Breier Ádám filmrendező, forgatókönyvíró, a Lefkovicsék gyászolnak nagyjátékfilm rendezője. Így nem áll tőle távol az írás, első regénye is a megfilmesítésért kiált. A Hetvenegy farkasban egy apaság előtt álló harmincas férfit ismerünk meg, aki lelki utazásra indul, és azon elmélkedik, hogy mit jelent férfinak lenni, apává válni, és mit jelent a család fogalma. Zsidó származásúként saját döntésből ateista, párkapcsolata stabil, nemsokára megszületik az első gyermekük. De akkor mi a gond? Évekkel ezelőtt tett valamit, és a lelkiismerete nem hagyja nyugodni. Olvass bele a regénybe!
A könyv várhatóan június 11-én jelenik meg. Breier Ádám az Ünnepi Könyvhéten, június 15-én dedikál 15 órától.
Breier Ádám: Hetvenegy farkas (részlet)
– Ki akar zsinagógába jönni velem? – kérdeztem lelkesen a jóllakott társaságot.
Senki nem reagált.
– Na, úgy, mint régen. Nem kell végigülni az egészet. Belehallgatunk, köszönünk az ismerősöknek, és eljövünk.
A családtagjaim a legkülönbözőbb kifogásokkal álltak elő:
– Én szívesen mennék, de a gyerekkel ez most nem lenne jó ötlet – magyarázta Judit.
– Odáig most biztos nem gyalogolok el, és ott leparkolni tiszta lehetetlenség – szólalt meg az apám, kikérve magának már a feltételezést is, hogy ő ilyen körülmények között csatlakozni tudna a többiekhez.
– Apádnak valami van a bal térdével. Alig tud ráállni. Orvoshoz nem megy, lefogyni nem akar. Azzal hülyít, hogy készüljek fel a hosszú, magányos öregkorra, mert ő már nem lesz velem sokáig. Nem tudok vele mit csinálni – fakadt ki anyám, teljesen elterelve a témát a kérdésemről.
– Tudod, nekem mi a véleményem erről az egész ájtatoskodásról – mondta vállvonogatva Lajos.
– Nagyon fáradt vagyok. Nagy baj lenne, ha én se mennék? – kérdezte Zsófi őszinte sajnálattal.
– Semmi baj. Én szívesen elmegyek egyedül is – mondtam elnézőn.
Miközben a vendégek lassan elbúcsúztak, én közelebb léptem az anyámhoz.
– Keresek egy pszichológust, ha ezen múlik.
– Majd megbeszéljük – mondta összekacsintós stílusban, mint aki azt üzeni, hogy nem lesz könnyű menet, de ne aggódjak, ő mindenben velem tart.
Zsófi leszedte az asztalt, én pedig kicipeltem minden tányért és poharat a konyhába.
– Simon ha eljön, biztos a templomba is eljött volna velem – csúszott ki a számon.
– Kár ezen emésztened magad. Adj neki időt, és meglátod, magától elmúlik – mondta, és közben simogatta a fejem búbját.
Megráztam magam, mielőtt még elérzékenyültem volna, és elmélyítettem a hangom.
– Nehogy elmosogass! Pihenj! Majd én megcsinálom, ha hazajöttem.
A Deák térnél eszembe jutott egy emlék. Kisgyerek voltam, és még családostul mentünk a templomba. Blanka megkért, hadd karoljon belém, és kísérjem, mert bizonytalanul jár. Kényelmetlen volt a nagymamám tempójában sétálni, de megtettem. Blanka az apjáról mesélt, aki elhagyta az ortodox közösséget Viznitzben, hogy a liberálisabb Magyar Királyságban telepedjen le. Az volt a terve, hogy vagy elvesz egy gazdag nőt, vagy egyéb üzlettel, de mindenképp meggazdagszik. Szegény maradt, és szegény nőt vett el. Kilenc gyerekük született, de sose panaszkodott. Gyalog járta a környező falvakat. Minden este fáradtan ért haza. Alig maradt neki vacsora, mégis minden este imádkozott Istenhez, hogy a gyerekeinek jobb élete legyen. Gyerekként nem értettem, hogy miért meséli el nekem Blanka ezt a történetet, de örökre megmaradt bennem a kép a sáros lábú dédapámról, ahogy korgó gyomorral az ágya mellett imádkozik. Most, hogy szinte már apaként, teli hassal, tiszta cipőben értem a zsinagógához, végre megértettem a történet lényegét. A kipámat csak itt vettem elő a zsebemből. Megcsókoltam, és feltettem a fejemre.
A zsidó suliban mindig így csináltuk. Senki sem akart az utcán kipában járni, de az iskolában kötelező volt, ezért csak azelőtt tettük fel a fejünkre, hogy beléptünk volna az épületbe. Az apám akarta, hogy zsidó iskolába járjak. Ők nem voltak hívők, de nem szerették volna elvenni az esélyt, hogy én az legyek. Nem lettem, de ezért az egy dologért hálás voltam neki, mert így saját döntésemből válhattam ateistává.
Álltam a zsinagóga előtt, és a tömeget néztem. Többen beszélgettek odakint, mint ahányan imádkoztak odabent. Az arabos mintákkal díszített épület már gyerekkoromban is csodálattal töltött el. Nagy volt, és várszerű. Az oldalfalán emléktábla jelezte, hogy 1944-től itt állt a budapesti gettó egyik bejárata. A nácik elpusztították ugyan a magyar zsidóság nagy részét, de ezt az épületet nem bántották. Csakhogy időközben a közösség jelentős része elvesztette a hitét, és most már kizárólag a nagy ünnepek alkalmával jöttek, és nem azért, hogy Istennel, hanem hogy régen nem látott ismerőseikkel találkozzanak itt.
Nem akartam beszélgetni senkivel. Egyből bementem, és kerestem magamnak egy helyet az alsó szinten. Az ima lassan véget ért. Horwitz rabbi lejött a szószékről, majd felmászott a karzatra, ami a templomhajó oldalában a hívők között helyezkedett el. Míg az imát héberül, addig a szentbeszédet – vagy más néven az útravalót – magyarul mondta el.
– A pészah jelentősége nem más, mint az isteni szabályrendszeren belüli szabadság elfogadása. A kivonulás Egyiptomból Izrael népének nemzetté alakulását jelentette. Minden egyes rabszolgának a személyes felszabadulást hozta el, ami elkerülhetetlenül együtt járt a felelősségvállalással. Amikor Mózes lehozta a tízparancsolatot a Sínai-hegyről, és szembesült azokkal a bűnös cselekedetekkel, amiket elkövetett a nép, amíg ő Istennel tárgyalt, egy új korszak kezdődött. A nép végül – látva Mózes dühét és a tízparancsolatot – jó útra tért, és elfogadta a számára alkotott szabályokat.
Nem tudtam nem a saját felszabadulásomon mélázni. Arra jutottam, hogy nem véletlen, hogy le akarok számolni a vétkeimmel, hiszen anélkül nem tudnék szembenézni az apasággal.
Nemcsak Fruzsi, de Blanka áttemetése miatt is gyötört a bűntudat. Mégiscsak én voltam az, aki nem akart beletörődni az első temetésen elkövetett hibába. Sőt, a rabbi tiltó szavai ellenére erőltettem, hogy nyissák fel újra a nagymamám sírhelyét, és helyezzék át a koporsót. Arról nem is beszélve, hogy ez verte be az utolsó szeget a Simonnal való viszonyunk koporsójába is.
Gyorsan végigfuttattam magamban a prókat és kontrákat, hogy mi rosszat és mi jót tettem Simonnak. Rosszak: sokszor kigúnyoltam, mert minden lében két kanál volt, és okoskodott. Egyszer megaláztam egy lány előtt, akiről tudtam, hogy nagyon tetszik neki. Egyszer megvertem. Egyszer beköptem. Sokszor ignoráltam. Többször nem hallgattam rá, még annál is többször nem álltam ki érte. Rendszerint nem értettem vele egyet. Jók: nagyon szeretem (még ha a fenti lista nem ezt tükrözi is). Nagyra értékelem a bátorságát, ahogy a dolgokhoz áll, és ezt meg is mondtam neki. Szemtől szemben kritizáltam ugyan, de a háta mögött sokszor dicsértem. Amikor a zsidó iskolába jártunk, egyszer megvédtem attól, hogy egy osztálytársa megverje. Judittal ellentétben rengeteg időt töltöttem vele, sokszor úgy is, hogy az agyamra ment. Mindig próbáltam tanítani, amire csak tudtam. Sosem voltam rá féltékeny.
– Figyelmeztetem a jelenlévőket, hogy amíg az ünnep az Izraelben élőknek hét napig, addig a diaszpóra népének nyolc napig tart. A kovászmentesség nemcsak egy szimbólum, hanem testi megtisztulás is – folytatta a rabbi. – A pészah a felszabadulás ünnepe, amikor a népünk végre el tudott menekülni Egyiptomból, ahol rabszolgaként élt. A múlttól szabadulunk meg, ahonnan jövünk, azért, hogy könnyebben haladjunk afelé, ahová tartunk.
Nagyon tetszett a szónoklat. Mély és erős hangja, ami mikrofon nélkül is betöltötte a templom monumentális terét, megnyugtatott. Elbűvölt, hogy ez a férfi képes volt olyan egyszerűséggel közvetíteni az ősi történeteket, hogy azokban egy hozzám hasonló ateista ember is könnyen magára ismert. Még a templomban eldöntöttem, hogy be fogom tartani a nyolcnapos kovásztalanságot, még akkor is, ha amúgy Lajossal értettem egyet a vallásellenességben. Nem azért fogom megtartani, mert Isten így kívánja, hanem mert nekem van szükségem egy szabályra, egy próbatételre, aminek a segítségével – ha minimálisan is, de – szembe tudok nézni saját limitált egzisztenciámmal.
Hazafelé azon morfondíroztam, hogy milyen lehet rabbinak lenni, és nemcsak hinni, de hitet is adni másoknak.
Naiv és talán buta gondolat volt, mégis végtelen kíváncsisággal töltött el. Ott állt fölöttem ez a kövér, minden gesztusából kiegyensúlyozottságot árasztó ember, akivel nem értettem egyet, de irigyeltem. Horwitz rabbiban volt hit és erő. Én képtelen voltam hinni. Már annak is örültem volna, ha ideig-óráig meg tudnám találni a belső békémet.
(…)
Az óráim előtt meglátogattam Horwitz rabbit, hogy kikérjem a tanácsát. Szokatlanul nyugodtnak éreztem magam. Mások is tudtak a bűnömről, ami felszabadított a legnehezebb teher alól, a súlyokat immáron nem egyedül kellett cipelnem. Az ateista megy „gyónni”. Ez aztán a jelenet!, ironizáltam magamban.
Kilenc után értem a templomba, ami teljesen üres volt. Úgy tűnt, hogy már az a pár ember is – magamban kemény magnak neveztem őket –, aki a hét harmincas reggeli imán részt vehetett, elment a dolgára. Kiléptem a templomtérből a rabbi irodájához vezető sötét és rossz állapotú folyosóra, és elindultam az épület belseje felé. A falat a zsinagógát támogató családok neveivel teleírt márványtáblák díszítették. A táblák kopottasak voltak, és igen oxidáltak. Egyértelműen nem mostanság kerültek fel az amúgy szebb napokat látott folyosó falára. Menet közben keresgéltem a családunk neveit, és ugyan mind Mendelből, mind Katzból, mind Schlessingerből kiszúrtam egyet-kettőt, de a keresztneveik alapján mégsem tudtam őket beazonosítani, tehát vagy nem rokonok voltak, vagy csak sokkal nagyobb volt a családom, mint gondoltam.
A nagymamám áttemetése előtt jártam itt utoljára. Az anyámmal jöttünk, hogy megbeszéljük Horwitz rabbival a teendőket, aki a végsőkig tiltakozott a procedúra ellen, de végül meghajolt a család hajthatatlan akarata előtt, és beleegyezett, hogy ő vezesse le a második szertatást is.
Jól emlékeztem, mennyire büszke voltam az anyámra Blanka betegsége alatt. Végig keményen küzdött, időt, energiát és pénzt nem kímélve próbálta életben tartani az anyját, aki már nem harcolt önmagáért.
Aztán az elhibázott temetés után akármennyire tiltakozott is Horwitz rabbi, anyám hallgatott rám, és maga is kiállt az áttemetés mellett, sőt miután a családunkat utolérte az isteni harag, és a föld elnyelte a nagymamám koporsóját, akkor se rótta fel nekem, hogy én erőltettem a hagyományokkal szembemenő új szertartást.
Egy idősebb hölgy lépett oda hozzám.
– Salom! Miben segíthetek?
– Jó napot! Horwitz rabbihoz jöttem.
Az épület hátsó részébe vezetett, és betessékelt a rabbi irodájába, majd szó nélkül hátat fordított, és kiment.
Miközben várakoztam, volt időm alaposan megvizsgálni a rabbi irodáját, ami egy judaikai könyvtárral is felért. Meglepett, hogy szinte minden második könyv héber nyelvű volt, és hogy a latin betűs szekció fő nyelve nem a magyar, hanem az angol – szinte mind ugyanattól a New York-i kiadótól –, ezenkívül pedig csak egypár jiddis könyvet szúrtam ki.
A falon tucatnyi rabbikép lógott. Az idelátogató azt érezhette, hogy nemcsak egy, hanem egyszerre temérdek rabbival konzultál.
Az ajtó melletti polcon két vadonatúj imaszíj volt összecsomagolva, mellettük egy nagy ollóval. Az íróasztalon csak irodai papírok, egy toll, egy családi fotó és két levél Cataflam hevert. Nem tudom, miért, de úgy képzeltem, hogy a rabbinak a foga fájhat, és arra szedi a gyógyszert. A fényképen a rabbi, a felesége és három gyerekük Izraelben imádkoztak a siratófalnál. Egy felszínes néző nagy valószínűséggel azt mondaná, hogy Horwitz rabbi ugyanolyan mereven áll, ugyanolyan komoly, szigorú ábrázattal néz ezen a képen, mint ahogy mindig is, de én láttam egyfajta különbséget. Számomra úgy tűnt, hogy egy réteg büszkeség és derű is meghúzódik a szikárság álarca alatt, de nemcsak az a büszkeség, ami a szent helynek kijárt, hanem a tipikus kelet-európai családapa büszkesége, mint amit a spanyol tengerparton készült képeken lehet látni, hogy „na, tessék, ezért a pillanatért dolgoztam egész évben”.
A rabbi komótos tempóban sétált be a szobába.
– Salom! – mondta nyájas hangon.
– Salom! – ismételtem meg.
Kezet fogtunk, és leült velem szemben.
– Láttam pészahkor az emelvényről. Örültem, hogy eljött.
– Nagyon szép beszéd volt.
– Miben tudok segíteni? – kérdezte őszinte jóindulattal.
– Tanácsot szeretnék kérni.
– Hallgatom.
– Hamarosan apa leszek, és van valami, ami nem hagy nyugodni. Tegnap felraktam egy posztot a Facebookra, amiben megírtam, hogy egyetemista koromban részegen… a lényeg, hogy ez már régen történt, és… nyomaszt… nem könnyű róla beszélni se.
– Igen, értem – nézett rám a rabbi várakozó arckifejezéssel.
– Szóval anno lefeküdtem egy lánnyal, aki ezek után kirúgott a lakásából, és soha többé nem állt szóba velem. Nem tudom, hogy pontosan mi történt, de képtelen vagyok túljutni a saját bűntudatomon. A posztban bocsánatot kértem a lánytól. Aztán, amilyen gyorsan csak tudtam, töröltem a bejegyzést.
Zavartan hadartam végig a mondandómat, amit a rabbi némán hallgatott, nem akasztott meg kérdésekkel, sőt miután befejeztem, még hosszan méregetett, és láthatóan töprengett, hogyan is kezdjen neki ennek a beszélgetésnek.
– Jól érzem, hogy az, hogy apaként tiszta lappal induljon, önnek fontosabb, mint maga a bocsánatkérés?
Nem pont ilyen, elsősorban pszichológusokra jellemző kérdésre, sokkal inkább valami bibliai bölcsességre számítottam – így vagy úgy, de válaszolnom kellett.
– Fontos a bocsánatkérés, de bizonyára a saját önző szempontom, hogy megnyugtassam a lelkem, még fontosabb – ismertem el a gyengeségemet.
– Ha jól emlékszem, ugyanebben a székben ült egypár hónappal ezelőtt, amikor megkérdeztem, hogy miért fontos önnek a nagyanyja újratemetése. Azért, hogy a szerette ott nyugodjon, ahol szeretett volna, vagy azért, mert jobb lenne a lelkiismerete, ha úgy érezné, megtett mindent, hogy ott nyugodjon, ahol szeretett volna. Ön akkor azt válaszolta, hogy nem a saját maga megnyugtatásáról van szó. Most is így gondolja? – szegezte nekem a kérdést a rabbi filozofikus nyugalommal.
A székemet hirtelen sokkal kényelmetlenebbnek éreztem, mint egy perccel korábban. Fészkelődni kezdtem, de Horwitz rabbi kémlelő tekintete hamar rávett, hogy abbahagyjam.
– Nem! – válaszoltam szégyenteljesen.
– Nem azért kérdeztem ezt, hogy megalázzam, hanem hogy rávilágítsak arra, hogy amikor magunkat választjuk a helyes út helyett, akkor Istennel szemben követünk el bűnt. Tudnia kell, hogy a bűntudat valójában ön és Isten között van. Amikor azt válaszolta, hogy önző módon a saját magával való szembenézés a fontosabb, lényegében azt ismerte fel, hogy az ügyet elsősorban Istennel kell elrendeznie. Legyen tisztában Isten állandó jelenlétével. Amikor úgy látja magát, ahogy Isten látja önt, egyszeriben minden emberi félelem és ítélet szertefoszlik majd.
Apró problémának éreztem, hogy én nem hiszek Istenben, és még a mostani szélsőséges lelkiállapotom sem vált ki belőlem semmifajta istenkeresést. Mindenesetre a rabbi szavaiból azt szűrtem le, hogy nem szabad azért rosszul éreznem magam, mert önző vagyok, hiszen mindenki az. Inkább az a kérdés, hogy mit kezdek az önző vágyaimmal.
– Mit tegyek, ha képtelen vagyok hinni Istenben? – kérdeztem meghunyászkodva.
– Higgy magadban, akkor Istenben is hiszel, hiszen ő teremtett a saját képére.
A rabbi felállt, közelebb lépett hozzám, és a kezét a fejemre tette. Egészen halk, szinte meditatív állapotot előidéző hangon kezdett imádkozni. Nem hittem ugyan az áldás erejében, mégis babonás módon örültem neki. Végső soron nem is ima volt ez, hanem bűnbánó könyörgés.
– Istenünk, őseink Istene, járuljon eléd imádságunk, ne zárkózz el könyörgésünk elől, hisz nem vagyunk oly arcátlanok és makacsok, hogy azt mondanánk előtted, Örök Istenünk, őseink Istene: „Igazak vagyunk, nem vétkeztünk” – bizony vétkeztünk mi is, őseink is.
A rabbi minden felsorolt véteknél szimbolikusan a szívére csapott.
– Vétkeztünk, árulók voltunk, raboltunk, rágalmaztunk, rontottunk, igazságtalanul viselkedtünk, önhittek voltunk, erőszakoskodtunk, hazugságot koholtunk, rosszat tanácsoltunk, hazudtunk, gúnyolódtunk, lázadoztunk, káromoltunk, félreléptünk, vétettünk, bűnöztünk, gyűlölködtünk, nyakasok voltunk, gonoszkodtunk, romlottak lettünk, elvetemedtünk, megtévedtünk és tévútra vezettünk. Eltértünk rendeleteidtől és jó törvényeidtől, bár nem volt érdemes. Te pedig igazságosan jártál el mindenben, ami velünk történt, mert igazul cselekedtél, s mi voltunk a rosszak. Hosszan tűrő Isten vagy Te, Irgalmasnak hívnak, Te mutattál rá a megtérés útjára. Emlékezz ma és mindennap kedveltjeid ivadékai iránti nagy irgalmadra és kegyelmedre! Fordulj felénk irgalommal, mert Te vagy az irgalom kútfője! Könyörgéssel és imával fogadunk Téged, mint annak idején kihirdetted szerény szolgád előtt. Csillapítsad haragod hevét, mint tanodban meg van írva, s akkor védőszárnyad alatt találunk otthont és menedéket, mint aznap, amikor „felhőben szállt alá az Örökkévaló”! Nézd el a bűnt, töröld el a vádat, mint „aznap, amikor odaállott Mózes mellé”! Hallgasd meg jajszavunkat, figyelj fel szavainkra, mint aznap, amikor „Nevén hívta az Örökkévalót”! Istenem, míg meg nem születtem, nem értem semmit, s most, hogy megszülettem, mintha meg se születtem volna! Por vagyok életemben, hát még holtom után! Úgy állok előtted, mint a szégyennel és gyalázattal teli edény. Legyen az az akaratod, Örök Istenem, őseim Istene, hogy ne vétkezzem többé, s amit már vétettem ellened, töröld el végtelen irgalmadban, de ne szenvedés és súlyos betegség által! A rabbi levette a kezét a fejemről, és lassan visszasétált a helyére.
– Nagyon köszönöm a feloldozást – mondtam naivan abban reménykedve, hogy ezzel véget is ért a hányattatásom, és már álltam is fel, hogy elinduljak.
– Ez még csak az első lépcső – mondta, és intett, hogy várják még, ne siessek sehova. – Istentől kell várni a megbocsátást, de az embertársaink ellen elkövetett bűnökért akkor számíthatunk megbocsátásra, ha előbb kiengeszteltük felebarátainkat. Beszélj ezzel a nővel, és állítsd helyre, amit a múltban elrontottál.
– Hogy állítsam helyre? – kérdeztem ijedten.
– Hallgass az Örökkévalóra!
