A Tükörjáró fantasy-sorozat szerzője torokszorító történetben mesél a beilleszkedés nehézségeiről, az iskola néha kegyetlen, íratlan törvényeiről. Christelle Dabos új könyvében a szabályok még azt is megnyomorítják, aki kitalálja őket.
„Itt semmi sem olyan, mint máshol.
Itt külön szabályok uralkodnak.
Itt Lentiek vannak, Fentiek, párok és pár nélküliek.
S történjen bármi, Itt, ezen mindenkinek át kell mennie”.
Ebben az iskolában a „társadalom” kasztokhoz hasonló rétegeket alkot, a párokat, a baráti csoportokat és a kitaszítottakat egy istenszerű herceg irányítja. A fennálló rendet egy új diák szegi meg, aki nem törődik a szabályokkal. Bonyolítja a helyzetet egy új tanár is, aki annak idején itt volt diák. A regény egyáltalán nem habkönnyű olvasmány, az iskolák megfejthetetlen szociális szabályainak, a beilleszkedés nehézségeinek metaforája, ami a valóságban is ijesztő és kiszámíthatatlan lehet.
A szerzővel készült interjúnkat itt találod.
Christelle Dabos: Itt és csakis Itt (részlet)
Iris
Elengedte a kezem. Addig sem várt vele, amíg anya kocsija befordult a sarkon. Nézem, mi maradt az ábrázatából a hajtömege alatt. Feltűnő jelenség lett a nyáron. Ízléstelen smink, hülyén befestett haj. Nem mondta, hogy miért engedte el a kezem. De nem is kellett; így is értem. Mindig mindent értek. Így volt ez apa betegségénél is. Így volt anya újraházasodásánál is. Így volt az azt követő összes terhességénél is. Soha semmit nem magyaráznak el nekem, de felfogom, merre mennek az események, mint egy szélkakas a szél irányát. Most is felfogtam, hogy vége a kézfogósdinak. Hogy az új világnak, egy nálam jóval régebb óta létező világnak a törvénye ez, annak a világnak a törvénye, ami majd elnyel a kapun túl.
Itt nem lesz nővéred!
Hát jó. Hagyom, hogy beelőzzön, hogy előttem lépkedjen a járdán; lelassítok a tanévkezdés tülekedésében, aztán én is bemegyek a kapun. Ha ott van előttem egy épület, mindig késztetést érzek, hogy felnézzek rá. A napfény még sárgábbra festi a sárga homlokzatot, és még zöldebbre a zöld ablaktáblákat. Hatalmas óra, még csak nem is jár jól: 14:28-at mutat. Elfog a para. A festék alatt, a vakolat alatt, a cement alatt, a falak túloldalán, a láthatatlan mélyén érzékelek valamit, amit még nem tudok megnevezni, valami rohadtul vadat, kegyetlent, ami az egész suliban ott lakozik, és ami a csontjaimba hatol. Ami hamarosan a részemmé válik.
Az udvar nem annak a helynek tűnik, ahol az órák közötti szünet pihenést jelent majd. Csatorna- és kátránybűz.
Remélem, nekem nem ilyen szagom van. Az utóbbi időben kész susnyás kezdett nőni a hónaljamban, és amint tudok, azonnal megszabadulok tőle nem-apám-apa borotvájával. Ismerős arcokat keresek a tömegben; párat találok is. Régi alsós osztálytársak, akik görcsösen kapaszkodnak az iskolatáskájuk pántjába. Vajon nekem is ilyen pánikba esett ejtőernyős képem lehet? Itt van Émile. Egy padban ültünk minden évben. Megzabáltam helyette a céklát, megzabálta helyettem a spenótot. Észrevesz, és elmosolyodik, megnyugodva, hogy végre itt egy arc, amire puszit nyomhat. Sokszor fogtuk egymás kezét. Most is fogjuk.
– Bárcsak egy osztályba kerülnénk – mondja nekem.
Nem válaszolok. Azt csinálom, amit a legjobban tudok: a megfelelő helyre állok, se nem túl előre, se nem túl hátra, és figyelek. Azért fogom fel a dolgokat, mert figyelek. Látom, hogy a régi osztálytársaim még nem fogják fel, Émile sem. Repedés keletkezik az udvaron, elválaszt minket a többiektől. Tavaly még mi voltunk a nagyok, most meg puff, megint mi vagyunk a kicsik. Figyelek. Túl feszesen állunk, túl szépen becipőfűzőzöttek vagyunk, túl szépen begomboltak, túl világosan leolvasható minden rólunk. És kezdem felfogni. Mindazt, amit az első iskolaudvaromon tanultam, alig pár utcányira Innen, de már olyan messze, gyorsan ki kell törölnöm a fejemből.
A nővérem pár barátnőjére lelt egy padon. Még a nevetése is harsány. Ingrid. Hasonlít egymásra a nevünk, de én nem akarok hasonlítani rá.
Csöngetnek. Összeterelnek bennünket, kis újonnan jötteket az udvar fedett részére. Az igazgató és a tanárok lökik a rizsát. Köszöntőbeszéd, betartandó szabályok. Nem is figyelek oda. Bőven lesz még időm elolvasni valahol a házirendet. Most túlságosan leköt az, hogy megpróbáljam kitalálni a többi szabályt, az íratlan, a kimondatlan szabályokat, amiket senki sem diktál, mégis mindenki betart. Félvállon hordott hátizsákok. Zokni nélküli tornacipők. Ezüst fülbevalók. Kifinomult lazaság.
És az a valami mindenhol az udvaron, a testekben, a folyosókon, az a valami, amit még nem tudok pontosan belőni.
Ellenséges és lelkesítő.
Névsorolvasást tartanak, megmondják, ki hová kerül. A régi általános sulis bandánk szétverve.
Beleolvadok a sorba, a velem egyidős lányok és fiúk közé. Memorizálom az új osztályomba járók fejét. Émile megy a saját osztályába. Három lépés választ el bennünket egymástól; kontinensek közötti szakadék. Az ujjai mintha még mindig elveszetten keresnék az ujjaimat. A szája remeg. Az orra folyik, a lé az ajkára csordul belőle. Szememmel, amit próbálok szárazon tartani, kerülöm a tekintetét, amikor hallom, hogy a nagyokból alig elfojtott röhögés tör elő.
Te nem fogsz Itt bőgni!
Hát jó. Émile-lel is vége a kézfogósdinak.
(…)
Guy
Mi ez a név ott az enyém alatt? A névsort krétával írták a régi fekete táblára… hogy is mondják?... őskori módon. Amikor a suliba jöttem, a kezdet kezdetén, még az első emeleten volt a tábla. Aztán amikor megkezdtük a második évet az osztálytársaimmal, a tábla felköltözött velünk a másodikra. Ugyanígy a harmadik évben. És ugyanígy most is: itt van a negyedik emeleti falon, ahonnan már nincs feljebb, egy rahedli lépcsőfok után, amiken kénytelen voltam gyalog felcaplatni, mivel a lift, az ugye a tanároknak és a dirinek van (na meg a hercegnek). Nem tudom, ki csavarozza le, hozza fel, csavarozza fel nekünk ezt a táblát minden egyes alkalommal. Mindig ott van a helyén, az új helyén az évkezdés hétfőjén.
És kedden szokás szerint már ott a lista is rajta. Csak éppen idén fogalmam sincs, hogy kinek a neve az ott az enyém alatt.
– Á, megvannak a párok?
Ariane tűnik fel. Olyan, mint aki most esett ki az ágyból. Meg a buszból is. Nagyon nem az a reggeli típus. Elképesztő, hogy kopog a magas sarkúja a folyosón. Elvileg tiltja a házirend az ilyen magas sarkúkat, de Ariane soha nem bajlódott egyetlen figyelmeztetéssel sem. Ezzel én is így vagyok, úgyhogy nem nagyon fárasztom magam az órákon. Na jó, de ez normális: a listán mindketten a Fentiek közé tartozunk.
De akkor is, mi ez a név az enyém alatt?
Ariane ímmel-ámmal egy álpuszit cuppant felém, ami nem is nagyon érinti az arcomat, és ez előbb még melegséggel tölt el, aztán meg lehűt. Ariane volt az első csaj, akibe belezúgtam, és ő jelentette számomra az első csalódást is. Magával hozta a közértes kosarát; nálam is itt van a sajátom. Látom rajta, nem nagyon van oda azért, hogy velem végezze a gyűjtést, de ez van, a parancs az parancs.
– El vagyok átkozva.
Ariane most nézte meg a táblát. Két keze közé fogja az arcát, de csak röviden, mert ez nem méltó egy Fentihez. Igen, az ő neve alatti nevet ismerem. Elröhögöm magam, és még én is debilnek találom ezt a nevetést.
– Kifogtad a tetves csajt?
– Baromira el vagyok átkozva.
Ez az egyik, amit nem igazán értek Itt. Azt, ahogy Itt mindenki átmegy „elátkozott” üzemmódba, mintha tényleg lenne valami alapja ennek. Mázli, pech, én egyikben sem hiszek. Vagyis azt hiszem, nem hiszek benne.
– De hát ez nem lehet – mondom Ariane-nak. – Egy pár nélkülit nem párosíthatnak össze valakivel. Még úgy sem, hogy Lenti lesz.
– De, idén igen.
– Mert?
– Az idegen csaj miatt, te pöcs. Az most mindent megváltoztat. Megváltozik az osztálylétszám, vége az egyensúlynak. A tetves már nem lesz tetves, és én szívok majd emiatt egész évben.
Á, van egy idegen csaj? Az ő neve az ott az enyém alatt? Tegnap fel sem tűnt. Így jár az, aki az asztalra borulva alszik, na de mindegy, próbálom bebeszélni magamnak, hogy a tetvesnél vagy Christophe-nál csak nem lehet rosszabb. Ő, Christophe volt a párom a múlt évben, és baromira nem gondoltam volna, hogy valaki még nálam is segghülyébb lehet nyelvtanból és fogalmazásból. Egy csomó karót zsebeltem be a dolgozataimra, és egy rakás pofont otthon. A lista csak a suliban működik. A szüleim szemében nem Fenti vagyok. Hanem egy nagy nulla.
– Kérd meg a herceget – mondom Ariane-nak.
– Mire?
– Hogy egy másik Lentivel rakjon össze. Csajjal vagy sráccal. Talán cserélhetsz.
Ariane csúnyán néz rám. A sztárocskás magassarkúja ellenére alig ér az államig, mégis zsebpiszoknak érzem magam.
– Most komolyan, ennyire hülye vagy, hogy még mindig nem fogtad fel? Nem a herceg állítja össze a listát.
– Hanem ki?
Ariane… hogy is mondják?… el van hűlve, ez az, el van hűlve. Gyakran váltok ki ilyen hatást.
– Hogyan lehetsz te Fenti? Ez nekem magas.
Röhögök, még ha belül nincs is hozzá nagy kedvem. Ez mindenkinek magas. A lista nem arról szól, hogy ki számít menőnek a csajok közül, vagy melyik fiúé a legnagyobb. Már nem nagyon tudom, mikor is kezdődött. Egy télen? Egy tavasszal? Mindenesetre az első évben Itt. Az osztályunkba járók neve krétával, kettesével felírva, egy név fent, alatta vonal, a vonal alatt egy másik név, mint a törtszámoknál, csak a számok helyett betűkkel. Vaktában kettévágtuk az osztályunkat aznap. A párok minden évben változnak, de egyvalami soha nem változott:
a Fentiek mindig Fentiek maradtak, a Lentiek mindig Lentiek.
Egyedül a mi osztályunkban van ilyen lista. Herceg is csak a mi osztályunkban van. Mindig azt hittem, hogy ez az ő műve, a nevek a táblán, pláne mert az övé sosem szerepel közöttük.
De ha nem az ő műve, akkor kié? Ki párosított össze az idegen csajjal?
Hamarosan becsöngetnek, nem szabad elszalasztanunk a gyűjtést. A többiek kezdenek beesni, és elvonulnak a tábla előtt. Fentiek, Lentiek. Mindenki tudni akarja, kivel párosították össze erre az évre. Van, aki mosolyog, van, aki grimaszol. A lista, az a lista. Ariane-nal a terem előtt szobrozunk a kosarainkkal. Beengedjük a Fentieket. Ariane puszit nyom az arcukra, igazi puszikat, egyszerre keményen és nedvesen cuppanó hanggal, ami furán visszhangzik a hasamban. Én próbálom összecsapni a tenyeremet a majdhogynem haverokéval.
Megérkezik a herceg. Nem mond semmit a „sziá”-mra, igaz, a többieknek sem köszön vissza. Mindenki vigyáz, hogy ne nézzen az arcába: az tilos. Leül a szokott helyére. A terem közepén. Magában. A hercegnek nincs párja.
Aztán következnek a Lentiek. Ariane-nal eléjük tartjuk a kosarunkat. Zsozsót és cigit gyűjtünk be (a light-ok nem érnek, a füves duplán számít). Végigskubizom a Lentieket. Az idegen csajt keresem; nincs sehol. A többiek előtt játszom a flegmát, de ettől a bigétől, akit nem ismerek, és aki ugyanúgy nem ismer engem, be vagyok sózva. Ráadásul nekem még soha nem volt csajpárom. Nem arról van szó, hogy máris fantáziálgatni kezdenék, vagy tudom is én; a Lentiekre rá se nézek, ez elvi kérdés. De a Fentiek közül már minden csajnál bepróbálkoztam az osztályban. Egyik se mondott igent. Csúnyán beégetni magad, ennél rosszabb nem történhet. Úgyhogy kerülöm az újabb pofonokat a csajoktól, úgy csinálok, mintha valójában engem ez a dolog már nem érdekelne, és nem izgat, ha év végén azzal a szégyennel kell befejeznem a sulit, hogy senkivel sem smároltam, az még mindig nem olyan égő, mint ha mindenki rácsapja az emberre az ajtót.
A gyűjtés szinte befejezve. Ariane kosara tele van; ő ügyesebb ebben, mint én. A tetves csaj – bocs, a volt tetves – majdnem elbőgte magát örömében, amikor meglátta, hogy a neve az övé alatt van a táblán, de pfú, nem tette, mert a többiek előtt bőgni, hát az nagy gáz, szóval nem bőgött, de rendesen beadta, ami így legelső alkalommal dukál, még többet is annál, közben köszi-köszi-köszikézve Ariane-nak, aki visszafogta magát, és nem törölte pofán így, hogy most beadta a részét; nem szokás pofán törölni azt, aki beadja a részét, kivéve, ha bőg, ez a szabály. Azért egy kicsit így is kínosnak éreztem az egészet.
Közben az idegen csajnak még mindig semmi nyoma. Helyette Christophe próbál velem egyezkedni. A negyedét sem adta be annak, amit a kosárba kell raknia. Pedig tudja, hogy megy ez. Fizet: nyugta van a következő hónapi gyűjtésig. Nem fizet: addig csesztetjük, amíg meg nem teszi.
– Naaa, tesó – mondja nekem. – Légy rendes. Nincs nálam zsé. Holnap hozom, eskü, kamatostul.
Már akkor is előadta nekem a „csóró vagyok” számot, amikor még a Lentim volt. Christophe-nak nem erőssége a perkálás, ahogy semmi más sem. Elszedem a tornacsukáját, és a kosárba nyomom. Nem valami márkás, de nem is olcsó vacak. Ha szerencsénk van, pont jó a herceg lábára. A tanár szándékosan késik, hogy ne lássa, mit művelünk, de most már nem fogja sokáig húzni-halasztani a dolgot. Az osztályban mindenki az új helyén ül, pár a párral. Fenti a Lentivel. Ariane a volt tetves csajjal, a herceg a terem legközepén. Mindenki, kivéve engem, aki az ajtónál cövekelek, és várok. Kezd elfogni a hülye pánik. Mi lesz, ha nem jön ez az idegen csaj? Ha pár nélkül maradok miatta? Ha én leszek az új tetves?
És ekkor észreveszem: egy eddig sosem látott csaj. A folyosón, a lista előtt, krétával a kezében. Ír. A táblára. Aminél nincs nagyobb tabu. Nekirontok, kitépem a kezéből a krétát.
– Ezt nem csinálhatod. Meg ne próbáld még egyszer!
A szemöldöke. A többi részleten szinte átugranék, de
a szemöldökénél leragadtam, talán mert nem válik ketté a kettő, kis szőrhíddal kapaszkodnak egymásba az orra felett.
A táblán már ott az elkövetett bűn: egy krétával húzott vastag vonal, hasonló a szemöldökéhez, közvetlenül a neve és a nevem között. Az idegen csaj megtoldotta még egy vonallal a vonalat, nekem meg jön a felismerés, hogy az nem is simán csak egy vonal.
Az egy egyenlőségjel.
