Az ország egyik legismertebb előadóművésze, zenésze és hangja, Horváth Károly Charlie 60 éve áll a színpadon. Olyan kalandos az élete, annyi hihetetlen, megrázó, szívmelengető, szívszorító és elképesztő sztorija gyűlt össze ez idő alatt, hogy ezeket most egy csodálatos kiadású kötetben tárja rajongói elé – 77 sztori címmel.
Az énekes karrierje gyerekkorában kezdődött a Balettintézetben, ahol egy betegség miatt volt kénytelen a tanulmányait abbahagyni, de végül ez „álruhás áldásnak” bizonyult. Ha nem így történik, lehet, hogy harmincéves korára már vissza is vonul, és nem válik azzá a zenésszé, aki százezrek életét aranyozza be hangjával Magyarországon és világszerte.
Sztorijai felemelők, letaglózók, viccesek, szomorúak, hajmeresztőek – csakúgy, mint maga az élet. A 77 történetet pedig nem más, mint a zene iránt érzett szeretete és az a leküzdhetetlen vágy köti össze, hogy a színpadon állva a közönségnek átadhassa rajongását a zene és a zenélés iránt.
Horváth Charlie: Charlie 77 sztori (részlet)
31.
Összesen két évet töltöttünk a Közel-Keleten. Jártunk Abu-Dzabiban, Ománban és még kétszer Dubajban, 1974-ben mi nyitottuk meg a város második ötcsillagos szállodáját, az Intercontinentalt. Japánban is zenéltünk egy hónapot az ottani Sheraton Hotelban, mert Dubajban összeismerkedtünk egy japán fickóval, akinek nagyon megtetszettünk. Felvette a kapcsolatot az örmény impresszárióval, és megegyeztek. Amint lejárt a szerződés, visszamentünk Bejrútba, majd jött az újabb megbízás.
Bejártuk a fél világot.
Egy alkalommal még a jordán király palotájában is felléptünk. Addigra már olyan jó hírünk volt, hogy a szilveszteri bankettre külön bennünket kértek.
Azt hittük, a dubaji sejknél látott fényűzést nem lehet felülmúlni, de tévedtünk. Külön repülőgépet küldtek értünk, aranyozott vécéülőke és valódi bársonnyal bevont kagylófotelek készítettek fel bennünket arra, milyen pompa vár majd ránk a palotában. Aranyozott felnijű, légkondis limuzin várt minket a repülőtéren, az egyenruhás sofőr meghajolva nyitotta ki nekünk az ajtót. Mintha hirtelen egy mesébe kerültünk volna. Hatalmas úszómedencék, hófehér márványlépcsők,
pompázatos fényekkel megvilágított szökőkutak, ébenfa berakásos antik Mercedesek.
Ha valaki meséli, nem hittem volna el. Így is alig hiszem, hogy a saját szememmel láttam.
Varázslatos időszak volt, de nem csak jó élmények értek bennünket, az egyik kiruccanásunkon ugyanis kis híján otthagytuk a fogunkat. Eredetileg csak egy hónapra szerződtünk az örmény impresszárió iraki jó barátjának, Abu Johnnynak a bagdadi kaszinójába, de annyira elégedett volt velünk, hogy újra meg újra meghosszabbította a szerződésünket. Jólesett, hogy ennyire tetszik neki a muzsikánk, de akkor már két és fél éve távol voltunk Magyarországtól, és egyre jobban gyötört bennünket a honvágy, ezért amikor a negyedik hónap vége felé megkérdezte, hogy elégedettek vagyunk-e, azt feleltem, hogy nagyon jól érezzük magunkat, de most már szeretnénk hazamenni.
– Mr. Charlie, mi a probléma? Hozzák ki a családjukat, itt maradhatnak életük végéig!
Éppen ettől tartottunk.
– Köszönjük az ajánlatot, de inkább hazamennénk. Kérjük az útleveleket.
Abu Johnny először úgy tett, mintha nem értené, majd viccel ütötte el a kérést, de mi egyre kevésbé voltunk vicces hangulatban. Végül azt találtuk ki, hogy eladjuk a felszerelésünket. Az utolsó fellépés után kiadogattuk a hátsó kijáraton a vevőknek, akikkel előre megbeszéltük a dolgot, majd odaálltam Abu elé, és közöltem vele, hogy game over, kérem az útleveleket.
Dühbe gurult, lökdösni kezdett, majd elszakította az ingemet, mire Gyula, a dobosunk fejbe vágta egy székkel.
Abu Johnny vérző fejjel terült el a kaszinója padlóján. Felkaptuk az útleveleket, és beugrottunk a kint várakozó taxiba azzal, hogy irány a reptér.
De nem jutottunk el odáig, mert Abu felbőszült családja üldözőbe vett bennünket, és amikor utolértek, késsel a kezükben kirángattak minket a homokba. Sötét éjszaka volt, csak a csillagok világítottak az égen. Soha senki nem tudta volna meg itthon, mi történt velünk, ha elvágják a torkunkat, és eltemetnek a sivatagban. Végül aztán átültettek a saját autóikba, és bevittek a rendőrségre.
Két és fél napig reszkettünk egy csótányokkal teli, büdös sötétzárkában, miközben azzal fenyegettek, hogy ezért felakasztanak. Szerencsére azonban felbukkant egy tiszt, aki ismerte Abu Johnny módszereit, és tudta, hogy nem mi vagyunk az elsők, akiket megpróbált magához láncolni. Szabadon engedett, de volt két feltétele. Pénzt nem vihetünk ki az országból, és soha többé nem tehetjük be a lábunkat Irakba.
A második feltételt boldogan teljesítettük, azóta sem jártam ott, az elsőt azonban nagyon nem akaródzott, elvégre négy hónapon át minden este zenéltünk, megdolgoztunk azért a pénzért.
Végül vettünk egy focilabdát emlékbe, majd a szelepen keresztül belegyömöszöltük az összes pénzünket.
Talán a börtönben sem izgultam annyira, mint a bejrúti reptéren, amíg a csomagkiadó fémszalagon meg nem pillantottuk a dollárral kibélelt futball-labdát.
