A Himmler csecsemőotthona 1944-be repíti vissza az olvasót, amikor Hitler intézkedéseinek megfelelően külön szülészetet hoznak létre az árja faj reprodukciójának biztosítására. Itt ismerjük meg a történet három főhősét: a francia Renée teherbe esik egy német katonától, a német Helga igazi mintaápolónőként gondozza az otthon lakóit, a lengyel Marek pedig fogolyként dolgozik az intézmény körül.
Milyen a nők sorsa a kegyetlen náci világ kulisszái mögött? És vajon hogyan változik mindez a szövetséges erők közeledésével? Többek között ezekre a kérdésekre kapunk választ a kötet lapjain.
Caroline De Mulder: Himmler csecsemőotthona (részlet)
10 óra van, és az előcsarnokban Schubert Die Unvollendete-je visszhangzik. Minden rendezett, tiszta, kisuvikszolt. Renée nézi a fal mellett felsorakozó egyenruhás férfiakat, az anyák és az ápolónők ülnek, az első sorban azok, akik csecsemőt tartanak az ölükben. A bentlakók kicsípték magukat, csinos ruha, magas sarkú cipő, többségük fején kalap. Semmi smink.
A mellette ülő nőnek könnyes a szeme.
Renée is meghatott, méghozzá a fiatalemberek miatt: mind Artur Feuerbachra emlékezteti.
Felismeri a magas rangú vendéget, a horogkeresztes asztalnál ül, s a katonai egyenruhát viselő dr. Ebner fülébe sugdos. A Heimben számos kép van róla: ő Himmler. Renée már korábbról ismeri. Alacsony kis ember, csapott homlok, rövidlátó szem, kedvesnek tűnik, de nem az.
Mi köze lehet ennek az embernek a csecsemőotthonhoz, ahová őt befogadták.
Amikor a zene véget ér, a doktor emelkedik szólásra, Renée nem is próbálja megérteni a beszédét. Mintha kölniillat áradna a hozzá legközelebb álló katonából. Elsimítja a térdén a virágmintás kartonruhát, amit megérkezése napján kapott.
Haydn Variationen über das Deutschlanliedje. A hegedűszó közben felsír egy csecsemő, az anyja ringatja. Egy ápolónő lép oda hozzájuk, cumival a kezében. A zeneműnek vége, kis nyivákolás az első sorban. Most Himmler beszéde következik, papírról olvassa a szöveget. Renée egy pillanatra megszédül, s azt kérdi magától, hogy mit keres ő itt, mit tett, hogy egy helyiségbe került ezzel az emberrel. Azután eszébe villan a Lamorlaye-t megelőző megaláztatás, az ítélet és a kopaszra nyírás.
Eszébe jutnak a köpések, az érzés, amint a bőrén csorognak, nedves csíkot hagyva maguk után.
Megvakarja a karját, mintha viszketne. Megpróbálja a figyelmét a horogkeresztes oltár mögötti kis emberre összpontosítani. A szavaira, és meg is érti a Deutschland és a Kinder szót, figyelmes tekintet, mosolyog. De hamarosan már nem hallgatja a beszédet, a tekintetéből kivész a figyelem, gondolatai elkalandoznak. Az esemény csak annyiban érdekli, hogy majd beszámolhat róla Arturnak. Örül, hogy megírhatja neki: itt járt Himmler. Artur biztosan csodálja ezt az embert, és az iránta való érdeklődéséből neki is jut valami.
Nem volt sok idejük, így hát újra meg újra ugyanazokat a ritka, tűnő pillanatokat idézi fel, egy szempillantásnyi idő, néha még annyi sem kell hozzá, hogy felidézze az egész történetüket, a történetet, amely őt végül idesodorta.
Épp a tizenhatodik születésnapja után találkoztak.
Június elején. Jól emlékszik mindenre: a tavasz vége, a szűk kis padlásszoba, közvetlenül a tető alatt, a tetőablak a végtelen égre néz. Az Odon mocsaras illata. A sirályok vijjogása. A forróság, amit a tetőcserepek éjszaka is őriznek, a nap egész nap süti őket, s melegük befelé is sugárzik. Az Hôtel de la Cloche.
Egyik reggel az egész személyzetet összehívják az előcsarnokba. Hivatalnokok jönnek a községházáról, még maga a polgármester is, aki bejelenti, hogy a németek Caen ellen indulnak, és a környék összes szállodáját rekvirálják. És a személyzet választhat: tovább dolgozik itt, vagy Németországba megy dolgozni. Renée nem akar elmenni. Marad hát, és megérkeznek a németek, mindjárt dél, egy egész fogadóbizottság várja őket az előcsarnokban. Ő a lépcsőkorláton csúszik le a harmadik emeletről, egészen a korlát végét jelző nagy rézgömbig. Egyszer csak valaki felkapja a derekánál, megfordul, Artur Feuerbach az, azt mondja: „Olala Fräulein”, és leteszi a földre. Fiatal, még húszéves sem lehet, talán tizennyolc.
Nagyon sovány, a feje kopaszra nyírt, arca szögletes, a szeme világos.
Renée csinosnak találja. A fiú mond valamit, amit ő nem ért, csak a szép mély hangját érzékeli. A Waffen-SS egyenruháját viseli. Mosolyog. Ő azonban nem mosolyog vissza rá. Ellöki magától, s a lehető leggyorsabban csatlakozik a személyzet többi tagjához.
Nem szereti a németeket.
Aznap és a következő napokon kerüli a fiút. Menekül előle, de megőrzi a szobájában a virágot, amit a német az ajtaja elé tett.
Menekül előle, de végül már messziről rámosolyog.
Menekül, de közben reméli, hogy találkozik vele. Találkoznak. Egyre gyakrabban.
Két hét után a fiú kijelenti, hogy feleségül fogja venni. A becsületére esküszik. Az egyenruhájára. Megesküszik, hogy szereti, hogy most először szerelmes, és sír, talán mert túl fiatal, és csaknem biztosan sosem tér már haza. Renée azt mondja, hogy rendben van, ő is szereti, de most nem házasodhatnak össze. Pillanatnyilag lehetetlen. Meg kell várniuk a háború végét. És ő is megesküszik, hogy mindig várni fogja. Esküszik a szüleire, az életére.
A szűk vaságyon ülve fogják egymás kezét. A fiú próbálja megcsókolni, ő őrülten kalapáló szívvel elfordul.
A fiú fényképet mutat neki a családjáról.
Az anyja, a nővérei, a tizenöt éves kisöccse, szintén egyenruhában. Renée mindjárt megszereti őket, szereti Artur anyját, aki rá, Arturra hasonlít, de a legjobban az öccsét imádja, aki olyan, mintha Artur ikertestvére volna, fiatalabb kiadásban, nagyon szeretne találkozni velük.
Artur gyakran mondogatja, hogy talán meg fog halni. Golyót kap a hasába vagy a fejébe, felrobban egy gránáttól, elevenen elég, aknára lép, felrobban a tankjában, csak véres húscafatok maradnak belőle. Azt mondja, hogy talán soha többé nem látja Renée-t. Hogy most, miután megismerte, már nem akar meghalni. Német akcentussal mondja franciául: „sö fe murir”, és Renée a hangját és a kiejtését is imádja.
És Artur kis szünet után megint elmondja, hogy feleségül fogja venni, és magához húzza.
És még néhány ehhez hasonló jelenet. És egy séta a folyóparton. Minden nap vadvirágok. Meg az illatozó orgona, amely gyorsan elhervadt, szinte megsült a túl meleg szobában, a vázává előléptetett lekvárosüvegből párolgó víz illata. A mocsár és a kiapadt folyó szaga, amikor az algák füstölögnek a parti napsütésben.
Az Artur Feuerbach indulását megelőző éjszaka. Kenyérrel, libamáj konzervekkel és egy üveg vörösborral érkezett. Annál is inkább vidám, mert szomorú. Az a bizonyos mosoly, amely az egész arcát és a szemét is beragyogja.
Berlinről mesél neki, a városról, ahonnan jött, szeretne fényképeket mutatni róla.
És ő maga is szeretné látni. De most jobb elkerülni: Berlint naponta bombázzák, egész utcák dőlnek romba, de szerencsére a szülei élnek, bár a szülőháza megsemmisült. Számára az a ház volt a Heim, mondja, az otthona. Szeretne egyszer majd hazatérni. Vele. Isszák a bort, össze-összenéznek, csókolóznak, két rémült kamasz, aki nem akar a holnapra gondolni, és összekapaszkodik, miközben az üvegből gyorsan fogy a bor. Az érzés, hogy nincs sok idő.
Szereti, biztos benne, hogy szereti Arturt, de azonnal megbánja az alkoholmámoros ölelkezést. Rosszul van, nem érez mást, csak fájdalmat és félelmet. A félelem olyan, mint egy szakadék, amelybe egyre csak zuhan, zuhan, és ott az érzés, hogy valami nagy baj történt.
Hogy mostantól ő már csak egy cafka, akit Artur sosem fog feleségül venni.
Ez a gondolat egybeolvad azzal a másikkal, hogy Artur azonnal indul a frontra, és a félelemmel, hogy nem látja őt viszont soha. Reszket, reszket, és a simogatás sem tudja megnyugtatni. Szeretne fölkelni, elmenni, és csak menni, menni, megállás nélkül, halálos félelemben, hogy ez a fiú nem szereti őt. A szeme száraz. Fázik, és semmi sincs, ami fölmelegíthetné. Hallgatja, amint Artur ismételgeti, hogy szereti, franciául, németül, újra és újra, és ő most kedvesebbnek érzi a hangját, mint valaha, de már semmit sem hisz el abból, amit mond.
Ez volt az egyetlen és utolsó éjszakájuk.
Látja, amint fölkel, felöltözik. Öv, csizma. Megáll, ránéz. Őbenne mintha minden összeszorult és megbénult volna, az idő megnyúlik, a szeme megtelik a tetőablak fehér fényével.
Látja, amint a fiú kinyitja az ajtót. És egy végső pillantást vet őfelé.
Látja, hogy az ajtó becsukódik, hallja a zár nyelvének kis kattanását.
Hallja távolodó lépteit.
A léptek elhalnak.
Csönd.
Mindenütt fehér fény.
Még aznap ír neki franciául egy őrült, kedves szavakkal és ígéretekkel teli levelet, fel-feltörő fájdalmától a szöveg zavarossá válik. Vagy egy tucatszor újraírja, de mindig akad benne valami ügyetlenség, egy hiba, egy rosszul formált szó, egy betűtévesztés, vagy az aláírás lett csúnya, pedig a levélnek tökéletesnek kell lennie.
A végeredmény is meglehetősen aggályos volt, ezt azonban nagy szorongásában már észre sem vette.
Az Artur távozását megelőző estén Renée átadott neki egy borítékot, benne egy fényképet önmagáról, valamint a szálloda fejlécével ellátott levélpapírokat, amikre kézzel a hotel címét is felírta. A következő napokban mindig megkérdezi a portástól, van-e levele. Nincs, sem aznap, sem másnap, sem a következő nap, sem semmikor. Úgy gondolja, hogy a levelek talán elvesznek. Ez a gondolat csaknem megnyugtatja. A későbbiekben már fél a portással találkozni. Két nap elteltével nem is kell kérdeznie, a portás csak némán megrázza a fejét. Ötödik nap leszólít egy SS-tisztet, és könyörög neki, hogy juttasson el a frontra egy újabb levelet, a tiszt átveszi a levelet, megforgatja, jól megnézi, azután szó nélkül visszaadja.
Két hét múlva megírja neki, hogy apa lett.
Úgy gondolja, hogy a levél, amit egy másik, ezúttal kedvesen mosolygó katonának adott oda, sosem ér el a címzetthez. Egyébként már csaknem az összes katona elhagyta a falut.
Négy napra rá a portás átad neki egy borítékot, benne háromoldalas levél, francia–német keveréknyelven írva, és ő már az első pillantásra látja, hogy a szerencsétlenség közepette is örömteli a tartalma. Artur azt írja, hogy őrülten boldog, hogy szereti, hogy szép, ezt írja franciául, és nyilván ugyanezt írja németül is, és hogy a fiát is mindennél jobban szereti. Azt is írja, hogy sürgősen hagyja ott a faluját, mert hamarosan súlyos kellemetlenségei lesznek, és megad neki egy címet, amely hiányosnak tűnik, „Bois-Larris”, Lamorlaye, Chantilly mellett. A neki szóló levél mellett ott van még egy másik, német nyelven írott is, a Heim Westwald orvosának címezve.
Csodálja a kézírását, simogatja a levelet, az ajkához vonja.
Érezni véli Artur illatát a papiroson.
Amióta betöltötte a tizenkettőt, az apja azt ismételgeti, hogy ha hajadonként teherbe esnék, elüldözi a háztól. Vagy addig kergeti a ház körül, amíg elvetél. Az anyja sosem mondott ellent az apjának. A szülei becsületes, semmiféle erkölcstelenséget nem tűrő, derék emberek, az apja cipészmester, saját műhelye van, Renée az egyetlen gyermekük.
Délelőtt 10 óra.
Délután 2-kor már egy csaknem üres vonaton Lisieux felé tart, ahonnét eljuthat Párizsba, majd Lamorlaye-be.
A neheze még hátravan.
Nem gondolni rá, nem gondolni rá, arra koncentrálni, ami most történik – a tölgyfapadlóra szegezi a szemét, jobb kezével erősen szorítja a balt, nem ábrándozik. Himmlerre emeli a szemét, már befejezte a beszédét. Az oltár előtti párnán egy kapálódzó csecsemő fekszik. Mellette az anyja és egy SS, akiknek Himmler kérdéseket tesz fel. Ők azt felelik: „Ja”.
Hogy kerekíthetne ebből egy szép levelet.
Eltűnődik, hogy vajon az ő babája is részesülhet-e ebben a szertartásban. És Artur ott lehetne, egyenruhában. Egyfajta katonai keresztelőt képzel el, bár tudja, hogy ezek a csecsemők nem mind katonák gyerekei. Egyébként úgy látszik, hogy az anyák és a megjelent SS-katonák nem ismerik egymást, alig néznek egymásra, idegenek. De hol vannak az apák? Nézi a csinos ruhába öltözött nőket, és a továbbra is álló férfiakat. Próbálja átadni magát a zenének, de a gondolatai nem engedelmeskednek, mindig ugyanoda térnek vissza, az emlékek, a szorongás, a bizonytalanság, Artur Feuerbach.
Fotó: Francesca Mantovani/Gallimard
