakterét alakító színészt

...
Hírek

Erdős Virág petíciót indított a tiltakozó tanárok mellett

...
Promóció

Egy nélkülözhetetlen kiegészítő, ha sokat időzöl a gép előtt – Kékfény szűrő szemüveg

...
Promóció

A kulturális feltöltődéshez minőségi élelmiszerek járnak