Egy írónő Magyarország délkeleti részén átutazva megszáll egy kihaltnak tűnő faluban a román határ közelében. Rábukkan az egykori mozira, ami régen a település központja volt, de most az is el van hagyatva. Megpróbál életet lehelni az intézménybe, filmvetítéseket szervez, de megvalósulhat-e a terve egy olyan vidéken, ahol a reménytelenség átitatja a mindennapokat? A Németországban született Esther Kinskyre nagy hatással volt, hogy több évet Magyarországon tartózkodott, ami korábbi regényeiben is tetten érhető. Olvass bele új, Messzebb látni című regényébe!
Esther Kinsky: Messzebb látni (részlet)
A nyitás napján fülledt hőség ült a síkságon. Ólmos volt az ég, nem járt szellő. Alig néhány jegy kelt el elővételben, pedig folyton jöttek az emberek, a műsor iránt érdeklődtek, jelezték, hogy eljönnek az első este, és másokat is magukkal hoznak. Az előadás előtt egy órával hangzott fel az első mennydörgés. Távolról morajlott, mint a bádoghangú színházi mennydörgés: úgy tűnt, van még idő, amíg a zivatar megérkezik. Olykor el is vonult a távolban. Hármasban álltunk hívogatóan az ajtóban. Zorán arra tekert a kerékpárján, oda intett nekünk, és kiáltott valamit, ami jókívánságnak hangzott, de nem állt meg.
A kereszteződésben bicikliző fiatalok köröztek, mint nyáron minden szombaton, néhány szerelmespár is megjelent, a lányok elegánsan, a kormányon ülve. Némelyek egészen a moziig elcsalinkáztak, de aztán megfordultak. Szél támadt, és porfelhőket kergetett le az utcán, a mozi előtt a járdán kis homok- meg papírcafat tölcsérek forogtak. A déli égbolt lilásbarna frontként közeledett, villámló rángás futott végig a sötéten tornyosuló felhőkön.
Fiatal pár jött futva, talán féltek, hogy nem kapnak helyet. Vettek két jegyet, és szabadon választhattak helyet.
Eljött Antal, meg egy nő a virágüzletből, aki nagyon kiöltözött, végül pedig Bendzsó is zakóban és sapkában, a gitárjával együtt, de megígérte, hogy a film alatt nem fog játszani. Amikor becsukódtak az ajtók, eleredtek az első esőcseppek, és a kereszteződés másik oldalán lévő házak mögött villám vágott a leszálló sötétségbe. Józsi fölment a vetítőszobába, én az erkélyen az első sor közepén ültem, onnét láttam a látó-társaim fejét, mint kis szigeteket az ülések tengerében.
A három rendelt film közül Enyedi Ildikó Az én XX. századom című filmjét választottuk a megnyitóra. Magyar volt, lírai és vicces, pontosan olyan film, amelyik filmvászonra készült, sötétből jövő tekintetek számára. A döntést meghoztuk, a film forgott, a hang néha kattogott és recsegett és bukdácsolt, ám a képek rögtön behúzták a tekintetet a különös eltolódások, megkettőződések és csodák, az ironikus alvajárás világába. Az egész nagy mozit betöltötte a film, ahogy kell. Mintegy tizenöt perccel a kezdés után egy ropogó mennydörgést követően kimaradt az áram. Ljuba készenlétben tartotta a zseblámpát, amely gyenge fényt adott. A szerelmespáron kívül mindenki kiment az előtérbe. A pár ülve maradt, mozdulatlanul, ahogy láttam, tekintetüket még mindig a filmvászonra irányítva. Antal és Józsi a bejáratnál állt, és kifelé nézett, a zuhogó esőbe, ami az időnkénti szélrohamon kívül minden más zajt túlharsogott, cigarettájuk izzó vége vonalakat és hurkokat írt le. Antal megkérdezte, hogy mikor kezdődik az igazi film, Bendzsó pedig az iránt érdeklődött, hogy mikor lép fel az anyja. Kis idő múlva visszajött az áram, mindenki elfoglalta a helyét – kivéve Antalt, aki kihasználta a laza csoportocska kis izgalmát a visszajött áram miatt, és a továbbra is szakadó esőben meglépett. Eleget látott a jól sikerült főfalából és valószínűleg a moziból is mint olyanból. Bendzsó kitartott a második zavarig, utána elaludt, és akkor sem ébredt föl, amikor a szomszéd ülésre helyezett gitárja tompa puffanással a padlóra esett.
Hosszúra nyúlt az este, meg-megszakították az áramkimaradások, és egyszer a film is elszakadt.
A sötét szünetekben Ljuba megvilágította nekünk a zseblámpájával az utat kifelé, s hol közelebbről, hol távolabbról hallottuk a dörgést, az eső zuhogását, míg végül el nem múlt. Meleg és csöpögősen nedves éjszaka volt, békakuruttyolással teli, ami hol erősödve, hol gyengülve hullámzott végig a sötéten. A film után felgyulladtak a lámpák, a nézők fölálltak, és tapsoltak, amit a film, Józsi és az öreg mozi meg is érdemelt, csak a szerelmespár üldögélt a helyén még egy darabig, egymáshoz szorított arccal, minden jel szerint elvarázsolva, és a kihunyt főfalra meredve, majd ők is fölálltak, és tapsolva lelkendeztek: Bravó! Bravó! Erre Bendzsó fölébredt. Fogta a gitárját, pengetett néhány akkordot, és felkiáltott: Éljen sokáig a mozi! Józsi megajándékozta egy üveg sörrel.
Az első héten Az én XX. századomat felváltva játszottuk a két másik filmmel. Néha jött pár ember, néha nem jött senki. A filmek után kiültünk a kertbe vezető lépcsőre, és a diófákat néztük. Józsi Deutsch Laciról mesélt. Olyan rendíthetetlen volt, mint a szikla a hullámverésben, mondta újra meg újra, de azt nem taglalta, hogy mi lehetett a hullámverés ezen a településen. Nem múlt el úgy hét, hogy Laci ne mutatott volna be új filmet. Mindig jöttek nézők, néha csak azért, hogy utána megmondhassák Lacinak, hogy rémes volt a film, hogy végre már valami westernt szeretnének látni, vagy egy rendes háborús filmet, vagy valami zenéset, mint régen. Laci mindig barátságos volt, bólogatott a kívánságok hallatán, és valamikor aztán tényleg jött egy western vagy egy régi zenés film, rendes háborús film azonban soha, csak minden évben legalább kétszer a Valahol Európában. Olyankor eljöttek az idősebbek meg az öregedők és néhány fiatal, akik mindig örültek a filmnek, és azt mondták: Ezen a héten megint lesz Európa.
Józsi filmtekercscipelőként kezdett Lacinál, később beülhetett a vetítőszobába, figyelhette a film befűzését, a ragasztást, a visszatekerést. Tulajdonképpen fontosabbak voltak nekem a kézmozdulatok, mint maga a film, mondta Józsi.
Az az érzés, hogy ez az egész élet ott van a szalagon, az egész termet kitölti, az a sok világ, mikor itt gyakorlatilag semmi nem volt.
Hiszen a vetítőgépek előtti kis ablakon át mindig csak a képet láttam a nagy sötétségben, az más, mint ha az ember a nézőtéren ül, gondolom. De a celluloid, az nem ereszti az embert.
Két hét elteltével heti három előadásban és két filmben állapodtunk meg. Két hétig még próbálkoztam mindenféle filmmel, amiről úgy gondoltam, hogy becsalogathatja a nézőket: magyar nyári vígjátékokkal, amelyek óhatatlanul a Balatonnál játszódtak, egy rajzfilmmel, egy krimivel, és a Forró mezőkkel, Karády Katalinnal a főszerepben – ez volt az egyetlen filmje, amit meg tudtunk szerezni. Végül megpróbálkoztunk a Valahol Európábannal is. Egy balatoni vígjáték előadására hat spicces fiatal esett be, akik kénytelenek voltak a szünidejüket a nagyszüleiknél, az Alföldön tölteni. Kurjongattak és óbégattak, dobozból itták az édes alkoholos italokat, amiket magukkal hoztak, ami nem tett jót nekik. A film után összeszedtem az üres dobozokat az ülések alól, és örültem, hogy egyik fiatal sem lett rosszul.
Amikor a Forró mezők megérkezett, Józsi olyan izgatott volt, mintha a színésznő elő tudna bújni a filmtekercsekből, akár szellem a palackból. Elvitorlázott a kerékpárján Bendzsó házáig, hogy meghívja az első előadásra, de senki nem jött, amikor bemutattuk a filmet, még Bendzsó díszhelye is üresen maradt. Tanakodtam, hogy vajon Deutsch Laci mozijában is ment-e ez a film. Bendzsó akkor még gyerek volt, és mit sem tudhatott a mozihoz fűződő mitikus kapcsolatáról.
A Valahol Európában lett végül a mozi legnagyobb sikere. Bő tucatnyi néző jött el, még Antal is a feleségével, és senkit sem zavart, hogy nagyon rossz kópia volt, telis-tele karcolásokkal és foltokkal.
Ez szép volt, mondta utána Ljuba. Igazi közönség. Hazafelé tartva eszembe jutott, hogy Perseida-éj van, tiszta volt az ég, és sötét, amikor hazabicikliztem, de egész augusztusban nem láttam hullócsillagot, hogy kívánhattam volna valamit. És mit is kívánhattam volna? Hogy a moziálom eltartson még egy darabig? Hogy egyszer csak megjöjjön a közönség, hogy fölfedezzék a mozit mint helyet, vagy hogy avatkozzon közbe a sors, és hajítson vissza egy városba, ahol sok mozi van?
Utána már csak olyan filmeket rendeltem, amelyek engem érdekeltek, amelyeket mindig is szerettem volna látni, amelyeket végre újra akartam látni. Megvolt a helyem az erkély első sorának közepén, és a film alatt gyorsan elfelejtettem a kérdéseket, amelyek különben foglalkoztattak. Időnként szunyókált egy néző lent, a földszinten, később kiderült, hogy Józsi fölajánlotta az adósainak, akik nem tudták kifizetni a kerékpárjavítást, hogy az adósságot mozijegyek vásárlásával törlesszék lassanként.
Elmúlt a szünidő, és a szeptember, mint oly sok más helyen Európában, az új kezdetek lágy fényében ringott, amelyek az ősz közeledtével köddé és fafüstté válnak majd. Ám szeptemberben szédítő szépségben tündököltek és csillogtak, mintha megtisztulva léptek volna elő a nyári hőségből. Józsi kijelentette, hogy szeretne egy filmet. A Leningrad Cowboys címűre esett a választása. A hang kattogott a még mindig rosszul működő hangszórókból, ami érthetetlenné tette a szinkront, de a film illett az Easy-Rider-kerékpáros mozigépész Józsihoz, amint azt megállapítottam.
Miért nem jön senki a moziba?, kérdeztem Józsit a film után. Biztos nem ő volt az egyetlen, akinek emlékei fűződtek ehhez a filmhez, aki emlékezett egy már elmúlt idő nevetésére, benne álmokkal és reményekkel.
Józsi vállat vont. Az emberek talán egyedül akarnak maradni mindazzal, ami hiányzik nekik. Otthon ülnek, és arra gondolnak, amijük nincsen. Régen volt nekünk ez a mozi, ez itt volt, betöltött hely volt. Az ember bele tudott kapaszkodni az ülésbe, nevetett, ahogy a többiek is, a nők néha sírtak, ez már csak ilyen, erre valók a filmek. Egyesek nevetnek, mások sírnak, különböző dolgokon, persze. Van egy mese, amiben mindig előre kell menni, és ha hátranézel, akkor meghalsz vagy kővé válsz. Valahogy így lehet talán.
Megint moziba járni itt olyan, mint hátranézni a mesében. Talán felejteni akarnak inkább. Nem tudom. Tényleg nem tudom.
Ne fordulj meg kicsi gyapjas, amott szalad egy nagy talpas – ez egy körjáték volt gyerekkoromban. Sosem tudtam, mi az a talpas. Talán ez a fajta múlt az, amire Józsi gondolt, olyan múlt, ami után nem szabad megfordulni.
Az utca másik oldaláról átordibáltak és -fütyültek a részegek, akik a kocsma bejárata előtt szédelegtek. Mindenkire, aki a moziból jött, volt egy szitkuk. Miután a földszintet elfoglalta egy olcsó kínai bolt, ez a pincehelyiség volt az, ami Karli tevékenykedésének a helyéből még megmaradt, egy komor, alacsony cső, benne régi zenegép, amely olyan magyar slágereket játszott, mint például a Megtalállak még, Álomhajó, Ott várok rád, meg ilyesmik. A részegek epekedve énekelték őket együtt, érzelgősségtől elragadtatott kórusként, s minden a mesebeli régről szólt, amely minden elveszettet és veszteséget, nélkülözöttet és nélkülözni véltet lágy karjában ringatott.
Nyitókép forrása: Wikimedia
