Chanel Cleeton a Perez-családról szóló romantikus történelmi regényeit az ihlette, hogy családja rengeteget mesélt arról, hogyan menekültek el Kubából a forradalom idején. A Kuba legszebb lánya a sorozat negyedik kötete, melyből alább elolvashatsz egy részletet.
Az aranykor New Yorkjában viszály dúl Joseph Pulitzer és William Randolph Hearst újságmágnások között. Amikor Grace Harrington állást kap Hearst újságjánál, olyan gyilkos világban találja magát, ahol egyetlen szenzáció megcsinálja vagy megtöri egy ember karrierjét, ám Kubából egy olyan történet bontakozik ki, mely megváltoztatja az életét.
A hírhedt havannai börtönben igazságtalanul fogva tartott Evangelina Cisneros a spanyol elnyomás alól felszabaduló Kubáról álmodozik. Amikor Hearst tudomást szerez a lány sanyarú sorsáról, a fotóját „Kuba legszebb lánya” aláírással az újságja címlapjára tűzi, és ezáltal Evangelina neve a kubai függetlenségért vívott harcba való amerikai beavatkozás csatakiáltásává válik.
Marina Perez, a kubai forradalmárokat segítő futár segítségével Grace és Hearts munkatársai megkísérlik kiszabadítani Evangelinát. Amikor azonban a kubai polgárokat gyűjtőtáborokba kényszerítik, és a USS Maine felrobbanása az Egyesült Államokat és Spanyolországot a háború felé sodorja, a három nőnek mindent kockára kell tennie a szabadságért folytatott harcban.
Chanel Cleeton: Kuba legszebb lánya (részlet)
Fordította: Gazdag-Lukács Edit
Hét
Mindenki, aki számít a New York-i társadalomban, és még pár száz másik személy, aki sosem kerülne fel Caroline Astor vendéglistájára, bezsúfolódott az Ötödik sugárút és a Harmincharmadik utca sarkán álló Waldorf-Astoria báltermébe, amely erre az estére a versailles-i kastéllyá változott.
Amikor Hearst ma korábban behívott az irodájába, hogy megkérdezze, tervezek-e részt venni az eseményen, és tudnék-e tudósítani a bálról a Journal olvasói számára, nagy vonakodással mondtam igent. Elvégre már akkor is utáltam ezt a kompániát, amikor a tagja voltam; írni a társasági életükről még kevésbé tűnik érdekesnek. Ám figyelembe véve Mrs. Cornelia Bradly-Martin állítólagos költségeit, melyet erre a február esti ünnepségre fordított – négyszázezer dollárt költött nyolcszáz vendégre –, és ezt a magas fokú mértéktelenséget, annál inkább látok egy olyan történetet, ami azért kiált, hogy elmeséljék.
Aligha hibáztathatom a Bradley-Martin családot azért, amiért azt tették, amit oly sokan mások: hatalmas vagyonukat szétszórva megkísérlik bevásárolni magukat a New York-i társadalomba –
de ez a pazarlásnak már egy másik szintje.
A vendégeket arra utasították, hogy valamelyik tizenhatodik, tizenhetedik vagy tizennyolcadik századi királyi jelmezébe öltözzenek, és a helyzet abszurditását csak fokozza a parókás Marie Antoinette fel-felbukkanása is. Ami Mrs. Astort illeti, a maga részére Mária, a skótok királynőjének jelmezét választotta.
Nincs kétségem afelől, hogy a holnapi lapok a legpazarabb bálról fognak beszámolni, melyet a New York-i társaság valaha is látott.
Kiváltságos körülmények között nevelkedtem, de anyám szavaival élve ez a fajta kérkedés, melyet ezen a bálon tapasztalhattunk, enyhén szólva is giccsesként volt jellemezhető. És mégis, ő és a mostohaapám ott vannak valahol ebben a tolongásban. Végül is az egyetlen dolog, ami rosszabb annál, mint egy ilyen közönséges partit adni az az, ha kihagyja az ember a lehetőséget, hogy ítélkezzen felette.
Mit fognak szólni a Journal olvasói, amikor kinyitják az újságot, és olvassák ezt a hírt? Mit fognak szólni azok az emberek, akik heti hat napon át, napi tizenkét órát dolgoznak, és még a gyerekeik is kénytelenek munkát vállalni. És itt a fiatal újságárusokra is gondolok – sokan közülük árvák –, akik az utcasarkon állva adják el azokat a lapokat, melyek lehozzák ezt a cikket, és mindezt azért, mert kénytelenek fenntartani valahogy magukat és a családjukat.
Mennyire fogja ez a parti felbőszíteni az embereket, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az amerikaiak leggazdagabb egy százalékának annyi pénze van, mint az alsó ötven százaléknak?
Mrs. Bradley-Martin állítólag azt mondta, hogy a bál segíthetne a gazdaság erősítésében, azonban nagyon kevés információt osztott meg róla, mindössze annyit, hogy kénytelenek voltak helyben megterveztetni ahelyett, hogy Párizsban szervezték volna meg, de azt hiszem a város lakói jobban örültek volna, hogy ha azt a négyszázezer dollárt, melyet ráfordítottak, inkább közügyekre költötték volna el.
Ennél is valószínűbb, hogy Mrs. Bradley-Martin Alva Vanderbiltet akarja letaszítani a trónjáról,
aki már több mint egy évtizede birtokolja a leghíresebb bál királynőjének címét, melyet New York valaha is látott. Úgy tűnik, sikerülni is fog neki. Az újságok hetek óta csak a közelgő bálról cikkeznek, ami máris országos figyelmet és hírnevet szerzett.
Körbejárok a teremben, lefirkantok néhány feljegyzést, mielőtt a retikülömbe csúsztatom a jegyzettömböt. Van előnye annak, hogy újságíróként veszek részt az ilyen rendezvényeken, nem pedig olyan fiatal lányként, akitől elvárják, hogy jó partit csináljon, mert megvan a szabadságom, hogy anélkül láthassak, hogy magamat kellene láttatnom.
Az igazság az, hogy nem voltam elég szép és szerencsés ahhoz, hogy feltűnést keltsek egy olyan eseményen, mint ez is. Sosem voltak különösebben finom vonásaim, vagy lettem volna annyira a divat szerelmese, mint oly sokan ebben a társaságban. A hozomány, amit apám a halála előtt hagyott rám kielégítő volt, a mostohaapám kiegészítése megfelelő, de sem a halványkék szemem, sem a fakó szőke hajam, sem a pénztárcám nem voltak elegendőek ahhoz, hogy elsőosztályú fogásként hívják fel rám a figyelmet. És az igazat megvallva, mivel már évek óta a nénikémmel élek, nem igazán tudom felfogni, és elfogadni sem, hogy
a nők miért égnek annyira a vágytól, hogy elviseljék a férfiakat a gyarlóságaikkal együtt.
– Grace!
A nevem hallatán felkapom a fejemet, és persze a hangra, melyet gyerekkorom óta hallok, és megpördülök.
Anyám és a mostohaapám állnak előttem, elegáns jelmezbe öltözve. Utoljára karácsonykor láttuk egymást, és várom az érzelemhullámot, de mint mindig, most is csak az az érzés fog el, hogy pusztán egy hónapok óta nem látott ismerőssel futottam össze.
– Szervusz, anyám.
Üdvözlésképpen előrehajol, hogy megcsókolja az arcomat, parfümjének ismerős illata átjár, majd a mostohaapám is hasonlóképp tesz.
Anyám szeme kissé elkerekedik, amikor végigfuttatja rajtam a tekintetét.
– Bevallom, ez lett volna a legutolsó hely, ahol valaha is elképzeltelek, Grace.
Fanyarul elmosolyodom.
– Ebben nem kételkedem. A munkám miatt vagyok itt.
Szájával egy kis „ó”-t formáz, de nem szól semmit, a mostohaapám is csendesen áll mellette.
Az a vágyam, hogy újságíró legyek, mindig is vita tárgyát képezte közöttünk, de az anyám túlságosan jó modorú ahhoz, hogy megjegyzést fűzzön hozzá, főképp nem nyilvánosan.
Bármennyire is tördelték a kezüket miatta, azt mindig az otthonuk magányában tehették.
Őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy anyám túlzottan lefoglalná magát az ilyen dolgokkal. Amikor hozzáment a mostohaapámhoz, a régi életét és apám emlékét hátrahagyta. Az előző házasságából származó gyerekeként nem illettem bele az új világába, így a lehető legkevesebb figyelmet fordította rám: pesztonkákat és nevelőnőket vett fel, hogy gondomat viseljék. A társaságba való, nem túl feltűnő bemutatkozásom, és a házassági ajánlatok hiánya végül is megadta nekem az egyetlen dolgot, amire igazán vágytam: a függetlenséget.
Az, hogy a nénikémmel élek, előnyös helyzet mindkettőnk számára, és az anyámmal való kapcsolat többnyire a néhány közösen eltöltött ünnepekben és alkalmakban merül ki, mint amilyen ez is. Ilyenkor udvariaskodunk, és semmi több.
Még néhány percig beszélgetünk, aztán továbblépnek a társasági körükből származó egyik ismerősükhöz, engem pedig ismét sorsomra hagynak.
Lefirkantok néhány további megfigyelésemet, és küzdök, hogy megtaláljam azt a bizonyos szófordulatot, amivel megragadhatnám az előttem kibontakozó jelenetet, amikor…
– Örömmel látom, hogy ma este a jegyzettömbje is jelen van – mormolja egy hang mögöttem.
Annyira beszippantott a cikk, amit fejben írtam, az előttem feltárulkozó jelenetek megfogalmazásának nehézsége, a teljes dekadencia, hogy valami elfogadhatót alkossak, hogy ijedtemben majdnem felugrottam.
Rafael Harden állt mellettem, valamilyen homályos eredetű európai jelmezbe öltözve. Annyira áltlagos a megjelenése, mintha fittyet hányna erre az egész dologra.
Pajkosan felvonja szemöldökét.
– Erzsébet királynő?
– Nemrég értesítettek a jelmezviseletről. Hearst választotta ezt nekem. – Az az érzésem, hogy Hearst valamelyik színházi előadásból kölcsönözte. – Különben is, most dolgozom – teszem hozzá, és a fent említett jegyzettömbbel hadonászok a kezemben. – És ön?
– Azon tűnődöm, mi a fenéért is jöttem ide.
Pléhpofával előadott válasza mosolyt csal az arcomra.
– Mégis miért jött? Nem gondoltam volna, hogy ez lenne a szokásos szellemi tápláléka.
Megvonja a vállát.
– Üzlet. Ugyanazért, amiért maga. – Gúnyos pillantással néz végig a tömegen. – Néhányunk a megélhetésért dolgozik – Lepillant a jegyzettömbömre. – Talált már valami érdekeset?
– Nem vagyok benne teljesen biztos. Talán. A társasági élet nem a megszokott terepem.
– Akkor miért vállalta el a megbízást?
– Mr. Hearst megkért rá. Azt hiszem a korábbi társasági státuszomat tekintve azt remélte, sajátságos betekintést nyújthatok ebbe a világba.
Nem akartam kiábrándítani Hearstöt az igazsággal, miszerint én aligha vagyok birtokában olyan szaftos pletykáknak, melyeket továbbadhatna az olvasóinak. Azonban nem is engedhettem meg magamnak, hogy nemet mondjak egy olyan lehetőségre, amivel lenyűgözhetem a főnökömet.
Várom, hogy Rafael továbbmenjen, de nem így tesz, csak magabiztosan álldogál a furcsa padlón, és egy félmosollyal az ajkán nézelődik. Elfordulok tőle, a tömeget pásztázom, hogy kimenthessem magam. Bármi legyen is a játéka, nem óhajtom, hogy velem is eljátssza. Túlságosan is szókimondó a finom társasághoz, túl jóképű,
túlzottan merész, a hírneve túlontúl botrányos.
– Nem nagyon kedvel, igaz? – kérdezi szelíden.
– Alig ismerem ahhoz, hogy ne kedveljem. Biztos vagyok benne, hogy ahhoz legalább még egy hónap ismeretség szükséges – viccelődöm.
Az ajka mosolyra húzódik.
– Tudja, meglep engem.
– Hogyhogy?
– Csak találgatni tudom, miért nem vélekedik rólam elismerően, de azt gondoltam a gúnyolódása csak Willre terjed ki. A maga fajtája nem nézi őt le? Miért szeretne valaki olyan, mint maga, a Journalnek írni?
Bár Hearst tettei hírhedtek, hírneve, miszerint sokkal szívesebben tölti az idejét otthon, átlagemberek társaságában, mint a „négyszázakkal”, ellentmond az egyébként makulátlan származásának. És mégis, be kell vallanom, hogy bármi volt is a benyomásom róla, mielőtt a Journel-nél kezdtem el dolgozni, Hearst meglepett. A hírneve és minden baj ellenére, melybe szabadidejében belekeveredhetett, szakmájában profi és tisztességes a beosztottaival.
– Mr. Hearst nem az, akinek gondoltam – ismerem el, kitérve a legutolsó kérdése elől, hogy mi is motivált a Journalhez való csatlakozásomkor.
– Ez igaz. Will valóban páratlan személyiség.
Váratlanul ért a hangjában feltűnő őszinte szeretet. Azt feltételeztem, hogy a barátságuk pusztán a hasonló érdeklődési területekre korlátozódik: whiskyre és nőkre, az általános kicsapongásra, és talán az azonon véleményükre, ha Kubáról van szó.
A hangjából áradó védelmező hangnem azonban egészen másra utal.
– És milyen Willnek dolgozni? – kérdezi Rafael. – Annyi bizonyos, hogy olyan erőt képvisel, amellyel számolni kell. Néhányan ezt csodálják benne. Mások emiatt félnek tőle.
– Ugyanonnan származunk, de én is tudtam, amit mindenki mondott róla: hogy elkerülte a társaságot, hogy átlagemberekkel üsse agyon az időt. Úgy véltem, ez is része a személyiségének, egy módja annak, hogy megkedveltesse magát a tömeggel, növelve így a példányszámokat. Ám úgy tűnik, őszintén támogatja a változást. Ezért barátok? Mert mindketten fel akarják rázni a dolgokat?
Nevet.
– Elragadó módon tudja hárítani a kérdéseket, és visszafordítani azokat úgy, hogy a kérdezőn legyen a hangsúly, ne magán. Ez előfeltétele annak, hogy valaki újságíróvá váljon, vagy ez egy olyan különleges képesség, amit maga fejlesztett ki?
– Feltételezem, ezt én is kérdezhetném magától figyelembe véve, hogy ön is olyan előszeretettel teszi ezt, mint én.
– Touché. Nem ugyanazokkal az előnyökkel születtem, mint Will. Nem vagyok benne biztos, hogy a finomnak nevezett társaság befogadna, ha valóban tudnák, honnan származom. A pénzem – az egy teljesen más kérdés.
– Meglep, hogy ezt mondja. Tapasztalatom szerint a pénz adja a lehetőséget, hogy az emberek úgy alakíthassák a világot, ahogyan jónak látják.
– A világot talán. De nem Caroline Astort és az előkelő köreit.
– Nem gondoltam volna, hogy magát ez érdekli – közelebb hajolok hozzá, hangom suttogássá halkul, mivel nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy Caroline Astornak ne lenne füle New York minden szegletében. – Tényleg nem annyira szórakoztatóak. Mármint a partik. – Pillanatnyi szünetet tartok, elébe vágva az égből sújtó villámcsapásra, ami mindjárt lecsap. Ebben az elszigetelt világban Mrs. Astor akár istent is játszhatna.
Fotó: Chris Malpass / I.P.C. Kiadó
