Bódi Péter: Szétírt falak
Ab Ovo, Budapest, 2012, 224 oldal, 2242 Ft
Házibulik, könnyűdrogok, tagek és szerelmek, avagy egy huszonegyedik századi unatkozó tinédzser idővonalra hangolt epizodikus hányattatásai. Ingázás nagyváros és periféria, közösség és magány, ösztönlét és jelhagyási vágy között. Bódi Péter Szétírt falak című könyve csacsogó naplónyelven elbeszélt tiniregény, amelyből hiányoznak bár a vámpírok és a varázslók, a vörös szemekről és a – megállókba, tűzfalakra festett – varázsigékről mégsem mond le (interjúnk a szerzővel itt).
A kötet hőse egy a kamaszkor és a felnőtt élet, a főváros és az agglomeráció közti kötött pályán pendliző fiatal fiú. Szív, fúj, iszik, szeret, szerencsétlenkedik. Alkalmi tripekként leírható tettei frappánsan jellemzik bizonytalan léthelyzetét. Random partik, spontán festések és a szülők válása utáni kényszerű költözködés. Mind a tizenévesek vargabetűkkel teletűzdelt mindennapjait meghatározó motívum. „Mivel a pillanat volt elbaszva, a pillanaton próbáltunk változtatni" – árulja el az elbeszélő. S jelzi azt is egyszersmind, hogy a monoton extázisból, a bespurizott punnyadásból a graffiti jelent számára kreatív kiutat. Nemcsak az adrenalin, hanem a szubkultúrák által rendszerint felkínált közösségi lét és tisztelet ígérete vonzza elsősorban a falakhoz. A flow márpedig addiktív.
A könyv cselekménye azonban meglehetősen vékony. A sodró párbeszédek közé így körülményes, erőltetetten kikacsintó, idegenül eltartott, vagy szimplán funkciótlan és unalmas részek is kerültek. A firkász-argót mondjuk remekül megtanulhatjuk a regényből. Fájó viszont, hogy Bódi jobbára betoldott töredékekként mesél a falfújó közösség etikai kódexéről, térhasználati és hierarchikus viszonyairól, így ezek a szlengben elbeszélt szociográfiai egyperceseknek tűnő passzusok – bár izgalmasak és informatívak – gyakran leválnak a cselekményről, s olykor a narrációt is megakasztják. Mintha – akárcsak főhőse – a szerző sem tudná/akarná egyértelműen eldönteni, hogy a kiábrándult túlélő, vagy a sodródó tizenéves szemszögéből mesélje el történetét. Az (ön)ironikus, az észosztó-világjobbító szándékú, valamint a vállaltan és őszintén szenvedélyes részek tehát ahelyett, hogy erősítenék, véleményem szerint inkább kioltják egymást, furcsa kétarcúságot kölcsönözve a kötetnek.
A könyv kihagyja az a ziccert is, hogy a firkálást a kamaszkor metaforájaként használja. Pedig a hasonlítás kínálja magát, elég csak arra gondolnunk, hogy a graffitizés és a serdülőkor a szabadságvágy és a külső megerősítés igénye, a közösségi élmények hajszolása, az önmegvalósítás szándéka, valamint a lázadó attitűd megélése szempontjából is analóg. De sajnos, ez a regényből nemigen derül ki. Kapunk viszont egy átfogó – és kívülről szemlélve – hitelesnek tetsző képet a „writerek" mikrotársadalmáról, ahol verés jár egy menő rajz fedéséért, de respekt egy forgalmas helyre fújt névjegyért. Megtudjuk ezen felül azt is, hogy esetenként azért tanácsos az állomáson veszteglő szerelvényeknek az elejét festeni, mert a hátsó kocsiban az egyik graffitis nagymamája utazik épp.
De hangsúlyozom megint: a fújás csak egy szál, ami végigfut ugyan a cselekmény gerincén, megítélésem szerint mégsem a legfontosabb motívum a könyvben. A Szétírt falakat „graffitis regény" helyett ezért sokkal hasznosabb társadalmi látleletként olvasnunk. Szereplői elvégre a Nullánál is kevesebb antihőseinek kelet-európai unokaöccsei, akik kokain helyett dizájner drogokkal dobják fel magukat, whisky helyett leértékelt Kőbányaitól kábulnak és szmog takarja el előlük a napfényt.
Bódi Péter első könyve – minden hibája ellenére – alapvetően szórakoztató, szerethető, könnyed olvasmány, aminek azért jót tett volna, ha szerkesztője szikárabbra húzza. Leginkább vonatutak társául ajánlott. Erejét úgy méretjük le, ha a szerelvényről leszállva visszaemlékszünk: egy-egy állomáson kinéztünk-e az ablakon telerajzolt kerítések után kutatva, vagy annyira belemerültünk az olvasásba, hogy fel sem pillantottunk. A Szétírt falak mindkét esetben elérte célját.
