Szeptember végén jelenik meg Demszky Gábor legújabb kötete, A visszakapcsolt diktafon. Életinterjú a szerzővel, Budapest egykori főpolgármesterével, az SZDSZ volt elnökével, ma is aktív liberális politikussal.
A könyvben felmenőiről is mesél, apai nagyapja és nagybátyja történetén keresztül bemutatva a 20. század eleji baloldali illúziók szertefoszlását. Részletesen taglalja és összegzi a Kádár-rendszer ellenzékeként „belső disszidensként” megélt ifjúkori éveinek eseményeit, a későbbi politikusi pályáját meghatározó eszméinek és motivációinak kialakulását.
A történet végigkíséri polgármesteri éveit, de kitér a 2010 óta eltelt időszak politikai és személyes eseményeire is. Új munkájával kiegészíti a több mint egy évtizede megjelent könyveit, írásait, az eltelt idő távlatából újraértékelve a korábban publikáltakat,
valamint reagál a magyar politikai élet legfrissebb változásaira is.
A gazdag képanyaggal ellátott kötetet – az ifjabb olvasókra is gondolva – az egyes történelmi eseményeket röviden bemutató „szövegdobozok” és a „főbb szereplőkről” tájékoztatást nyújtó névmutató egészíti ki. Olvass el belőle egy részletet!
Demszky Gábor: A visszakapcsolt diktafon (részlet)
– 1968-ban még kamasz gyerek voltál, hogyan élted meg a prágai tavaszt?
– Számomra 1968 a létező szocializmus valamennyi alakzatából való korai kiábrándulás éve volt. Nem feltétlenül elvi alapokon álló, kikristályosodott meggyőződés volt ez, hanem, ha úgy tetszik, személyes tapasztalat. 1968 augusztusában Bulgáriában vakációztunk a szüleimmel és apai nagy apám testvérének, Eduárdnak a leányával és unokáival. A szüleimnek, már nem emlékszem, miért, hamarabb haza kellett menniük, így aztán az invázió napján már nem voltak velünk. Hosszú napokon át még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán haza tudok-e jutni. Unokatestvéreim családjának tagjai a hírek hallatán elhatározták, hogy nem mennek haza Pozsonyba, hanem egyenesen Bécsbe indulnak Évával és Stefánnal együtt, szóval az egész család Eduárd nagybátyám kivételével, aki nem volt velük. Ő kényszerűségből ragadt Pozsonyban, és ez számára azt jelentette, hogy végleg egyedül maradt. Most is előttem van, ahogy Éva és Stefán azt magyarázzák, mit is akart Dubček, hogy az „emberarcú szocializmus” lett volna az egyetlen megoldás, amely kicsit jobban szabadjára engedi az embereket, és ennek a kísérletnek a kudarca azt jelzi, hogy nincs tovább, nincs miért maradni.
Igazi családi tragédia volt, amit azokban a napokban átéltem.
Kamasz fiúként szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy a vasfüggönyön túlra kerülnek az unokatestvéremék, és lehet, hogy nem is látom őket többé, és mindennek oka, hogy a magyar ’56-os eseményekhez hasonlóan Prágában is beavatkozott a szovjet hadsereg, ráadásul beszállt a Varsói Szerződés is, és ezáltal mi, magyarok is belekerültünk a történetbe. Végül egyedül utaztam haza vonattal Románián keresztül. A teljesen üres vasúti szerelvényen a román vámtiszt fölényesen rám förmedt, számonkérve, mit tettek a magyarok.
– Szüleid azonban mindketten olyan pozícióban dolgoztak, amelyre a csehszlovák reformok sorsa ki kellett hasson. Ők hogyan viszonyultak az eseményekhez?
– Édesanyám ebben az időszakban a Pénzügyminisztérium osztály vezetőjeként elkötelezett reformpárti közgazdász volt, aki maga is részt vett a nagyobb vállalati önállóságot és az állami vállalatoknak külkereskedelmi jogosítványokat biztosító új szabályozók kidolgozásában. Parázs viták folytak erről otthon, mert apám is szakmabeli volt, és ezek a változások közvetlenül érintették az általa a gyakorlatból ismert területeket. Szeretett szüleim hazahozták a hivatalból a rájuk nehezedő gondokat, és otthon alaposan ki kellett beszélniük a témát, hogy valamelyest levezessék a feszültségeket. Sokszor hívtak vendégeket, gyakran közgazdászokat, a munkatársaikat, és a téma mindig a reform, a piaci nyitás volt, e körül forgott a szó éveken át. Szüleim birtokon belül érezték magukat, ők a magyar „népi demokráciára” úgy tekintettek, mint amihez közük van, amelynek a fejlődését befolyásolhatják.
Nem ideológiai alapon volt hozzá közük.
Ebben az időben a velem egykorú fiatalok inkább az „igazi” Marxhoz visszanyúló, belőle kiinduló „eredeti” utópiát kérték számon a rendszeren, ahogyan én is a szüleimen. Nem azért, mert olyan területen dolgoztak, ahol a fontos gazdaságpolitikai döntések születtek. Szinte mindenkit ismertem rajtuk keresztül, aki az új gazdasági mechanizmus kulcsembere volt – Nyers Rezsőtől a Pénzügy minisztérium akkori vezérkaráig, másodvonaláig, a kutatókig. Sokukkal együtt nyaraltunk vagy egy társaságba jártunk. 16 éves voltam, amikor az új gazdasági mechanizmus elkezdődött, ekkor túl voltam már két év otthoni reformvitáin. Ez a politizáló családi légkör számomra nagyon fontos volt: nem kívülállók, részesei vagyunk annak, ami az országban történik – ezt hallottam évtizedeken át a népi kollégiumban nevelt édesapámtól.
Számomra azonban ’68 után a „kommunista” szó már csak a hatalom emberét jelentette. Én a párizsi diákmozgalmak résztvevőivel és a kommunistáknak ellenálló csehekkel nyíltan szimpatizáltam. Rendkívül kritikus voltam, lenéztem a kommunista vezetőket, mert műveletlennek tartottam őket, és tudtam róluk, hogy nem beszélnek idegen nyelveken. És ezek a bunkók akarják megmondani, mi helyes és mi helytelen, és abba a kicsi világba akarnak bezárni bennünket, amit maguknak alakítottak ki? – mondogattam. Amikor Kádár János megjelent a televízióban, mindig arra gondoltam, hogy ez az ember egy élő anakronizmus, aki valahogy itt maradt az ötvenes évekből. Radikális ifjonti hevületemben őszintén csodálkoztam rajta, hogy ő itt az első számú vezető. Előttem a beszédmódja, a bumfordisága és a tanulatlansága miatt nem volt tekintélye. Számomra ő személyesítette meg a rendszert Leonyid Brezsnyevvel és Walter Ulbrichttal együtt. Emiatt óhatatlanul konfliktusba kerültem a szüleimmel, akik hittek abban, hogy a szocializmus reformálható, van kiút, van belső megoldás, működőképes lehet a „piaci” szocializmus,
a nagyobb vállalati önállóságra épülő gazdasági modell.
– Úgy érted, már ekkor, diákként a későbbi demokratikus ellenzék liberális gondolatai álltak hozzád közel?
– Nem, ebben az időben a velem egykorú fiatalok inkább az „igazi” Marxhoz visszanyúló, belőle kiinduló „eredeti” utópiát kérték számon a rendszeren, ahogyan én is a szüleimen. Szellemi fejlődésemben az igazi változás csak a hetvenes években következett be. A baloldaliságból a szolidaritás eszméjén kívül szinte semmi nem maradt. Kijelenthetem, hogy a hetvenes évek második felében már nem volt semmi közöm a marxizmushoz. Hogy mi volt, ami a változást hozta, miért nem kötődtem már ehhez az ideológiához, miért tagadtam meg őket, az a magyar valósággal, a magyar társadalommal, a szegénységgel való találkozásommal magyarázható; a szocializmus vallott elvei és valósága közötti feloldhatatlan ellentmondás megingatott és megrázott.
– Az imént a párizsi diákmozgalmakat említetted, ám az aligha szolgálhatott referenciapontként akár a cseh, akár a magyar antikommunista mozgalmak számára. A fogyasztói társadalom, a kapitalizmus kritikája inkább legitimálta a baloldali meg közelítéseket, nem?
– Ez csak akkor igaz, ha figyelmen kívül hagyjuk a korabeli maoista nyugati értelmiséget, amelynek gondolatai Magyarországon sem voltak ismeretlenek. Volt ugyanis egy magyar szélső-újbalos, politizáló értelmiségi csoport is, melynek néhány tagját perbe fogták, a vezetőjeként számon tartott Pór Györgyöt két és fél év letöltendő szabadságvesztésre ítélték (igaz, büntetését később harmadolták).
Az akkor ugyancsak újbaloldali Haraszti Miklós Pór György letartóztatása után éhségsztrájkba is kezdett.
Mindkettőjüket jól ismertem, utóbbival és feleségével, Körösi Zsuzsával jó barátságba kerültem. És persze azt se felejtsük el, hogy ’68 maga volt a lázadás szelleme, és ez Budapestre is hatást gyakorolt. Az Illés, a Kex és a Syrius koncertjein ez az életérzés is megjelent.
– És ez az életérzés táplálta a csírázó magyarországi antikommunista ellenzéket is?
– Ez olyannyira igaz, hogy a maoista társaság több tagját hamarosan más jellegű ellenzéki megmozdulásokban láthattuk viszont. Igaz, kis késéssel, mert Magyarországon a hetvenes években bontakozott ki 1968 (elnézést a képzavarért!). Másképp kezdtünk élni, megjelentek az alternatív közösségek, a szamizdat; az ’56-osokkal való személyes megismerkedés és a létező szocializmus iránt érzett ellenszenv pedig elvezetett bennünket ’56 forradalomként való igenléséhez. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar ’68 politikailag közel egy évtized késéssel érett be.
Lehet, hogy Budapesten nem volt „igazi” ’68-unk, de voltak filozófusaink, íróink és művészeink – mint Jancsó Miklós, Petri György, Szentjóby Tamás, Erdély Miklós, Halász Péter, Haraszti Miklós, Kis János –, akiket mélyen és kitartóan foglalkoztatott az a paradigmaváltás, amit ’68 hozott. Közülük kerültek ki azok, akik a legnagyobb hatással voltak rám,
és többen is életre szóló barátaimmá váltak.
A magyar ’68 igazából csak a kultúra területén jött létre. Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar ’68 politikailag közel egy évtized késéssel érett be, és akkor is inkább csak a demokratikus ellenzék pár ezres szimpatizáns táborában – ám addig is erősen hatott a filozófia és a művészetek közvetítésével.
Nyitókép: Magyar Bálint
