„Tuvja Bruk a nagyapám volt, Vera pedig a nagyanyám. Rafael, Rafi, R. az apám volt, ezt már tudjuk. És Nina… De hát Nina nincs a képen. Ez egy ilyen család.” – írja Gili a jegyzetfüzetébe. Vera kilencvenedik születésnapjára azonban Nina visszatér a kibucba, ahol anyja euforikus örömmel, lánya, Gili dühösen és Rafi nem szűnő rajongással fogadja. Ezúttal, úgy tűnik, Nina nem akar elmenekülni: sürgősen tudnia kell, mi történt életének első éveiben. Azt akarja, hogy az anyja mondja el neki, mi történt, amikor mint fiatal horvát zsidó lány beleszeretett Milosba, a föld nélküli szerb parasztok fiába. És mi történt, amikor Milost a sztálinisták börtönbe zárták kémkedés vádjával. Tudni akarja, miért deportálták Verát Goli Otok szigetére, és miért hagyta el őt hat és fél éves korában. Vera, Nina, Gili és Rafi útra kelnek, és a válaszok nyomába erednek. A katartikus utazás Goli Otokra elsöprő erővel formálja át mindannyiuk életét.
David Grossman: Csak játszik velem az élet (részlet)
Tizenöt vagy tizenhat éves lehettem. Vera konyhájában álltunk, és éppen főztünk valamit, amikor, ahogy máskor, megint szóba hozta Ninát. Most azt találta mondani: „Nincs karizmája.” A szó jelentése nem volt teljesen világos nekem, de azért rögtön egyetértettem az állítással. Méghozzá lelkesen. Vera megismételte: „Nincs karizmája. Elkényeztetett, gyengécske hercegnő.” Tudtam, hogy a mi családunkban az öröklés nem egyenletes: sokszor átugrik egy nemzedéket… Hogy engedhettem a csábításnak? Hagytam magam meggyőzni, és elfogadtam az ő verzióját. Nagy butaság volt. Vera nem sokat gondolkodott. Figyelmen kívül hagyva Nina közbeszólását, szépen kikerülte a neki állított csapdát, és a másik, sokkal szófogadóbb Nina, azaz a kamera felé fordult:
- Meg kell hogy értsd, Nina, drágám. Én kicsi korom óta, sőt egész életemben folyton lázadoztam és lelkesedtem. A Novakok viszont csendes emberek voltak, minden forradalmi hevület nélkül. Kezdeményezőkészség nulla.
Nina nem nagyon értette. Azt motyogta:
- Lelkesedtél? És mikért lelkesedtél?
- Mikért, mikért. Még nem tudod?
- Szeretném hallani. Szeretném, ha megörökítenénk.
- Több igazságot akartam az emberiségnek!
Két szeme között határozott vonal jelent meg. Egy felkiáltójel, amivel együtt jár a felszegett áll és az égnek meredő orr. Az én édes, nevetséges, nagylelkű, melegszívű, odaadó, fanatikus, kemény, kegyetlen nagymamám. Egy nagymamabőrbe bújt farkas. Hogy bírjuk őt elviselni? Például azt, ahogy a lányával bánik?
És ha szeretem őt, hogyan maradhatok tovább hű saját magamhoz?
Nina megszólalt:
- Ha ez így van, akkor magyarázd el nekem, hogy egy olyan forradalmárlélek, mint te, miként szerethetett bele egy olyan emberbe, akiről te magad mondtad, hogy engedelmes katona volt!
- Hát először is. Megvolt a magához való esze, és nagyonnagyon sokat tudtam vele beszélgetni. Az esküvőnket követő fél évben mást sem csináltunk. Meg sem érintettük egymást, csak beszélgettünk.
Fékcsikorgás. Az autó ideoda csúszkált, aztán megállt. Nina fojtott hangon megszólalt.
- Meg sem érintettétek egymást.
- Jól hallottad.
Vera karba fonta a kezét, és csak nézett maga elé. Nina magyarázatot kért.
- Ebben a fél év plátói kapcsolatban már a házasságunk előtt megállapodtunk egymással. El sem tudod képzelni, Nina! Egy ágyban aludtunk, szinte lángra gyúltunk, de semmi!
- De miért? – kérdezte Nina, és szinte már kiabált.
- Milos javasolta, hogy hozzunk áldozatot: áldozzuk fel azt, ami a legdrágább nekünk. Nekem tetszett a javaslata. És még büszkék is voltunk rá!
Nina csak pislogott.
- És miről beszélgettetek ebben a fél évben? – kérdezte.
- Ohó! Sokat beszélgettünk a világ dolgairól. Hitler és Mussolini már uralomra kerültek, szóval volt néhány fontos ügy. Ötletek, programok, viták. Új utakat kellett keresni. És ott volt a cionizmus is. Hol érezzük otthon magunkat, és hol vagyunk idegenek.
Vera beszélt tovább, de már nem figyeltem. Szerintem a többiek sem.
Mintha fényszóró gyulladt volna fel a fejünkben, aminek a fényében csak a makacsul önmegtartóztató fiatal pár látszik. Csak ők jártak az eszünkben.
Például ’42ben Moszkvából megérkezett az ukáz, hogy mostantól a jelszó: „A hazáért, Sztálinért!”. Azt mondtam: „Milos, nekem ebből elég. Az én hazám ott van, ahol proletárok élnek. Én internacionalista vagyok!” Milos megijedt: „Hűha, te trockista vagy! Nihilista! Ne beszélj ilyeneket!” Attól félt, hogy az elveink miatt eltávolodunk egymástól. Nyilvánvaló volt, hogy az új jelszó nem más, mint Sztálin trükkje. Hogy mit akartam én? Emberarcú szocializmust. Olyat, amilyet Dubček akart jóval később.
Itt abbahagyta, mert talán érzékelte, hogy az irányunkból jeges szél kezd fújni felé. Felsóhajtott.
- Ti ezt nem értitek. Jól mondom? Olyan, mintha a dinoszauruszok életéről kezdenék mesélni nektek…
Apám azt motyogta:
- Ez nem így van. Nem volt ez olyan régen.
Nina és én is motyogtunk valamit, már nem emlékszem, hogy mit.
- Nem, nem! Az én életemet ti nem érthetitek meg. Sem a harcaimat, sem a levegőt, amit beszívtam.
Vera magába roskadt. Lehet, hogy tényleg nem érthettük meg őt. Nagyon magányosnak érezhette magát: kilencvenéves volt, fiatalkorának világa eltűnt, ahogy a szerettei és a barátai is, végleg. Azért folytatta:
- Nem értetek semmit. Azt mondjátok, „háború”, de a balkáni háborúk nem olyanok, mint amiket ti errefelé ismertek. A Balkánon másképp működik a logika.
Ott a háború fő szabálya az, hogy a nőket meg kell erőszakolni.
Nem mintha kívánnák a szexet. Pisztolyt tartva a halántékukhoz megtermékenyítik a nőket, hogy a férjük többé már ne kívánja őket. Ott ez így logikus. A csetnikek halomra gyilkolták a kommunisták gyerekeit, aztán felnyalták a vérüket. Az usztasák pedig… jobb nem is beszélni arról, hogy miket műveltek. A Balkánon ezt élvezik. Talán annak idején még a törököktől lesték el a fortélyokat. A Balkán egy kicsit még ma is abnormális. Nézzük például a legutóbbi balkáni háborút. Ilyen kegyetlenséget másutt nem lehet látni. Talán csak a középkor lehetett ehhez fogható.
Csend támadt. Vera bőven hagyott időt a szavainak, hogy felszívódjanak. Megfoghatatlan érzés vett erőt rajtunk. Vera felsóhajtott.
- Jó, szeretnétek valami mást hallani… egy szerelem történetét… Hollywood…
Apám halkan megszólalt:
- Mondd el, te miről szeretnél mesélni! Vera lehunyta a szemét.
- Kettőnkről szeretnék mesélni, Milosról és rólam.
Apám megnyugtatta:
- Jó, hallgatunk.
- Például nagyon érdekeltek bennünket a könyvek. Ój, Ninocska, az apukád bizony sokat olvasott. És hogy tudott felolvasni! Még senkit sem láttam, aki úgy olvasott volna fel, ahogy ő.
Vera arca lassan visszanyerte a korábbi színét. Belemosolygott a kamerába, hátat fordítva a mellette ülő Ninának. Ez kezdett idegesítő lenni.
- Talán négyéves lehettél, drága Nina, amikor az apukád egyik este felolvasott nekem, míg én kötögettem. A könyvben egy kazah származású második világháborús hősről volt szó. Te a földön játszottál a babáddal, és mi azt gondoltuk, hogy úgysem értesz semmit. Aztán eltelt egy pár hét, és te beteg lettél, Ninocska. Felszökött a lázad, rémeket láttál, és azt kiabáltad: „Itt vannak a németek! Az összessel végzek, csak adjatok egy géppuskát! Én vagyok Momisuli!”
Mindannyian nevetni kezdtünk, és fel is lélegeztünk. Nina megtörölte a – remélhetőleg a nevetéstől könnyező – szemét, és azt mondta:
- Látod, Gili, itt még a rémálmaimból is viccet csinálnak.
Egyszer, miután megint rondán beszéltem Nináról, az apám azt kérdezte tőlem:
- Tudod, hogy mikor ér véget a gyermekkor? Hogy az ember mikor kezd igazán felnőni? Akkor, amikor tudomásul vesszük, hogy a szüleink is jogosultak pszichiáterhez fordulni.
- Nekem és az apukádnak volt egy játékunk. Feldobtunk egy témát, és mindketten elmondtuk, mit gondolunk róla. Tudni akartuk, hogyan működik a logikánk együtt. Kitűztünk egy célt, és – persze csak gondolatban – együtt is értük el. Egy fej, egy lélek. És ne hidd, Nina, hogy a fél év önmegtartóztatást követően jött az ágy és a szex, és más semmi. Nem, nemcsak a két test szövetsége volt ez, hanem a két léleké is. A végén már nem is kellettek a szavak: már gondolatban is megértettük egymást. Az esküvőnk előtt Milos azt mondta: „Idehallgass, nagyon fiatalok vagyunk. Semmi sem garantálja, hogy örökké szeretni fogjuk egymást. Azt viszont megígérem, hogy ha egyszer azt érzem, hogy máshoz vonzódom, akkor ezt rögtön el is mondom neked. Tőled is ugyanezt várom el. És becsülettel válunk el, ahogy illik. Minden butaságunkat, őrültségünket elmondjuk egymásnak. A csalás kizárt. Soha nem csaljuk meg egymást.” Apám lázasan böködte a térdemet. Értettem a titkos morzejeleket. Istenem, tényleg: egyszer sem csalta meg.
Rémes, hogy hányszor nem csalta meg.
- Nem… Ő egy különleges ember volt, Ninocska.
A kamerán át néztem Vera arcát, és tiszta tekintetétől egészen zavarba jöttem. Zsúfolt, zárt térben ülünk négyen, Vera most mégis hajlandó valami értékes és mély dolgot megosztani ezzel a kamerában rejtőző kis lénnyel. Szerintem ezt soha nem tette meg a húsvér lányával, aki most leplezetlenül közelebb csúszott hozzá, szinte belebújt. Most először figyelhettem meg élőben, hogy mennyire szüksége van az anyjára. Olyan volt ez a jelenet, mint egy néma jajkiáltás.
- És az apukád, Ninahele, mila moja, nem volt csinos fiú, és ahogy már mondtam neked, egészséges sem. De annyira emberi volt, annyira… A lelkem még alvás közben is beszélgetett az övével… Sokszor már előre tudtam, mit akar mondani. Tudom, hogy mit akarsz, Milos…
Hirtelen más lett a hangja, a szemét lehunyta, két kezét imára kulcsolta. Halkan beszélt, alig hallottuk, mit mond.
- Máig együtt gondolkodom veled. Hiába telt el ötvenhét év azóta, hogy itthagytál, lelkem mélyén még ma is zokogok. Valamit elveszítettem. Ekkora boldogság nem volt még szerte a világon. Szerintem ezt egyetlen nő sem élte még át egy férfival. Egy férfival, aki beszél és gondolkodik és szeret, és gyenge és erős…
Nina visszacsúszott a helyére. Egész lénye azt sugallta: hát ezért volt az egész. Nekem ezért nem volt semmi esélyem.
