Megjelent 2026 egyik legjobban várt feldolgozása, az Üvöltő szelek – aminek ugyan túl sok köze nincs Emily Brontë azonos című, 1847-ben megjelent klasszikusához. Adaptációnak értelmezhetetlen, önálló filmnek magával ragadó – írtuk kritikánkban Emerald Fennell filmjéről.
Egy Brontë-szakértő szerint a regény sosem a romantikáról szólt. A történet Heathcliff, az elhagyatott, árva fiú és a jómódú családból származó Cathy kapcsolatát mutatja be gyerekkoruktól kezdve. A regény már közel 180 éve ezelőtt újraírta a vágyak, kötődés és szerelem idealizált képeit, és a helyébe egy sokkal árnyaltabb, misztikusabb és fenyegetőbb valóságot állított, amelyben a szerelem sokkal mélyebbre hatol, mint egy egyszerű kapcsolat. A napokban mozikba kerülő filmet sok előzetes kritika érte, a rendező szerint a filmnek zsigerien kell hatnia a nézőre. Most részletet mutatunk az eredeti regényből.
Emily Brontë: Üvöltő szelek (részlet)
Ford. Feldmár Terézia
1. fejezet
1801. Most tértem vissza a háztulajdonosnál tett látogatásomból – közel s távol ő az egyetlen szomszédom, akivel bajlódnom kell. Tényleg gyönyörű vidék! Nem hiszem, hogy egész Angliában találnék még egy helyet, ahol ennyire háborítatlanul elvonulhatnék a társaság zsivajától. Az embergyűlölők paradicsoma – és Mr. Heathcliff meg én tökéletesen összeillő párost alkotunk ebben a kietlenségben. Pompás fickó! Nem is gondolná, milyen melegség töltötte el a szívemet, amikor épp felé lovagoltam, ő pedig gyanakvón rám villantotta fekete szemét a busa szemöldök alól, és a neve hallatán konok elszánással még mélyebbre süllyesztette ujjait a mellényébe.
– Heathcliff? – kérdeztem. Bólintás volt a felelet.
– Lockwood vagyok, uram, az ön új bérlője. Úgy éreztem, érkezésem után nyomban tiszteletemet kell tennem, és kifejeznem abbéli reményemet, hogy nem okoztam kényelmetlenséget önnek a Thrushcross Grange elfoglalását célzó kitartó igyekezetemmel. Hallottam, hogy tegnap fölvetődött önben…
– A major az enyém, uram – vetette közbe, összerezzenve.
– Nem kell eltűrnöm semmiféle kényelmetlenséget, ha meg tudom akadályozni… Fáradjon be!
E „szíves invitálást” csikorgó fogakkal ejtette, amivel valójában azt fejezte ki: „Menjen a pokolba!”.
Még a kapu, amelynek támaszkodott, se mozdult együttérzéssel a szavaira; azt hiszem, épp ez a körülmény késztetett rá, hogy elfogadjam a meghívást: érdeklődés támadt bennem ez iránt az ember iránt, aki még rajtam is túltesz zárkózottságban.
Látván, hogy a ló szügye már-már nekifeszül a korlátnak, Mr. Heathcliff végül kihúzta a kezét rejtekéből, és leoldotta a láncot, azután mogorván megindult előttem a köves úton, és az udvarba érve elkiáltotta magát:
– Joseph, vezesd el Mr. Lockwood lovát, és hozz egy kis bort!
Íme az egész háztartás – volt a magyarázat erre az öszszetett parancsra. – Nem csoda, hogy a fű kisarjad a kövek között, és a sövény is csak akkor van megnyesve, ha a marha lelegeli.
Joseph koros, sőt öregember volt: nagyon is idős, bár erős és egészséges. – Segíts meg minket, Uram! – monologizált fojtott dühvel, mialatt megszabadított a lovamtól, és közben olyan savanyúan bámult a képembe, hogy jó szándékúan azt feltételeztem, bizonyára vacsorája emésztéséhez kell neki az isteni segédlet, és jámbor fohászának semmi köze sincs az én váratlan jövetelemhez.
Wuthering Heights Mr. Heathcliff lakóhelyének a neve. Az „üvöltő szelek dombja”: utalás a környéken dúló légköri viharokra.
A tiszta friss fuvallat tényleg állandó vendég lehet odafönt: a dombtető felől fújó északi szél erejére következtethetünk a ház végénél álló néhány fenyő törzsének meredek dőlésszögéből és az ösztövér galagonyabokrok egy irányba nyúló ágaiból, melyek mintha alamizsnáért könyörögnének a nap felé. Szerencsére a házat előrelátón építették: a falban mélyen ülnek a keskeny ablakok, és a sarkokat nagy, kiugró kövek támasztják meg.
Mielőtt átléptem a küszöböt, megálltam, hogy megcsodáljam a ház homlokzatán és főleg a bejárat körül virító groteszk faragványokat: a porladó griffmadarak és szemérmetlen fiúalakok kuszaságában az ajtó fölött az 1500-as évszámot és a „Hareton Earnshaw” nevet silabizáltam ki. Lett volna pár észrevételem, és szívesen érdeklődtem volna a mogorva birtokosnál a hely rövid történetéről, de őkelme gyors belépést vagy azonnali távozást sürgető viselkedését látva nem kívántam fokozni türelmetlenségét, hogy mielőbb szemügyre vegyem belső termeit.
Előcsarnok vagy folyosó híján rögvest a családi szalonban találtam magam: leginkább ezt hívják „háznak” errefelé. Általában a konyhát és a társalgót foglalja magában, de úgy vélem, Wuthering Heightsban a konyhát egy másik traktusba száműzték, legalábbis az épület mélyéből emberi csevej és edénycsörömpölés szűrődött ki, míg a hatalmas tűzhely körül semmi jelét nem fedeztem föl sütésnek-főzésnek, mint ahogy a falon sem csillogtak rézserpenyők és cintányérok. A helyiség túlsó végén valóban ragyogó fény és meleg sugárzott felém a tömérdek óriás ónedényről és a közéjük vegyülő ezüstkancsókról és kupákról, amelyek ott tornyosultak a roppant tölgyfa tálalószekrényen fölnyúlva egészen a mennyezetig.
Ez utóbbi még sohasem volt bevakolva: teljes anatómiája csupaszon tárult a kíváncsi szemek elé, kivéve, ahol a fagerendákra aggatott zabpogácsák, marha- és ürücombok, sonkanyalábok eltakarták.
A kémény fölött különféle ócska régi puskák és pár vadászpisztoly függött, a peremére pedig díszítésképpen három, tarkára pingált pléhdobozt helyeztek. A padló sima fehér kő, a székek magas támlájú primitív szerkezetek zöldre festve: egy-két súlyo-abb fekete darab is ólálkodott az árnyékban. A tálaló alatti zugban egy hatalmas, májszínű vizslaszuka pihent seregnyi vinnyogó kutyakölyök gyűrűjében. A többi eb más búvóhelyeket látogatott.
A lakásban és bútorzatban nem lett volna semmi rendkívüli, ha egy puritán északi gazda otthona, akinek arcvonásai kemények, izmos végtagjain kényelmes térdnadrágot és lábszárvédőt visel. Ilyen figurákat láthatunk öt-hat mérföldes körzetben mindenütt e dombok között, amint karosszékeikben üldögélnek a kerek asztalnál a habzó sörrel teli korsó mellett, ha megfelelő időben, vacsora után érkezünk. De Mr. Heathcliff kirítt e lakás- és életkörülmények közül. Külseje egy sötét bőrű cigányé, ruházata és modora úriemberé: vagyis annyira úriember, amennyire egy vidéki földbirtokostól kitelik: meglehetősen ápolatlan, de egyenes tartása és jó testi felépítése következtében mégsem visszataszító jelenség, és persze nagyon mogorva természetű. Egyesek talán neveletlennek vélhetnék, de én, hasonszőrű lévén, bizton állíthatom, hogy erről szó sincs: ösztönösen tudom, hogy tartózkodása az érzelgős magamutogatás – a nyálas szívélyeskedés – iránti viszolygásból fakad.
Nála a szeretet és gyűlölet egyaránt rejtve marad, mint ahogy fordítva is tolakodó arcátlanságként értékelné, ha valaki ilyen érzelmekkel fordulna felé, de ácsi! – túlzottan elragadott a hév: hajlamos vagyok saját tulajdonságaimmal felruházni másokat.
Könnyen meglehet, hogy Mr. Heathcliff az enyémtől homlokegyenest eltérő okokból vonakodik parolázni új ismerőseivel. Hadd reméljem, hogy szinte rendkívüli jellem vagyok: drága anyám szokta volt mondogatni: soha ne akarjak békés családi fészket magamnak; és épp a múlt nyáron bizonyultam tökéletesen méltatlannak erre.
Egy tengerparti fürdőhelyen élveztem a jó időt egy hónapig, amikor sikerült véletlen ismeretségbe keverednem a legelbűvölőbb teremtménnyel: valódi istennőnek tűnt a szememben, amíg figyelmére sem méltatott. Soha nem adtam hangot rajongásomnak, és mégis, ha a tekintetből olvasni lehet, minden ostoba fajankó kitalálhatta volna, hogy fülig szerelmes vagyok: végül szívem hölgye is megértette a helyzetet, és viszonozta pillantásomat, minden képzeletet felülmúlóan édes pillantással. És mit tettem én? Szégyenkezve kell bevallanom: fagyosan magamba húzódtam, mint egy csiga; valahányszor rám nézett, egyre ridegebb lettem, és egyre távolabb kerültem tőle, míg végül a szegény ártatlan már kételkedni kezdett saját érzékeiben, és teljesen összezavarodva rábeszélte a mamáját, hogy szedjék a sátorfájukat. E különös színeváltozásom az álnok szívtelenség hírébe kevert. Egyedül én tudhatom, mennyire alaptalanul.
A tűzhely kőlapjának végénél foglaltam helyet, miközben házigazdám az átellenes oldalra tartott, és hogy a beállt csöndet valamivel kitöltsem, próbáltam megsimogatni a kutyamamát, aki porontyait odahagyta, és felhúzódó állkapcsából harapásra készen elővillantva nedves fehér fogait, farkas módjára ólálkodott a lábfejem körül. A simogatásom hosszú, gurgulázó morajt csalt elő a torkából.
– Jobb, ha békén hagyja a kutyát – hörögte hasonló hangfekvésben Mr. Heathcliff, és egy erős rúgással adott nagyobb nyomatékot szavainak. – Nincs hozzászokva a kényeztetés- hez… nem ölebként tartjuk.
Aztán döngő léptekkel egy oldalajtóhoz sietett, és újfent elbődült:
– Joseph!
Joseph kivehetetlen szavakat motyogott a pince mélyéből, de nem adta jelét, hogy föl akarna jönni, így hát a gazda mászott le hozzá, vis-à-vis hagyva engem a vérszomjas szukával, akihez egy pár bősz és bozontos juhászkutya csatlakozott, hogy így együtt őrködjenek féltékenyen minden mozdulatom fölött. Mivel nem kívántam közelebbi kapcsolatba kerülni agyaraikkal, nyugodtan ültem, de botor módon úgy képzeltem, a hangtalan sértéseket aligha értenék meg, ezért puszta szórakozásból hunyorogni és grimaszolni kezdtem a trióra, ám valamelyik arckifejezésem annyira felbosszantotta a hölgyet, hogy őrjöngve a térdemre vetette magát. Sikerült letaszítanom, és gyorsan odahúztam az asztalt kettőnk közé. Ez az eljárás fölriasztotta az egész siserahadat: fél tucat – mindenféle méretű és korú – négylábú fenevad rontott elő a különböző rejtett zugokból. Úgy tűnt, hogy a két sarkam és kabátom szárnyai is végveszélybe kerültek, s bár amennyire tőlem tellett, igyekeztem a nagyobb testű támadókat visszaverni, végül arra kényszerültem, hogy a nyugalom helyreállítása érdekében hangos kiáltozással kérjek segítséget a ház lakóitól.
Mr. Heathcliff és az embere bosszantó hidegvérrel döcögtek föl a pincegrádicson: szerintem egy jottányival sem mozogtak gyorsabban, mint általában, bár a családi tűzhelyet rémületes kutyacsaholástól zengő vihar dúlta fel. Szerencsére a konyhában tartózkodók egyike élénkebbnek bizonyult: egy feltűrt slafrokot viselő, csupasz karú, tűztől kipirult orcájú testes nőszemély rontott közénk kezében serpenyőt lengetve, és oly ügyesen forgatta fegyverét, no meg a nyelvét, hogy a vihar csodálatosképp nyomban elült, ő pedig ott maradt állva, szél borzolta tenger módjára hullámzó kebellel, amikor a gazda színre lépett.
– Mi az ördög? – kérdezte, olyan szemeket meresztve rám, amit már nemigen tűrhettem az iménti barátságtalan bánásmód után.
– Mi az ördög, valóban – morogtam. – A megszállott disznónyáj se lehetne megátalkodottabb, mint az ön kutyái, Akár egy csapat tigrisre is hagyhatta volna a vendégét.
– Aki nem nyúl semmihez, nem bántják – jegyezte meg, miközben letette elém a palackot, és a helyére tolta az – A kutyának az a dolga, hogy éber legyen. Kér egy pohár bort?
– Nem, köszönöm.
– De ugye nem harapták meg?
– Nem úszta volna meg ép bőrrel az, amelyik belém mar.
Heathcliff kemény vonásait meglágyította az arcára kiülő vigyor.
– Ugyan, Lockwood, ne izgassa föl magát. Igyon egy kis bort. Olyan ritkán jár vendég ebben a házban, hogy én és kedvenc kutyáim azt se tudjuk, hogyan kell fogadni őket. Egészségére, uram!
Meghajoltam, és viszonoztam a köszöntést. Lassan ráébredtem, hogy botorság volna duzzogni egy falka korcs neveletlensége miatt. Ráadásul semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a fickó tovább szórakozzon az én kontómra, ami láthatólag feltett szándéka volt.
Heathcliff – valószínűleg abból a józan megfontolásból kiindulva, hogy oktalanság volna egy jó bérlőt sértegetni – oldotta kissé lakonikus stílusát, és olyan témára terelte a szót, amely feltételezése szerint engem is érdekelt: jelen visszavonultságom színhelyének előnyeit és hátrányait kezdte taglalni. Rendkívül szellemes társalgónak találtam, és mielőtt hazaindultam, még egy újabb meghívást is kipréselt magából másnapra. Nyilván semmit sem kívánt kevésbé, mint hogy ismét háborgassam. Mindazonáltal én eljövök. Bármily meglepő, hozzá képest társasági embernek érzem magam.
Fotó: Európa Kiadó
