Szokcso tengerparti kisváros Dél-Koreában, az észak-koreai határhoz közel. Az üdülési szezonon kívül néptelen, álmos panzióba egy francia képregényrajzoló érkezik, aki titokzatos személyiségével és szokatlan viselkedésével felkelti a panzióban dolgozó fiatal lány érdeklődését. Különös kapcsolat alakul ki a két idegen között, akik a beszélgetéseik során épp annyit mutatnak meg magukból, hogy elkerüljék a további intimitást. Miközben számos részletet tudunk meg a szokcsói halpiac ízeiről és a koreai ételek elkészítésének technikáiról, a regény csupán félszavakkal, mégis hatásosan érzékelteti a szereplők érzelmeit, a határvidék fenyegetését vagy a dél-koreai szépségkultusz visszásságait. Elisa Shua Dusapin regénye feszült, minden érzékre ható mestermű elhallgatásról, szenvedélyről, kultúrák közötti különbségekről. Korábban a hét könyve volt nálunk, kritikánkat ITT olvashatod!
Elisa Shua Dusapin: Tél Szokcsóban (részlet)
A szollált általában családi körben ünneplik. Az emberek ttokbetétes levest esznek, majd kimennek a temetőbe, és rizsgombócot helyeznek az elhunyt ősök sírjára. Anyám számított rám. Megbeszéltem Parkkal, hogy előre megfőzöm a ttokgukot, neki már csak melegítenie kell a szeletelt rizstorta levest magának, a kötéses lánynak és persze Kerrand-nak, már ha kegyeskedik megkóstolni a főztömet.
Amióta a fiú visszament Szöulba, a lány egész napját a szobában töltötte. Ruhái egymás hegyén-hátán az ágyon, mellettük pszichológiai témájú magazinok, gondosan kitöltött kérdőívekkel. Időnként én is megcsináltam egyet-egyet, csak az összehasonlítás kedvéért. Ön inkább kutya vagy macska? A lány a kettő között ingadozott, én macska voltam. Időnként leült a közös helyiségben, megnézett a tévében valami kínai vagy hongkongi filmet. Eggyel kevesebb kötés volt az arcán. De ettől még nem lehetett többet látni a vonásaiból.
A szollállal kapcsolatos előkészületek után Szokcso ünnepi hangulatba öltözött. A főutca teljes hosszán fényfüzéreket aggattak fel, egészen a világoskék fém diadalívig, amit egy újonnan rálógatott felfújható delfin díszített, gúnyosan ágaskodó uszonyai között „Rodeo Street” felirattal.
Bementem vásárolni az áruházba, és ha már ott voltam, megálltam a manhva- és mangapolcok előtt. Nem voltak nagyon feltöltve. Egyetlen nyugati művet sem találtam. Véletlenszerűen kotorásztam, mire megtaláltam a manhvát, amit valamikor véletlenségből olvastam, és még tetszett is. Anya és lánya története a hajdani Koreában. Egyértelmű, cicomás rajzok, nagyon különbözött Kerrand dolgaitól. Megvettem.
Kerrand a Korea Timest lapozgatta a közös helyiségben. Amint meglátott, becsukta az újságot. Odanyújtottam a manhvát.
– Koreaiul van, de szinte nincs is benne párbeszéd…
Mint egy olvasni tanuló gyerek, végigvezette mutatóujját a képkockákon. Úgy tíz oldal után rám emelte a szemét. Éhes. Nem akarnék vele vacsorázni? Zavarba jöttem, nem mondtam semmit. Mivel válaszra várt, végül azt ajánlottam, csinálok egy retekragut. Kerrand inkább máshol evett volna. Ezzel felbosszantott. De aztán azt javasoltam, menjünk az egyik tengerparti halétterembe.
Az étterem-tulajdonosok kifeszített ponyvákkal védték bódéjukat a széltől. A vendégek szinte csak öregemberek voltak. Kiabálásuk összevegyült a levesgőzzel és a kimcsi, a csilivel erjesztett káposztasaláta illatával. Polipétterem, rákétterem, nyershal-étterem. Kerrand csak rázta a fejét, nem tetszett neki a sok zaj, a szagok, a szűkös helyek. Nyugalmat szeretett volna.
Valamit mégiscsak választani kellett,
mert a rakodópart után már csak a Dunkin’ Donuts volt. Végül egy olyan bódéra mutatott, amit nem ismertem, de távol volt a többitől, és ez tűnt a legnyugodtabbnak.
Ponyva, alatta három asztal. Piros műanyag székek. Egy fiú szemeteszsákot terített az asztalra, majd kaptunk két pohár meleg vizet. Ültünk a huzatban. Kerrand nagyon feszült volt. Máshova menne? Nem, mondta, ez tökéletes. A pincér visszajött egy egyszerűsített angol nyelvű étlappal. Felesleges, el tudom olvasni, ami ott áll a falon koreaiul. Rám se hederített, csak letette az étlapot.
– Melyik szülője francia? – kérdezte Kerrand.
Meglepődve néztem rá.
– Megkérdeztem a panzió vezetőjétől. Szimpla kíváncsiság.
– És mit mondott?
– Semmi olyat, amit már ne sejtettem volna korábban is. Hogy maga félig francia, félig koreai, és tökéletesen beszél franciául.
– Park úrnak fogalma sincs, nem is tud franciául.
Elmondtam, hogy anyám koreai. Apámról csak annyit tudok, hogy egy tengeri halászattal foglalkozó cégnél dolgozott, amikor megismerkedtek. Jött a pincérfiú, felvette a rendelést. Grillezett hal, egy üveg szodzsu. Kerrand folyamatosan engem figyelt. Én nem néztem rá, inkább a hátsó részben lévő konyhát tanulmányoztam. Kövezet, döngölt föld, késcsattogás, készülő ételek bugyborékolása. A pálcikákkal babráltam. Kerrand közelebb ült az asztalhoz.
– Begyógyult a sebe.
– Nem volt mély.
Figyelnem kellett a lábamra, nehogy hozzáérjek a combjához. Megérkezett a pincér az alkohollal, a hallal, a kimcsivel meg a krumplisalátával. Kerrand mindegyikből vett egy-egy kanállal.
– Majonézes. Ide is eljutott az amerikanizálódás…
– A majonéz Franciaországból származik, nem az Egyesült Államokból.
Kerrand rám nézett, elmosolyodott. Egy kis ideig szótlanul ettünk. Rosszul tartotta a pálcikákat. Megigazítottam. Két falat után megint ugyanúgy tartotta. Most már nem mertem korrigálni. Mivel hallgatott, megkérdeztem, mivel tölti a napjait.
Mászkál, felderíti a helyet, várja az ihletet.
Mindegyik helyre elutazott, ahol a képregényhőse járt? Igen, nagyjából mindenhol járt. De Koreában most van először.
– Akkor a mostani album Szokcsóban fog játszódni? – találgattam.
– Ezt már kérdezte egyszer.
– Két hete. Akkor még nem volt biztos benne.
– Gondolja, hogy Szokcso jó hely lehet a történetemhez? – kérdezte.
Azt mondtam, az a történettől függ. Kerrand áthajolt az asztalon, mintha titkot akarna megosztani velem.
– Ha itt játszódik a történetem, segíteni fog?
– Miben?
– Hát hogy megmutat néhány helyet.
– Szokcsóban nincs semmi különös.
– Szerintem meg van.
Ittam néhány korty szodzsut. Kipirult az arcom. Hogy legyen időm gondolkodni, megkérdeztem, miért kezdett el rajzolni. Pontosan nem emlékszik. Mindig is olvasott képregényeket. Gyerekkorában hosszú órákon át másolta a kedvenc képregénykockáit, talán innen jöhet a dolog.
– Valóra váltotta az álmait?
– Egyetlen dologban vagyok biztos: sosem hittem volna, hogy mostanra ennyire viszem.
Elfordult, hogy kipiszkáljon egy szálkát a szájából. Aztán újra feltette a kérdést.
Hajlandó vagyok segíteni neki, ha szüksége lesz rám?
– Mert különben elmegy?
– Szeretné?
– Nem.
Rám mosolygott. Egyszer megnézhetném, amikor rajzol? Kerrand ivott egy korty szodzsut, majd válaszolt:
– Ha gondolja…
Egyes hanglejtések azt jelentik, „inkább ne”, mások azt, „ha tényleg szeretné, persze”. Az övét nem értettem. Utálom ezt a fajta hanglejtést.
Éjjel mínusz huszonhét fok telepedett a városra. Évek óta nem történt ilyesmi. Összegömbölyödtem a paplan alatt, lehelgettem a kezem, dörzsölgettem a combjaim között. Odakint a hullámok egy ideig próbáltak ellenállni a fagy támadásának, de egyre nehezebbek és lassabbak lettek, végül megrepedeztek, majd megadták magukat, és kicsapódtak a partra. Végül csak úgy tudtam elaludni, hogy bebugyoláltam magam a kabátomba.
