Fotó: Varró Imre
Bár a szerelem manapság nem túl gyakori vendég a magyar irodalomban, Beregi Tamás (Egyetleneim, Pixelhősök) új regénye azon ritka kivételek egyike, amelyben a szerelmi szál nem a hiányban manifesztálódik. A Noctambulo apokaliptikus szerelmi történet, az apokalipszis pedig nem is áll olyan távol a mindent felégető érzelmektől. Hőse, Jonathan Wakefield igazi életművész, bordélytól ópiumbarlangig szédeleg a századforduló miazmásan párolgó Londonjában, míg nem talál magának egy kergethető mítoszt. A nagyapja által örökül hagyott mítosznak egy Mucha-festményről lelépett szent szajhával ered nyomába, történetük Apollo és Daphne vívódását idézi, körülöttük egyre gyorsabban pusztul a világ. A Noctambulo sötét, pesszimista civilizációkritika és bukolikus múltidézés az álom, a mese és a valóság síkján, metaforikus illusztrációkkal és apró jelekkel a végső rejtély megoldásához. Beregivel tizenkét évig tartó őrületről, eszményi Angliáról és halálra ítélt művészetről beszélgettünk.
A múlt szűrőjén keresztül akartál mesélni a jelenről, és írás közben rájöttél, hogy mennyi hasonlóság van a 19. század vége és a 21. század eleje között. Mit domborított ki a jelenből a századfordulóról szerzett tudás?
A tizenkilencedik században elindult egy nagyon erős iparosodás, ami környezetszennyezéssel, természetpusztítással járt. A könyvbéli víziókban gyakran megjelennek a kémények, bár a korábbi változatokban valamivel erősebb volt a természetvédelmi vonulat. Nagy kedvencem John Ruskin, a 19századi filozófus-író-művészetkritikus, a preraffaelita mozgalom és a természethez való visszatérés egyik korai szószólója, akinek van egy The Storm-Cloud of the Nineteenth Century című írása, amelyben elmeséli, hogy amikor öreg lett, kivonult Londonból, mert a töke tele volt az egész nagyvárosi élettel és civilizációval, az angol tóvidékre költözött, ahol egy csodálatos kertet ápolt egy gyönyörű ház körül. Aztán egyszer csak jött egy hatalmas, apokaliptikus felhő Manchester és Birmingham felől, ahol a gyárak kénsavat termeltek, és a savas eső néhány másodperc alatt szénné égette az egész kertjét. Csodás metafora a huszadik század pusztítására, és a regényben is megjelenik.
A századfordulón tapasztalható volt egy nagyon erős fogyasztói társadalmi robbanás is, a londoni Kristálypalota ennek a non plus ultrája, gyakorlatilag egy korabeli pláza. A fotográfia már nem volt újdonság, de történt egy vizuális robbanás, amit akkor a fim hordozott, ma pedig a számítógép. Tudományos és technikatörténeti szempontból engem mindig a paradigmaváltás előtti időszakok érdekeltek. A századfordulón találták fel a röntgent, ami behatolt a testbe, Freud a lélek rejtett bugyrait fedte fel, a nem sokkal később született einsteini relativitáselmélet pedig a kozmosz rejtett erővonalait mutatta meg. A látható mögé való behatolás azonban demisztifikációt hozott, és erősítette a transzcendenciákat. Soha nem volt annyira erős a szellemidéző szeánszok hagyománya, mint a századfordulón, mindenki mítoszokat kergetett, létrejött egyfajta új romantika, amit a képzőművészetben a szecesszió és az art deco hozott el. Az ember a múlt és a természet felé fordult, keresni kezdte önmagát és a helyét a világban. Ez abszolút így van ma is.
Ma viszont sokkal gyorsabb a fejlődés, tehát a pusztítás is nagyobb.
A regényben pont ezt erősítik az álmok, a víziók, amelyekben felgyorsul, horrorisztikussá válik ez a pusztulási folyamat. Ahogy ezek az álmok összeállnak egy füzérré, a főhős is egyfajta időutazást tesz a mitikus múlttól az indusztriális jövő pokla felé, egy túlvilági navigátorral, aki úgy vezeti őt, mint mondjuk Dantét Vergelius, vagy Ádámot Lucifer. De a kérdésedre visszatérve: a fejlett országokban ma már nem nagyon van mit kipusztítani, ott legalább vannak trendek, próbálkozások a „vissza a természethez” elv jegyében. A századfordulón nem nagyon volt még ilyen.
Beregi Tamás: Noctambulo - Egy alvajáró története
L'harmattan 2016, 528 oldal, 3990 HUF
A Noctambulo erősen szimbolista regény, a legerősebb szimbólum maga a borítón megjelenő fotó, amit elkíséri a hőseidet világmegváltó útjukra.
Azért is tetszett ez a századfordulón keresztül beszélni a máról megközelítés, mert jelképeket, szimbólumokat, metaforákat használva sokkal erősebben el tudtam mondani, mindazt, amit szerettem volna, és ami esetleg a mai világban didaktikusan hangzana. A megfeketedő dagerrotípia is egy ilyen szimbólum. A borító egy régi dagerrotípia alapján készült: munka során nagyon erősen hatott rám ez a kép, és amikor megpróbáltuk megszerezni a borítóra, kiderült, hogy Magyarországon őrzik, a Nemzeti Múzeumban.
Aztán ott vannak a gombák, amelyek képesek lebontani egy fotográfiát. Gyakorlatilag ezzel indul el a történetben a szerves világ szétrohadásának, a civilizáció pusztulásának folyamata – ez a fertőzés láthatatlan kórként terjed szét. Nagyon nagy hatással voltak rám a korabeli eugenikai tanok. A századfordulón a fajnemesítés egy pozitív, idealisztikus irányzat volt, de később a nácik kisajátították. Az eugenikával az emberiség sorvadásának, leépülésének, egy fordított, rémálomszerű evolúciónak a gondolata jelenik meg regényben.
Az, hogy az Egyetleneim végén nincs feloldozás, ráébredés, katarzis, a Noctambulónál pedig van, annak tulajdonítható, hogy a két könyv között eltelt időben te is felnőttél, megkomolyodtál?
Biztos van köze a felnövéshez, bár azt ne felejtsük el, hogy az Egyetleneimnek nem volt mitologikus szintje, ennek a regénynek viszont van, és ezzel a szinttel komolyan kellett kezdeni valamit. Szerintem a Noctambuloban az hordozza a katarzist, hogy a főszereplőmnek, Jonathannak rá kell jönnie, hogyan hozza rendbe, gyógyítsa meg a világot, és ezzel hogyan váltsa meg saját magát is.
Jonathan és Minna, a szajha kapcsolata a regény egyik fő mozgatórugója. Te hiszel abban, hogy a szerelem ereje mindent legyőz?
Nem feltétlenül. De ez ettől a történettől elválaszthatatlan ez a gondolat, a szerelem katalizátorként működik az álom, a valóság és a mese síkjának összekapcsolásában. Nem akarom elspoilerezni a regényt, de a történetben a szerelem és a mítosz –legalábbis reményeim szerint – összeáll a történet végére, együtt adja a megoldást a világ bajaira.
2001-ben kiköltöztél az általad akkor eszményi országnak tartott Angliába. Mit vártál és végül mit kaptál tőle?
Az Egyetleneimet már ott írtam, 2006-ig éltem Angliában. Iszonyatosan anglomán voltam, és valahogy azt gondoltam, Anglia Európa utolsó civilizált országa, ami persze egy nagyon naiv elképzelés volt. Gyakorlatilag ott találkoztam először „élesben” fogyasztói társadalom elbutító erejével. Ma már közhely, hogy mennyire elbutult zombivilágban élünk, de a kétezres évek elején még nem volt az. Egy idő után elkezdtem menekülni, beutaztam gyakorlatilag egész Angliát, Skóciát, Wales-t. Az utazás egy nagyon romantikus szépség- és természetkereséssel kapcsolódott össze, ami aztán világundorral keveredve áttranszformálódott a Noctambulo történetébe.
Hogy lett meg a sztori?
Már a legelső változatokban is megvoltak az alapelemek: egy szajha és egy teljesen lecsúszott fickó, aki keresi az élete értelmét, azt is tudtam, hogy a fotográfia központi szerepet játszik az életében. A kettejük utazása egy világvége-történet akart lenni a századfordulón elmesélve, de még nagyon kiforratlan volt a koncepció. A központi szimbólum, a fotó kezdetben Minnát ábrázolta, akiből Jonathan egy preraffaelita tündért varázsolt, beleölve a képbe minden világmegváltó vágyát és azt a tisztaságot, amit a világban nem tapasztal. Aztán meglógott a lánnyal Londonból, és elkezdte keresni ezt a mitologizált nőalakot, miközben Minna végig ott volt mellette. Ez is egy erős sztori lett volna, de inkább szerelmi történet, nem találtam a kapcsolatát az apokalipszissel. Később bejött a meseszál, egyre erősebbé vált az apokalipszis vonal, Jonathan már nem egy nőt, hanem a szebb világot kereste, de utazása értelmetlennek és öncélúnak tűnt. Tizenkét év alatt nagyjából kétszáz változatot írtam. Két dolog jelentett problémát. Egyrészt egy nagy kultúrtörténeti maszlag rakódott a történetre, tejesen agyonnyomta azt. Gyakorlatilag egy doktori disszertáció volt ez, némi fikcióval. A felesleges kultúrtörténeti bekezdések egy része később átkerült a függelékbe, és hirtelen lett egy légüres tér, amelyben a szereplők már kívánták, hogy kezdjek velük valamit. A másik problémát paradox módon a meseszál, a történet egyik legerősebb része jelentette. Túl önálló életet élt, túl erős volt, nem tudtam szervesíteni a jelen idejű történetbe. Radikálisan meg kellett vágnom, át kellett alakítanom, alá kellett rendelnem a jelen idejű történetnek. Így lett belőle tulajdonképpen egy kézről-kézre adogatott legenda, amelyet Jonathan nagyapja kezdett írni, Minna anyja folytatott és végül Minna fejez be. Mindhárman saját vágyaikat, gondolataikat építik ebbe a történetbe, mely menet közben is formálódik tehát.
Gyakorlatilag minden szereplőd az őrület jeleit mutatja, megszállottan gyűjt valamit, vagy transzba esve mantrázza a szakterületének számító fóbiákat, izmusokat, spóratípusokat. Te mennyire őrültél bele ebbe a tizenkét évbe?
Teljesen. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, ebből soha nem fogok kijutni, eltévedtem az útvesztőben. Persze nem folyamatosan ezzel foglalkoztam, írtam közben forgatókönyveket, dolgoztam a Filmalapnak, fél évet Japánban kutattam régi videojátékokat és mentettem tengeri óriásteknősöket, megírtam a Pixelhősök című könyvemet, volt, hogy hosszú hónapokra félreraktam a regényt. De egyszerűen nem tudtam abbahagyni, állandóan ott motoszkált az agyamban: folyamatábrákat rajzoltam, egyenletként pörgött a fejemben, hogy mit is kellene kezdenem a sztorival. Szóval beleőrültem, halálra idegesítettem a barátaimat, évekig alvászavaraim voltak. A mélypont akkor jött el, amikor írtam belőle egy másik változatot. Abban a főhős nem restaurátor volt, hanem fotóhamisító, szellemfotográfiákat készített kettős expozícióval – ennek a „műfajnak” nagy divatja volt a századfordulón. Aztán ez a történet elkezdett nagyon másról szólni, átment hatodikérzékszerűbe, a hit témáját boncolgatta már. Nekem viszont fontos volt az eredeti koncepció, a környezetvédelem kérdése, a világ pusztulása, a mítoszkeresés. Végül odaadtam ezt az új változatot egy szerkesztő-újságíró barátomnak, Rácz I. Péternek, aki a Geopen kiadónál dolgozott (ő ismerte a régi alapanyagot). Azt mondta, hogy nem vagyok normális, mert az eredeti változat sokkal erősebb. Ez nagy reveláció volt. Tudtam már melyik a jó út, csak végig kellett menni rajta. Az is sokat segített, hogy aktívabban elkezdtem forgatókönyveket írni, elemezni. Ez a munka erős dramaturgiai lényeglátást alakít ki, ami egy ilyen könyvnél nagyon fontos.
Főhősöd, Jonathan folyamatosan egy mítoszt kerget. Szerinted a mai világban maradtak még kergethető mítoszok?
Olyan értelemben természetesen nem maradtak, mint a századelőn. Jonathan a mai világban már elmebetegnek számítana, sőt, már a saját világában is határeset. A természethez való visszatérés ma is téma, de mindez mitologikus szinten már nem működne. Amúgy egy barátom nemrégiben azt mondta, hogy olyan neki a könyv, mintha lenne a mélyén egy algoritmus, titkos képlet, és ahogy halad előre a történet, Jonathan is ennek az algoritmusnak a részévé válik. Ennek az organikus átváltozásnak a következménye, hogy a történet végén Jonathan is csak mitologikus szinten találja meg a megváltást. Azóta is ezen a gondolaton töröm a fejem.
Mit akartál kiírni magadból ezzel a könyvvel?
Iszonyatosan nagy düh volt bennem és erős világundor és elvágyódás. Kicsit jobb lett a helyzet, miután megírtam a regényt, de az egész visszatért azóta, úgyhogy biztos ki kell még írnom magamból néhányszor. A régebbi regényváltozatoknál az is komoly problémát jelentett, hogy arról, hogy szar a világ, önmagában még nem lehet írni, valakinek el kell mesélnie egy történetet. Nagyon nagy feladat volt például, hogy Minna egy sablonos kis kurvából szent szajhává változzon, legyen benne romantika, romlottság, és hatalmas adag jólelkűség. Olyan csaj legyen, aki miatt érdemes megmenteni a világot.
„Én túl sokat utaztam, azért vesztettem el önmagamat. Te túl keveset, talán azért nem találtad még meg” – mondja Jonathannak a nagybátyja, Sir Richard. Te is rengeteget utaztál, hol tartasz most az önmegtalálás dologgal?
Néha még azt gondolom, hogy tudnék Magyarországon élni, de egyre gyakrabban érzem azt, hogy csak el innen bárhová. Édesanyám orosz, ezért gyerekként éltem sokat az akkori Szovjetunióban, majd Angliában, Japánban, de igazából bárhol tudnék. El tudok képzelni egy kétlaki életmódot: egy idő után hiányozna a város, közben meg iszonyúan vágyom a természetbe. Gyerekkorom óta szeretnék egy lepkefarmot: fiatalabb koromban elképesztő hernyótenyészeteim voltak. Szörnyen érdekel a mai napig a hernyók metamorfózisa. Ez a regény egy pontján is fontos, szimbolikus szerepet kap. Szeretem a történetekben ezeket a kis jelzéseket, amelyek később egy egészen más szinten nyernek értelmet.
Sir Richard az egyik levelében azon kesereg, hogy „az embernek csak az tűnik fel, aminek haszna van”, ezért a természet és a művészet halálra van ítélve. Egyetértesz vele?
Hát, nagyon errefelé megy a világ. Kulturálisan iszonyatosan pesszimista vagyok. Nem gondolom, hogy meg fog halni a művészet, de jelentősen marginalizálódni fog. Abból, amit Warhol mondott, vagyis hogy tizenöt percre mindenki híres lesz, kulturális rémálom lett. Elképesztő mennyiségű információ özönli el a világot, mindenki megmondóemberré vált, eljött a középszerűség diadala.
Azzal, hogy illusztrációkat tettél a regénybe, az elbeszélgetőség határait is felrajzoltad.
Szerettem volna egy új, metaforikus réteget belevinni a történetbe a képekkel, hogy ne ugyanazt meséljék el, de kapcsolódjanak a sztorihoz. Az volt a filozófiám az illusztrációk esetében is, mint a borítónál: van egy réteg, amely mögött egy teljesen más világ bújik meg. Ugyanaz a csapat tervezte a könyvet, akik az Egyetleneimet és a Pixelhősöket is, az Avalanche Design. De az Egyetleneim borítónál ennek pont a fordítottja működött. Ha ránézel a külső borítóra, érzed, hogy valami nem stimmel a csajjal, és ha kinyitod, rájössz, miért: a stancolt borító alatt ezer másik csaj van. Így nyer értelmet a külsőn is átütő diszharmónia. A Noctambulo borítójának esetében fordított a helyzet: itt egy nyomasztó világ mögött bújik meg a szépség, harmónia. Egy dolgot sajnálok, hogy a leporellószerűen kihajtható illusztrációk végül nem jöttek össze, de adja az ég, hogy legyen második kiadás, akkor tuti meglesz. Nagy lehetőségeket látok kép és szöveg összhangjában, szeretnék a jövőben egy új regényt, ami egy természettudományos munka és egy regény keveréke lenne, sokkal több ábrával. Ez az új tervem, ha összejön egy izlandi ösztöndíj.
Az interjú a Könyves Magazin őszi számának Így készült rovatához készült.
