Fotó: Valuska Gábor
A Más bolygó egyszerre melankolikus disztópia Magyarországról és pörgős road movie, amiben a főszereplő Wunder húsz év különbséggel előbb vágyait, majd a valaha volt vágyak emlékeit keresi hol habzsolva és nyitottan, hol bezárkózva egy menekülés közben. Ha az előbbi szál egy érzelmes, kalandokkal teli indie mozi, akkor utóbbi egy hideg, fémes ízű bukástörténet, amiben Budapestet úgy lepi be a sötétség, ahogy Lars von Trier Melankóliájában közeledik a bolygó: végzetesen, kikerülhetetlenül.
A reklámszakmát az életében lépésről-lépésre háttérbe szorító Fabricius Gábor első könyve, a Puha neon fejlövés 2009-ben jelent meg, ezt követően alapvetően kisfilmekben kereste az őt foglalkoztató történetek elbeszélését: a Bianka a cigánygyilkosságokról, a torontói filmfesztiválon bemutatott Sintér a kilakoltatásokról szól, a legfrissebb Dialógus a menekültügy témáját feszegeti. A Más bolygóban nem aktuális kérdésre keresett választ, az ötéves alkotói folyamat végére viszont aktuálissá vált a regény cselekményét beindító esemény, hogy a kormány, még ha áttételesen is, de felvásárol egy országos kereskedelmi televíziót. A regényben két történetszál fut egymás mellett: 2013-ban a főszereplő topmenedzsernek megszűnik a munkája, autóba száll, Hegyeshalomig meg sem áll, menekül, keresi önmagát, de az út beindítja az emlékezést. Visszaemlékszik arra az 1993-as utazásra, amikor Dzsekivel és Nyúllal szintén Hegyeshalom felé indultak meg, hogy felfedezzék a Nyugatot, a kapitalizmust és a szabadságot. Kisüléstörténet egyes szám első személyben elbeszélve, rengeteg szmokizással, szerelmi háromszöggel és a kapitalizmusról szóló monológokkal (a regényből mutattunk 22 oldalt, itt lehet beleolvasni). A Más bolygót október 15-én, szombaton mutatják be a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron.
Fabricius Gábor: Más bolygó
Európa Könyvkiadó, 2016, 376 oldal, 3990 HUF
Emlékszel, hogy mikor találkoztál először a kapitalizmussal?
Igen, 1982-ben nyugati rokonok jöttek Dániából. Az 1980-as évek közepére felkúszott az öngyilkosságok száma, mert egyszerűen úgy tűnt, ennek nem lesz vége. Az apám elkezdett őszülni a füle mögött, majd kúszott fel az ősz folt, de ‘89-ben megállt, és mind a mai napig ugyanakkora. A 80-as években augusztus 20-án a Dunán bombákat mutogattak, MIG 24-es gépek repkedtek, megmutatták a nagyhatalmi arzenált. Azokat a fegyvereket, amelyekkel embereket öltek. Van egy ilyen hatalom, és mellette egy teljesen legatyásodott ország. A dán rokonok nem voltak megnyomorítva, nyitottan gondolkodó, bizakodó, magukkal elégedett, kiegyensúlyozott emberekkel találkoztunk, akiknek persze fogalmuk nem volt, hogy mi van Magyarországon.
Mit érzékeltél akkor abból, hogy mit jelent a szocializmus a kapitalizmushoz képest?
Budán nőttem föl, ahol voltak olyan gyerekek, akiknek az apukája külkeres vagy kamionos volt, de volt sok kádergyerek is, akiket Mercikkel hordtak. Videokazettákon néztük, milyen a világ, 1986-ban vagy 1987-ben elindult a Sky és Super Channel, a nyolcvanas évek vége felé megérkezett hozzánk is az MTV Paul King műsorával. Ég és föld volt a Nyugat és a Kelet, amiről előtte csak sejtéseink voltak, most a tévében láttuk, óriási volt a vákuum, beszippantott. Az alapmondás szerint ez volt a legvidámabb barakk. Ezt egyébként egy angol újságíró mondta, aki úgy fogalmazott, hogy Kelet-Európa koncentrációs táborában a legvidámabb barakk Magyarország. Az aczéli kultúrpolitika és a propaganda ezt lehasította, és használta, nagyon ügyesen. Emlékszem egy soproni osztálykirándulásra, amikor a buszról láttuk a szögesdrótot a határon és megértettük, be vagyunk zárva.
A regényed egyik idősíkja a rendszerváltás utáni években játszódik, tele vággyal és nyitottsággal. Így utólag még az a felfokozott időszak is traumatikusnak tűnik?
Egészen elképesztő eufória volt, és azt gondolom, drogszerű hatása volt. Azért van a drognak ilyen fontos szerepe ebben a könyvben, mert 1989 drog volt, egy kémiai utazás, amit nagyon szépen bevett és lenyelt mindenki. A kémia meghatározza a tudatot, az, hogy mit szállít a vér, végül gondolatokban és érzésekben érhető tetten, az endorfin és feniletilamin löket, ami mondjuk 1989-ben mindannyiunkban pumpált, megváltoztatta 10 millió ember tudatállapotát, magasra emelte, rózsaszín ködöt ereszett mindannyiunkra. Rá kell eszmélnie mindenkinek, hogy az elmúlt 20-25 év módosult helyzet volt, hiszen nem következett a 20. századból. Azt gondoltuk, hogy az emberek egy ilyen cucc hatására megváltoznak és megemelkednek? Elkezdik értékelni a szabadságot? Megértik a személyes felelősséget és fontosnak találják az egyéni teljesítményt? Nyilván nem, csak egy pillanatra azt hitték, ők mások, hogy ők a regénybeli Dzseki, aki saját maga projekciója, aki lehetett volna valamilyen. Nekem ilyen volt a rendszerváltás, amit durva volt látni: mindenki elszállt, aztán hirtelen ütközött, majd elveszítette minden hitét. Nincsenek már vágyak, nincsenek illúziók, és mivel senki nem tud jobbat mondani, azt tesznek velünk, amit akarnak.
Ha jól értem, amikor a regényed főszereplője, Wunder a kilencvenes évek elején elindul Hegyeshalom felé, akkor az 20. század teljes magyar történelmét cipeli a hátizsákjában?
Igen, mindenki cipeli, a hatéves gyerektől a százévesig. Az intellektus mérgezése ugyanolyan veszélyes, mint mondjuk a fizikai. Addig nem lesz változás a tudat szintjén, amíg a külföldön élő félmillió ember haza nem jön, hogy elmesélje, milyen egy egészséges társadalmi szövet, mert ami itt zajlik, az görcsös, beteg, igazság szerint leginkább szánalomra méltó. Ezért kell a társadalmi becsípődésekkel foglalkozni, fontos, hogy egészségesen tudjon beszélni egy társadalom a saját múltjáról, problémáiról, különben az ember eltávolodik innen, és csak azt érzi, hogy mennyire egészségtelen itt. Például az, hogy különböző társadalmi csoportok nem engedik meg a másiknak, hogy valamilyenek legyenek. Nemcsak az antiszemitizmusról van szó, hanem a nemzeti érzésekről is, mert kisajátították őket, rögtön túllép az egészségesen és rombolóvá válik. A Kossuth Klubban egy Szelényi-TGM vitán elhangzott, hogy az egyik nagy probléma a ‘89-es összeomlásban vagy rendszerváltásban az volt, hogy végleg elveszett a reménye annak, hogy a kapitalizmust meg lehet haladni baloldalról. Az endorfin mellett ott volt az elvesztés élménye is.
A Sötétség délbent olvasom, Rubasov és Ivanov rendre egymásnak esnek, hogy hol siklott félre a baloldali eszme és hogy ment át diktatúrába, majd ez hogyan zabálta föl az egyébként egészséges eszmét. Ez tartott ‘89-ig, de előtte van még lezáratlan, kibeszélten és feldolgozatlan II. világháborús trauma, egy depresszív Horthy-korszak, amiben mindannyiunk nagyszülei éltek, és Trianon sokkja. A 20. század minden gyerekben nyomot hagy: mennyire merünk beszélni a múltunkról, a családunkról, a rítusainkról.
Londonban nyolcvanvalahány nációjú osztálytársam volt. Az első nap úgy indult, hogy kiraktak egy almát az asztalra, és mindenki elmondhatta, mi jut eszébe róla. A Bibliáról, a zenről és személyes történetekről meséltek, az afrikai évfolyamtársaimnak pedig nem volt sok kapcsolata a gyümölccsel, mert náluk nagyon drága. Egy ilyen egyszerű feladatnál rájössz, hogy egy nagyon vékony szeletét ismered a valóságnak, és ezt a nagyon vékony szeletét egyébként halálosan komolyan veszed, kitölti teljesen a tudatod, mert Magyarországon születtél, egy iszonyatosan terhelt helyen, amit aztán valahogy átörökítesz. Ezeket a mintákat átvesszük, visszük tovább, és adjuk tovább ezt a tudat- és identitásbetegséget. Nyilván folyamatosan módosul, változik, és nyilván máshogy fogsz ránézni a gyerekeidre, ők meg ránk, de abnormális, hogy minden a politikai mezőben születik és még mindig minden a múlt század elfojtásairól szól.
Ehhez kapcsolódik, amit egyszer nyilatkoztál: “Amikor hazajöttem Londonból a multikulturális világ és nemzeti büszkeség összegyúrt ideológiáját hoztam magammal. Ez a nyugatos gondolkodás.” A Más bolygó kilencvenes évek elején játszódó szálban a főszereplő Wunder a Nyugatot mint absztrakciót üldözi, keresi a szabadság bizonyítékait.
Londonban sikerült összegyúrni a multikulturalitást az egészséges nemzeti önbizalommal. Itthon más. A 20. század arról szólt Magyarországon, hogy itt senki nem lehetett az, ami. Kezdetben nem lehettél szerb, román, horvát, utána nem lehettél zsidó, majd arisztokrata, polgár vagy kulák. Ezek olyan identitáscímkék, amelyekre aztán rámegy a politika. Éppen most migráns nem lehetsz. Gyakorlatilag arról szólt a 20. század, hogy semmilyen nem lehetsz, ezért létrejött egy homogén massza, ami elvesztette az identitását, így senki nem lehet büszke arra, aki. Rejtjelezett, idézőjelbe tett identitásmutatók jöttek létre. Sorok között olvasás, sorok között üzengetés.
A könyved egyik szála a rendszerváltás idején játszódik, még nagy remények vannak a főszereplőben, ahogy az országban is, a másik szál jövőnek látszik, de nagyjából a mostani jelenünket írja le. A két párhuzamos út egyike a reményről szól, a másik meg arról, hogy mi maradt belőle, a kettő közötti időszakot nem ismerjük meg. Mi történt abban a 20 évben a főszereplővel és a társadalommal?
Jelenkorú dolgot kezdtem írni öt évvel ezelőtt, de a karakter kikövetelte, hogy a gyökerei, az eredettörténete is el legyen mondva. A ‘90-es évek legeleje, az eszmélése időpontja, ami egyébként egybe esik azzal a robbanással, amit a Nyugat megjelenése jelentett, és ami egy szinte holisztikus, a vallásokra, a hitre jellemző konstrukciót épít maga köré. Hinni valamiben szerintem nagyon fontos. Anélkül nem megy. Úgy tűnik ez a pontja az embereknek a legkiszolgáltatottabb is, mert mindenki szeretne hinni, a nagy hitrendszerek univerzálisak és könnyű bennük feloldódni. A Nyugat egy ilyen konstrukció, nem igaz hogy a posztmodern atomizált minden narratívát, ahogy Lyotard vagy Fukuyama mondja. A fogyasztás és tőke narratívája univerzális. Körbe kell nézni. Ahogy a regényben szerepel, „mindenkinek van bankszámlája, még egy kommunistának is”.
Egyébként olyan holisztikus világmagyarázatot adott a Nyugat, amilyen holisztikus volt korábban a szocializmus konstrukciója. Ez a konstrukció nagy erővel jelent meg a vágyak szintjén, és ennek a koordináta-rendszere a dologias és anyagias világ volt. A márkák, a reklám, a fogyasztás világa, az abban létrejövő egyenlőség. Szokták mondani, hogy a koldus is ugyanazt a Coca-Colát issza, mint a multimilliárdos. Ez egy újfajta értékrendnek, új vagy talán más értékelvű logikának a világa, amiben mindenki megtalálhatja a társadalmi helyét. A regényben nem volt célom, hogy 25 év sztoriját meséljem el, ez nem nagyregény, ahogy M. Nagy Miklós mondta, ez egy karakterregény, ami egy generációs korhősön keresztül beszél a korszakról. A két idősík az két olyan fordulópont, ami között ott feszül a magyar történelem, plasztikussá teszi talán. A kilencvenes években bizonyosan lehetett mondani, hogy nagyon nagy remények voltak, és akkor volt az a sehova tartozó időszak, amikor azt gondoltuk, hogy ilyen a demokrácia, meg hogy ezt így kell játszani. Mostanra teljesen világos lett, hogy ez így nem sikerült, nem jött össze.
Fiatalon te is sokat stoppoltál, bejártad Európát. Húsz évvel később átalakítottad a cégedben, a Republicban a szereped. Te hogy kötődsz az egyébként veled egykorú, idősebb Wunderhez, aki kiégve autózik Hegyeshalom felé, hátha megtalál valamit abból, amit 20 éve ott hagyott?
Ugyanannyira kötődöm az idősebb Wunderhez, mint a fiatal, Európát felfedező stopposhoz, de nem azért, mert az én ajtómon is kopogott volna az állam, viszont én is felépítettem egy működő vállalatot, hiszek egyfajta világrendben, viszont azt nem tudom megszokni, hogy ebben az országban 20 évente ugyanarról a dologról mást és mást kell gondoljak. Ugyanarról a dologról 1944-ben és 1953-ban ugyanazoknak az embereknek mást kellett gondolni. Majd utána ‘56-ban mást, mint a ‘80-as években, de mást kellett a ‘90-es években, ahogy 2013-ban is. Érdekes kérdés, hogy gondoltak-e egyáltalán valamit, vagy csak követték, amit a hatalom megkövetelt. Szóval az a kérdés, hogy létezünk-e egyáltalán. Ezt azért lehet megcsinálni, mert létrehoztak egy arctalan tömeget, egy identitás nélküli masszát, ami épp most az hallja és visszhangozza, hogy a bankárok, a média kiforgatták ezt a szegény szerencsétlen országot a négy sarkából és tönkretették. Az egyénnek nincs a saját életével kapcsolatban felelőssége Magyarországon, hanem mindig az államnak, meg a nagyhatalmaknak van. A hatalom ismét ráérzett erre az elvárt szerepre, erre a történelmi narratívára.
A könyved azzal kezdődik, hogy az állam felvásárolja a vezető országos kereskedelmi tévét. Konkrét céljuk, hogy megállítsák a népességcsökkenést. Öt éve ez még talán scifinek számított volna, de ma már részben nem számít annak. A hatalom kitalálja, hogy mit kell a házi médiának elérnie, utána a rendszer működésbe lép.
Tudatot formál, amilyet csak akar. Sokat olvasok, információt gyűjtök, de sokat ültem különböző szobákban így vagy úgy, ezért nagyjából tudom, milyen logika mentén folyik a gondolkodás, merre tarthat a hatalmi logika. Szerintem szükség lesz még katonai felvonulásra, ha az erőt már csak az tudja dramatizálni és a Red Bull Air Race helyett majd a katonaság vonulhat fel, hisz mindaannyian kiváncsiak vagyunk a Grippenekre, nem? Azok védenek meg minket, nem igaz? Az egy teljes félreértés egyébként, hogy demokráciában élünk. De nem csak Magyarországon, sehol nem létezik demokrácia, mert az információkontrollal gyakorlatilag megszüntették a demokráciát. Dönteni csak akkor lehet, ha előtte tájékozódni is lehet. Ha tudod, hogy kell kontextusokat létrehozni, hogyan lehet tálalni az információt, akkor irányítani is tudsz. Abból indultam ki, hogy ennek a demokráciának tűnő valaminek a fenntartásához a tudat kontrolljára van szükség, és ahhoz a legjobb eszköz a televízió. Egyszerűen kell a televízió, hogy az emberek tudatát napi szinten befolyásolja az elit. Írtam a regényt évek óta és akkor egyszer csak megvették a TV2-t. Miért nevezzük ezt a dolgot demokráciának, ha gyakorlatilag irányítják a híreket? Csak kérdezem. Nincs baj azzal, ha nem demokrácia, csak annak kellene nevezni, ami. Mondhatjuk, hogy médiademokrácia vagy tömegdemokrácia.
Wunder a Más bolygó elején elveszti az utolsó dolgot, ami valamiféle identitást adott még neki, a munkáját. A Thinkerbell megkérdezte egyszer tőled, hogy mi volt a mélypontja a pályádnak, és azt válaszoltad, “amikor elvesztettem azt, amiről azt hittem birtoklom”. Az elvesztés központi szervezője a regényednek, az ember önazonosságát alapvetően megváltoztatja, miért játszik ilyen kiemelt szerepet a gondolkodásodban?
Traumatikus elveszteni valamit. Elvesztettem a gyerekemet is, amikor elváltam: kiment az ajtón a feleségem a gyerekkel a hóna alatt. Nem tudunk bizonytalanságban élni, ahogy nem tudsz egy szerelemben megölelni valakit, ha közben azon gondolkozol, hogy az másnap már nincs. Az ember alapvetően az abszolútumra, az egyensúlyra törekszik, legalábbis én biztos. Azt éreztem, hogy az emberek 25 év alatt eljutottak oda, hogy elvesztették a reményüket, azt hitték van identitásuk. Ezért mérgesek, agresszívek és öngyűlölők lettek, később már mást is gyűlöltek, végül rájöttek hogy semmilyenek, és minden olyan szépség, amitől emberek voltak a kilencvenes években, az kiveszett belőlük. Valahogy ebből indult ki a szöveg. Ezért volt érdekes, amikor visszafejtette a regény önmagát oda, hogy megmutassa, ez az öröm és szabadságélmény megvolt, és ezeknek az embereknek volt velük kapcsolata. Nagy amplitúdóval tud mozogni ez az ország, és ezt azért más társadalom nem tudja így produkálni. Olyan, mintha bipoláris lenne a közeg, ami szomorú. Látsz egy generációt, ami teljesen elveszett, és a legszomorúbb, hogy elveszthetsz egy csomó mindent, pénzt, barátokat, de egy álmot, illúziót vagy vágyat elveszíteni fatális, onnan nincs vissza. Ők már soha nem tudnak hinni semmi másban, kiábrándulnak, megöregednek. Nem egyszerű látni az embernek a saját generációját, hogy hogyan veszít el egy álmot, amire évtizedeket várt korábban, és ami úgy tűnt, valóság.
