A szerző mobilfotója
És akkor megérkezik a színpadra, mozgása kecsesebb mint gondolnánk, mégis beleremeg a bálterem, az egyik srác alatt magába roskad a radiátort védő fadoboz, a padlóra zuhan és onnan nézi, fel se áll. És ott van ő a színpadon. Teljes életnagyságban, ami, valljuk meg, nem kevés, mert ő Hópyhe, a százötven kilós sztriptíztáncosnő. Kecsesen játszik a szoknyájával a lágy szaxofon és a pergő dob hangjaira. Az A.K.T. zenekar csábos hölgytagjai el is hagyták a színpadot, hogy Hópyhe könnyebben ki tudjon bontakozni ruháiból, de kezdjük korábbról.
Beregi Tamás: Noctambulo - Egy alvajáró története
L'Harmattan, 2016, 528 oldal, 3990 Ft
Ahogy belépünk a Muzikum hűvösebb épületébe a fülledt utcáról, lágy, de sejtelmes zene fogad, az egyik kivetítőn Beregi Tamás Noctambulo című új könyvének hangulatos trialere: egy női akt rajzolódik ki a burjánzó környezetéből. Ez:
Ahogy beljebb nyomulunk, hamar kiderül, hogy jó félórás késéssel fog csak kezdődni a kötetbemutató. Nincs mit tenni, egy sör mellé lekuporodunk és várunk az udvaron. Előttünk egy Esti Kornélnak beöltözött srác ül ingben, mellényben, keménykalapban, szipkából szívja cigarettáját, csak épp a gallérja nincsen feltűrve. A túloldalon egy éltesebb Esti Kornél csokornyakkendővel nyakából régi rollfilmes fényképezőgép lóg, oldalán egy digitális, és ugyanolyan műanyag pohárból issza a sört, mint mi. Az udvarról belátni az egyik földszinti helyiségbe, ahol egy meztelen lány sétálgat, majd eltűnik egy furcsa szerkezet mögött.
Váradi Péter, a L’Harmattan főszerkesztője a transzformációk regényének látja Beregi Tamás új könyvét, mely a modernség előtti utolsó pillanatban, a XIX. század végi Londonban játszódik. Ez az a kor, amikor nemcsak az ipari fejlődés lódult meg és mindenki kísérletezett valamivel, hanem ennek a korszaknak a levegőjéből nőtt ki a modernség, a pszichológia tudománya, és még lehetne folytatni a sort a végtelenségig. Beregit éppen ez érdekelte: a nagy paradigmaváltás előtti pillanat, amelyben csírájában már ott lappanganak a huszadik század nagy vívmányai, de még minden olyan kiforratlan vagy éppen megmosolyogtatóan naiv. Másrészről viszont végtelenül hasonlónak találja azt az időszakot a jelenünkhöz, mert akkor is minden a fogyasztás körül forgott, csak az emberek nem plázákba jártak, hanem az elődjüknek tekinthető Kristálypalotába. A fényképezés előretörésével bekövetkezett a mindent elárasztó fényképek kora – ha még nem is olyan mértékben, mint manapság, a digitális képek özönével –, és a hihetetlen fejlődés akkor is hozta magával az értékvesztést és a züllést. Mindenki csak mondja a magáét és egyre kevésbé érdekli a másik.
Beregi helyszín választása doktoris éveihez kötődik, mikor nagy reményekkel érkezett az angol fővárosba, hogy ott még megtalálhatja „a nagy európai kultúra” utolsó védőbástyáját, de ehelyett ugyanazt a fogyasztói világot találta, amit ki nem állhat. Ez a London-élmény adta a helyet, ahová elhelyezhette az Egyetleneim című regényének szereplőihez hasonlatos szereplőit, éjszakai életet élő városi bohémeket, akik bár az értékvesztés és a züllés centrumában mozognak, mégis él bennük a vágy valamiféle megváltó transzcendencia után.
Beregi Tamás (Fotó: fotovarro)
A regény első változatát több, mit tíz évvel ezelőtt írta meg a friss London-élményből és a doktori kutatás alatt magára szedett tudásból. „Egy több mint hatszáz oldalas olvashatatlan kultúrtörténeti ömleny lett, hasonló cselekményívvel.” Aztán ezt a változatot sok-sok újabb követte, mire helyükre kerültek a fontosabb érdekességek, és végre az olvasók is kezükbe foghatják ezt a könyvet. Váradi Péter szerint egy izgalmas kultúrtörténeti kalandregény, melynek a legfontosabb erénye, hogy változásában tudja megragadni az embert. Ebben a könyvben Váradi szerint minden változik, az élőből szervetlen anyag lesz, majd megint élő, a valóság egy darabkájából fotográfia, majd újra valóság, egy városból nekropolisz, a normálisból őrült és az egészségesből beteg, majd megint egészséges.
Beregi rá is kérdez, hogy ugyanazt a regényt olvasták-e, mert ebből nem ismer rá saját írására, majd abban megegyeznek, hogy bár a beszélgetés eléggé komoly mederben folyt, olyan műszavakkal, mint paradigmaváltás, a Noctambulo mégis elsősorban egy finom humorral átszőtt pikareszkregény, melyről mi is megbizonyosodhatunk, mikor előkerül egy újabb Esti Kornél, aki keménykalapja alól elővesz egy részletet a regényből és a hallgatók kacagása közepette felolvassa.
Laczkó Péter vándorfényképész Fénykép: fotovarro
A regény elbeszélő főhőse, az alvajáró Johnatan, meztelen nőket ábrázoló dagerrotípiák restaurálásával keresi kenyerét, vagyis régi fotókat színez, javít fel, méghozzá olyan fotókat, melyek nem negatívra készültek, hanem rögtön rendes (pozitív) képként, – ennek az eljárásnak az volt a nagy hátránya, hogy nem lehetett sokszorosítani. Eleinte a negatívra készült fotózást kiszorította, visszavetve húsz hosszú évre a fényképészet fejlődését, de ezt már Laczkó Péter a vándorfényképész meséli, miután bebújtunk a szobaméretű masinájába, vagy ahogy ő nevezi, képfényezőgépébe, mely egyszerre szolgál egy gigantikus fényképezőgépként és fotólaborként. Ott állunk a vörös fényben és fejjel lefelé látjuk a modellt, aki már sajnos nem a beszélgetés előtt fényképezett meztelen lány. Az ő képe ott szárad a képfényező mellett a szárítón. Ő maga ott az orrunk előtt argentotípiával dolgozik, mely a negatívból úgy csinál rendes képet, hogy egy UV-fényre érzékeny anyaggal lekent papírra teszi a negatívot, egy üveglappal összepréseli, és kinn hagyja a napon 2-3percig – kész is van a fotográfia. Ha nincs nap, akkor az egyik bőröndjéből előkerül egy bébiszolárium, és azzal világítja le, így mehet éjszaka is a tényfékészet.
A másik teremben camera obscurán keresztül lehet kukkolni nagyanyáink, dédanyáink kortársainak fiatal, meztelen testét. Ezzel még koránt sem volt vége a meztelenségnek, ugyanis az est végén nem sokkal éjfél után francia, néma-pornófilmeket kísért Darvas Kristóf zongorán, visszaidézve azt a kort, mikor a pornónézés még elsődlegesen közösségi aktus volt.
De előtte még hallhattuk az A. K. T. zenekart, akik már inkább a 30-as 40-es évek slágereit játszhatták és láthattuk Hópyhét a közönségből, de nem érinthettük meg. Mennyi hús! Mennyi hús! Talán egyszer Lucian Freudnak állhatott modellt. De aztán lejött a közönség közé.
Szerző: Modor Bálint
