Finy Petra novelláskötete mágikus abszurditással mutatja be, hogyan tudnak saját érzelmeink csapdát állítani nekünk az életben. Szövegei egyszerre álomszerűek és valóságosak, amelyek megmutatják, hogy a magányban, a gyűlöletben, a gyászban vagy a közönyben elárvult szív bizony gyönyörű szörnyetegeket képes alkotni magának. Milyen egy igazi anyatigris? Vajon tényleg van a Balatonban krokodil? Mit tehet egy kórház onkológiai osztályán egy vezérszurkoló? – csak néhány téma a Kistigrisből. Olvass bele!
Finy Petra: Kistigris (részlet)
Az ember, akinek madár fészkelt a zsebében
Egyszerűen képtelen volt egy helyben maradni.
A lába mintha önjáró lett volna, kényszeríteni sem tudta, hogy megálljon. Ahogy kelt a nap, már érezte a bizsergést, forrón szúrta, mint amikor éles kavicsokkal borított tengerparton jár az ember.
A gyaloglás lett a mindene.
Persze nehéz volt így leadnia a cikkeket, egyáltalán megírni őket. Így szokott rá arra, hogy belopózik idegen nyaralókba, és ha volt írógép, azon írta meg a penzumát, ha nem, akkor kézzel, majd ment a postára. De a folyamatos gyaloglásról sehogy sem tudott leszokni.
Űzött valamit, vagy menekült valami elől? Maga sem tudta volna megmondani.
A baseballsapkája sildje már mohás lett, annyit járt esőben. Kockás inge zsebében néha vörösbegy fészkelt, néha a fiókák is ott maradtak, nem repültek ki, pontosabban vele együtt szálltak. Együtt fedezték fel az országot. Leginkább hegyek közt gyalogolt, de olykor lement a folyókhoz, tavakhoz is.
A Balatont kiváltképp szerette. Ott voltak csak igazán jó nyaralók. Észrevétlenül surrant ki és be, nem hagyott semmi nyomot, talán csak egyszer, egyetlen egyszer lehetett rájönni, hogy ott járt valahol.
Melyik település is volt? Balatonszemes, igen. Ha odaért, mindig a szabadstrandra ment, ott nekidőlt egy fűzfának, de úgy igazán, teljes lényével, szinte belepréselte magát a törzsbe, hogy egyesüljön a nyirokkeringésük, hogy a fa nedvei átszivárogjanak az ő véredényeibe, szinte érezte, hogy újabb évgyűrű született tavaly óta, hogy eltelt egy újabb év, és az élet még mindig szép, ha nem is tökéletes, de legalább élhető.
Most ez itt jó, pont így jó ez a kis boldogság, ez a kis élet, ami nekem jutott, és ha a jutottból egy kicsit is többet is ki tudok varázsolni, már érdemes volt a világra jönni.
Aztán már ment is tovább.
A régi villáknál kezdte, micsoda neveket tudtak adni, Irma, ezen jókat mulatott. Nagyjából ismerte, melyik házba mikor érkeznek a tulajdonosok, volt már benne gyakorlata, felfelé tartott hát ahhoz a kis faházhoz.
A pókháló falta, magányos helyek mindig ugyanazt az érzést keltették benne: hogy legszívesebben megölelné őket, mert annyira árvák.
A faház nem volt nagyobb, mint egy kisebb szoba, földig érő tetővel, régi divat szerint, kívül a fatető alá az egyik oldalra pont befért egy nyugágy, a másik oldalra egy bográcskészlet. A földbe folyó tető mohos volt, messziről úgy látszott, zöld pala, annyira eltűnt a mohapárna alatt a falécek sora.
Füvet soha nem nyírt a gazdája, néha talán kaszált, de biztosan nem így nyár elején, mert a telek a ház körül szinte mezővé változott, mintha ember lépte soha nem zavarta volna meg a növényzetet, szabadon burjánzott mindenféle vadvirág. A gyalogló úgy szerette időzíteni az érkezését, hogy láthassa nyílni a pipacsokat és a búzavirágokat.
Kedvelte, ha a virágok ilyenkor simogatják a talpát, nem félt, hogy méh csípi meg, pedig mezítláb járt már egy ideje. A sok járást egyik bakancs sem bírta, csak akkor vett cipőt, ha emberek közé ment, néha ivott egy fröccsöt a helyi kocsmában, ilyenkor elcsodálkozott, mennyi düh van némelyekben, főleg, ha focimeccset néznek.
Nem is bőr volt már a talpán, inkább kéreg.
A fényeket szerette a legjobban a ház körül. Pontosabban, ahogy a házra estek.
A sűrű ősfás szomszéd telkek szinte teljesen beárnyékolták a kertet, kivéve a házat. A nap mindig úgy sütött oda, mintha színházi reflektort irányítottak volna rá. És még körülötte pár méterre.
De a legnagyobb örömet mégiscsak a vetkőztetés okozta. A ház kibontása a repkény és a szulák alól.
Szulákból akadt fehér és díszesebb verzió is, nagy tölcsérű lila, akkora fejjel, hogy gyerektrombitának is elment volna. Amikor annak a virágai előtt donogtak a méhek, az igazán felért egy zenekari előadással. Órákig képes volt elhallgatni a koncertet.
De az a vetkőztetés… A ház ruhájának finom lehúzása, indáról indára, bármilyen előjátéknál izgatóbb volt.
A végén ott állt meztelenül a nyaraló.
Ilyenkor az első dolga az volt, hogy utat tört magának az apró konyhába. Ügyesen kellett haladnia, mert olyan szűk volt a hely; a bútorok között pár centis folyosók húzódtak, a ráfordulást pontosan kellett kitalálni, mint egy balett-táncosnak.
A miniatűr konyhában mindig megpihent. Az asztal annyi volt csak, hogy elfért alatta egy szék, piros műbőr borítású, a lenti kocsmában látott ilyet, biztos onnan kérte el a tulaj. Az asztalon viaszosvászon terítő, aminek kockás mintája már alig látszott a kosztól. Újságpapírt kellett rátenni, különben úgy hozzáragadt az ember kézfejéhez, hogy bármit csinált, felrántotta magával.
A kávét feltette recegni, rejtélyes módon soha nem volt üres a gázpalack. Amíg lefőtt a kávé, elővette a rejtvényt. Legtöbbször csak fejben fejtette, a ház tulaja következetes rejtvényfélbehagyó volt, nem a szellemi képességei miatt, ahogy azt leszűrte, hiszen egészen nehéz válaszok is ott sorakoztak beírva a tömpe ceruzával, inkább valami lelki oka lehetett. Pont a feléig töltött ki minden rejtvényt, annál egy szóval sem írt be többet soha. A gyalogló rendszeresen kiegészítette fejben a sorokat. Mindig csak fejben. Kivéve most.
Nagy levegőt vett, mielőtt ráfogott az ócska ceruzára, vastag ácsceruza volt, nem szépen hegyezett fejjel, durván faragták ki bicskával. A bicska szintén a rejtvény mellett hevert, párhuzamosan elrendezve, mint minden ebben a kis házban. Mert hiába a ragadós terítő, a falakon elburjánzó szulák, az ablakokat belepő összetapadt porról nem is szólva, a tárgyak mégis élükre állítva, szabályos rendben sorakoztak mindenhol. Mintha egy valamikor szépen strukturált élet veszítette volna el hirtelen kontúrjait, de emlékei azért még lennének a rendezettségről.
Markolta a ceruzát, és végül befejezte a keresztrejtvényt.
Fújt egyet, és még egyet, akkora erővel, hogy akár trombitálhatott volna vele egy letépett szulákon.
A parton látott egy nőt, akinek olyan kék szeme volt, hogy a sirályok talán víztükörnek nézték, azért merészkedtek olyan közel hozzá.
Talán ő. Talán mellette.
Mit mondtok, ti lábak? Végre meg tudnátok nyugodni?
A nyaraló
Annyira izmos volt, hogy az már túlzás. Ennyire öregen, ilyen szálkás muszklikkal? Biztosan versenysportoló volt, ezt beszélték. Az asszony nem törődött a susmusokkal.
Ha nem biciklivel ment, akkor az ugróiskolát szökdelte végig. Az utcájában mindig fel volt rajzolva egy az aszfaltra, annyi gyerek jutott arra az utcára valami furcsa véletlen folytán, hogy folyton tele volt színes krétarajzokkal a flaszter.
Ez az ugróiskolázás jobban megrémisztette a szemesieket még az izmoknál is.
Egy, kettő, három, számolt magában hozzá hangosan, jó napot, szomszéd, biccentett, pár percre megállt, ezzel a szomszéddal mindig megállt beszélgetni, hiszen nyilván ő hámozta ki a kalyibát a repkény és a szulák alól, takaros kis kupacokba rendezte a ház oldalában, ahogy egykor ő, ezt azért csak meg kellett köszönni. Igaz, a szomszéd rendre értetlenkedve fogadta a köszönetet, de hát ezen a településen mindenen értetlenkedtek az emberek, az ugróiskolán, a biciklizésen, a súlymellényen, bolond öregasszonynak gondolták. Igazuk is volt.
Megvárta a június végét, addig egyszerűen nem tudott lemenni a házhoz, képtelen volt ránézni a pipacsra és a búzavirágra, túl sok volt bennük a piros, a kék, az elevenség, egy elsüllyedt világ derűje. Nem vitte rá a szíve, hogy ennek átadja magát, pontosabban a szíve súlya húzta vissza, pedig rakott magára súlymellényt is, viselte évtizedek óta, hogy ne a szíve, hanem az húzza, a szíve most már talán repkedhetne is egy kicsit, úgy, mint amikor egyszer régen már verdesett, akár egy pillangó, amikor megismerte a férjét, aztán verdesett másodszor is, amikor a lányát a kezébe fogta a szülőszobában.
Csak később romlott el minden, annyira, ahogy csak el tudnak romlani elromolhatatlannak hitt dolgok. Amikor nincs más, csak az áthatolhatatlan feketeség.
Ha mégis maradt itt-ott egy kevés pipacs és búzavirág, akkor fogta a kaszát, és egyszerűen levágta. Szálltak a fényben az illatok. A pipacs szára néha az arcához ért, a szőrök megcsiklandozták, amikor a nyisszantás után felrepült a szár, a növény kiserkent vére pettyeket rajzolt rá, fehér szeplők a saját szeplői mellé. Ha meg vérehulló fecskefüvet is vágott mellé, sárga foltok is kerültek rá, mintha szivárványt prüszkölt volna ki az orrán. Arra jöttek a fűmiszlikek, azok is az arcára kenődtek.
Nyeldekelte a nyers életet, ettől megmámorosodott, pedig már jó ideje takarékra csavarta a lelkét, de kaszáláskor egyenesen az arcába csapott a létezés. Főleg, ha oldalról véletlenül levágott néhány hársvirágot is. Támaszkodott a kaszára, zihált, kimerült a sok friss illat beszippantásában, letaglózta az egyszerűségük, az erejük, az a vidám közvetlenség, amitől már egy ideje elszokott.
Egyszer félbekaszált egy egész lódarázscsaládot. Hosszan forgatta kezében a kettébe metélt testeket, hát ilyen gyors is lehet a halál? Amit ő látott, az rettentő soká adta meg a kegyelemdöfést. Őszintén sajnálta a darazsakat, pedig a lekaszálásukkal a saját életét mentette meg, a szomszédok közül többeket is megtámadtak, így csapatostul. Ő mégis megpróbálta őket összeragasztani pillanatragasztóval, azóta is ott vannak a fém Julius Meinl-dobozban, időnként előveszi őket, feldobja őket, repüljetek, oltári hülyeség, ő is tudja. Aztán mennek vissza a dobozba aludni.
Ha megvan a kaszálás, nincs sok teendője. Ilyenkor keresztrejtvényt fejt. Vagy lemegy a strandra úszni. Azt is a súlymellényben. Vagy elmegy biciklizni.
Úszni hajnalban szokott, amikor még csak a pecások vannak, azok már megszokták az asszonyt, megy be hosszan a cserzett barna bőrével, szálkás izmaival, mellén a súlymellény, és a szemében az a napfelkelte-nyitogató fény. Egyikük ezt meg is mondta neki egyszer a szeméről. Anélkül is felkelne az, felelte ő bágyadt mosollyal.
Dehogy, beragadna a látóhatárba, mert az asszony nézésében van valami a kísértetek erejéből.
Úszás után a pecásokkal mindig megivott ez sört, pontosabban a felét. Mint ahogy a májkrémes kenyerének is rendszeresen meghagyta a felét, azt már a faházban ette a ragadós terítőn, igazából vehetne rá újat, de túl sok könnyet fogott már fel az a terítő, számára fontos könnyeket, amelyek csak látszólag száradtak fel.
Utána jött a biciklizés vagy az ugróiskolázás. Páratlan napon kerékpár, pároson ugróiskola.
A nyaralók sokszor elcsodálkoztak rajta, a helyiek megszokták.
Akkor villant be neki a szomszéd értetlenkedése az ő köszönetén, amikor meglátta a keresztrejtvényt az asztalon.
Be volt fejezve.
Kiöntött egy pohár pálinkát, és a keresztrejtvény fölé hajolt. Mellette ott hevert párhuzamosan egy kockás lapú jegyzetfüzet. Gondolkozz, írta le a bumszli hegyű ácsceruzával.
Ez általában segített, ha leírta magának, hogy gondolkozzon, jobban el tudta képzelni, hogy az elméje kerekei mozgásba lendülnek.
Néha még az is segített, ha kivette a dobozból az összeragasztott lódarazsakat, és sorba rendezte őket méret szerint.
De volt, hogy csak az segített, hogy papírzacskót hajtogatott a konyhaasztalon lévő régi újságokból, és belefújt sokszor egymás után.
Ez a keresztrejtvény be van fejezve, összegezte magában. Fejben végigszökdelte az ugróiskolát, de nem jutott közelebb az ügy megoldásához.
Rágcsálta az ácsceruzát, és nézett kifelé a szürkére sötétült ablaküvegen, amin középen egy egészen tiszta folt nyílt, ott szinte csillogott az üveg. Még egy furcsaság. Bámulta ezen a tiszta folton át a kertet, és arra gondolt, nem kellene mindig kivárnia a június végét, jöhetne előbb is, hadd lássa teljes pompájukban a vadvirágokat, a pirosló pipacsot és kéklő búzavirágot, és még azt a rengeteg százszorszépet, amelyek elözönlik a füvet késő tavasszal. És mi is az a sárga fürtös? Azt is nagyon szereti. Megvan, az aranyvessző.
Érezte, hogy húzza valami a mellkasát. A súlymellény volt, nem vitás. Óvatosan lekapcsolta magáról, kiment az utcára. A szomszéd előtt, aki felújított, állt egy konténer. Kicsit téblábolt ott, aztán óvatosan beleeresztette a mellényt.
