Tíz gyanúsított, tíz rablás, egy rendíthetetlen nyomozó. Ernest Cunningham, aki már rögtön az első oldalon meghal, egy igazi belevaló magánnyomozó, bár nem sok tapasztalattal rendelkezik, elszántsága annál nagyobb. Egy nap, amikor új vállalkozásához akar felvenni hitelt egy bankban, váratlanul túszul ejtik, minden kijáratot lezárnak. Arra viszont senki sem számít, hogy Ernest nem egy átlagos ember, hamar feltalálja magát és nyomozni kezd a tettesek után. Az ügy pedig egyre jobban elfajul, ugyanis kiderül, nem a pénz volt az elsődleges cél. Újabb résszel folytatódik Benjamin Stevenson humoros krimisorozata, ami már világszinten több millió eladott példánynál jár. Szórakoztató, fordulatos és az olvasói kikacsintásoktól sem mentes.
Benjamin Stevenson: Ebben a bankban mindenki tolvaj (részlet)
Ford. Farkas Veronika
Ernest Cunningham halott.
Bár több alkalommal szembesültem már a saját halálommal, azért meglepődtem, amikor ezt olvastam, már csak azért is, mert a halál gyakorlatilag teljesen megfosztja az embert az olvasás képességétől.
Gyorsan végignéztem magamon, hogy még mindig egy darabban vagyok-e, majd ismét a fotót bámultam, amivel a drámai hírt illusztrálták. A páncélszekrénybe zárás előtti énem még a kávézó félhomályában is egyértelműen elevennek hatott, ha kicsit sápadtnak is. A félhomályt nem a kora reggeli nap erőfeszítésének elmaradása okozta, mert az úgy tombolt odakint, mint egy ötéves gyerek a trambulinon a kerti grillpartin. A fényét azonban egy sűrű, folyamatosan mozgó árnyék takarta el, ami Huxley egész városát beborította. Egy szokványos krimiben ez az árnyék egy komolyabb vihart jelző felhő lenne, amely arra szolgál majd, hogy elszigeteljen engem és a gyanúsítottak csoportját a külvilágtól. Ebben az esetben viszont nem ez történt. Az időjárásnak sokkal ószövetségibb céljai voltak. Bár pont úgy rohangáltak az emberek odakint, mintha tényleg kitört volna a vihar, a homlokukat könyékkel védve, nyoma sem volt esőnek és szélnek.
A fekete árnyék eleven lényként mozgott az égen.
A cikk címe nem csalt: tényleg egyedüli áldozat vagyok. Vagyis inkább az a Laurence Birch nevű színész, aki engem játszott a három gyilkossági ügyem egyikéből készült tévésorozatban. Beszéltem már vele annyiszor – kétszer Zoomon és kétszer személyesen –, hogy némi bűntudat támadjon bennem, mert gyorsan átsiklott a tekintetem a nekrológján, az elkerülhetetlen szavakat keresve: a gyártást későbbre tolták.
– A halálodról szóló hírek kissé eltúlzottak – jegyezte meg a menyasszonyom, Juliette kikapva a kezemből a telefonját, ugyanakkor egy ragacsos, megvajazott banánkenyeret tömött a szájába. Juliette szakmai önéletrajza eléri egy költészetrajongó szörfös mellkasán a tetoválásának hosszát: volt sípálya-tulajdonos, író és gyanúsított egy gyilkossági ügyben. De mindez a múlté. Ahogy a hosszú haja is. Nemrég levágatta egy jótékonysági kampány kedvéért, és a stílusa sokkal határozottabbá vált; a sima, lenyalt frizurájával lazán részt vehetne bármilyen rendezvényen a szesztilalom idején. Mint mindig, egy kicsit leégett a napon, mivel pont ugyanannyit lebzselt a szabadban, mint én a kórházi ágyon.
Az ausztrál telet a hegyekben töltöttük, ő alkalmi síoktatóként, én pedig egy lőtt sebből lábadozva.
– Nem is hasonlít rám – jelentettem ki. Előhúztam a zsebemből a telefonomat, hogy ismét kikeressem a cikket, és végigolvassam, de Juliette azt is elvette tőlem.
– Egy kicsit hasonlít. Ne játssz időnyerésre!
– Nem játszom. Bár azt már korábban is meg akartam említeni, hogy ez a fotós túl drága. Muszáj lesz lemondanunk az előételről.
– Nem mondunk le az előételről.
Én a közelgő esküvőnk miatt idegeskedtem, de nem a szokásos okokból. Mivel egy gyilkosság során ismerkedtünk meg, és egy másik során jegyeztük el egymást, elkerülhetetlennek látszott, hogy valaki az esküvőnkön is meghaljon. Legalábbis egy könyvben biztosan ez történt volna. Az élet nagy eseményei elég veszélyesek tudnak lenni egy krimisorozat detektívje számára.
– Négyezer dollár, csak a fotókra. Mégis mivel készíti őket? A Hubble-teleszkóppal? – folytattam, és gyorsan összeadtam fejben a számlákat. – Ezzel együtt 38 ezernél tartunk. Elfogadhatatlan.
– Mi ütött beléd? – kérdezte Juliette eltátott szájjal. – Kit érdekel ez?
– Engem. – Ott motoszkált már egy ideje a fejemben, és végül ki is böktem. – Ausztráliában a házasságok negyvenhárom százaléka válással végződik. És minél többet költ valaki az esküvőre, annál nagyobb a válás esélye, legalábbis statisztikailag. Egy átlagos esküvő 36 ezer dollárba kerül Ausztráliában. Tehát ha ennél többet költünk, megnöveljük a válásunk statisztikai esélyét.
– Szerintem meg az befolyásolná drasztikusan a válásunk statisztikai esélyét, ha meginnék négy mimózát az előkészületek során, és még az előételt is megtagadnák tőlem.
És ez az esküvős kötözködés egyértelműen időnyerésre megy – jelentette ki Juliette. Hátradőlt, és karba fonta a kezét, hogy félelmetesebbnek tűnjön. – Meséld el még egyszer!
– Oké. Izé. Nos, tudod…
– Túl nagy utat tettünk meg egy nos, tudodhoz.
Ha el akarjátok helyezni Huxley-t a térképen, akkor induljunk ki abból, hogy a vidéki települések Sydney-től való távolságát elég nagy pontossággal meg lehet becsülni a banánkenyerünk vastagságából. Mi legalább öt centiméterrel számolhattunk, ami nagyjából hétórás autóútnak felel meg északi irányba, egészen a Queensland határáig, az Ausztrália keleti partvidékét a belső részektől elválasztó hegyvonulat, a Nagy Vízválasztó lábáig. Ott tankoltunk fel a hiteltárgyalás előtt, amelyre a Huxley’s Bank, az ország egyik legrégebbi, családi tulajdonban lévő bankja invitált meg minket. Abból, hogy magát a várost is róluk nevezték el, ki lehet következtetni, mennyire befolyásosak. Úgyhogy egy kicsit ideges voltam.
– Vedd már komolyan. És húzd már ki magad! – szólt rám Juliette, majd megköszörülte a torkát, és a hangját elmélyítve hozzátette: – Én nagyon elfoglalt ember vagyok.
– Winston Huxley elég belátó…
– Ernest… – esett ki a menyasszonyom a szerepéből egy nyüszítés kíséretében. – Működj már együtt velem!
Erre kihúztam magam, és megigazítottam a nyakkendőmet, amelyről elveszítettem a vitát.
Mint kiderült számomra, a nyakkendőviselés elősegíti a banki hitelek jóváhagyását; talán azért, mert az önakasztásra való hajlandóságot jelzi.
– Oké. De ha megengeded: a való életben senki nem mond olyanokat, hogy „én nagyon elfoglalt ember vagyok”. És amikor a regényekben mond valaki ilyet, azzal azt akarja jelezni a szerző, hogy az illető egy bunkó.
– Te most lebunkóztál?
– Még mindig a tárgyalásra próbálunk?
– Hajlandó ekkora kockázatot vállalni?
– Mr. Huxley, gyönyörű az irodája.
Eljátszottam, hogy körülnézek a kávézóban. A félköríves ablak felől – amelyen a Liz Kávézója felirat aranybetűi hámlottak lefelé békésen – milliónyi apró koppanás szűrődött be (nem a jégeső miatt, amennyiben máris elhamarkodott következtetéseket vontatok volna le). Úgy figyeltem meg, hogy a vidéki vállalkozások neve gyakran meglehetősen lényegre törő. Ennek alátámasztásaként megjegyezném, hogy aznap reggel Darren Thai Étterme előtt parkoltunk le. Eszembe sem jutna leszólni Darren kulináris képességeit, de sokkal szívesebben kóstolnám meg Liz banánkenyerét, mint Darren pad thaiát. És a jelek szerint mások is így lehettek ezzel, legalábbis a Kiadó táblából kiindulva, amely az étterem poros kirakatában figyelt, egyetlen rajzszöggel rögzítve. Ekkor két emberre siklott a tekintetem: velünk szemben ültek, és a lányukat vigasztalták, Laurence Birch fotóját bámulva a telefonján. A lány sápadt volt, még az arca is beesett a sokktól. Fura dolog a rajongás.
A hollywoodi sztárokkal fenntartott pszeudoszociális kapcsolat ugyanolyan szívfájdalmat okozhat egy fiatal nőnek, mint amit meggyilkolt emberek családtagjainál tapasztaltam.
Megpróbáltam kiseperni a fejemből a kávézót, és beleélni magam a szerepembe, ahogy Winston Huxley irodájában ülök.
– Szóval, meséljen nekem az ajánlatáról – végszavazott Juliette, még mindig a mellkasából beszélve.
– Az elmúlt évek során egész komoly hírnévre tettem szert bűnügyek megoldása terén. Az összes esetem nagy port vert fel az országban, és három memoárt is közzétettem a megoldásukról. Az ajánlatom arról szól, hogy ez irányú tehetségemet, izé… – Elkaptam Juliette tekintetét, és összeszedtem magam. – …szóval, professzionálisabb mederbe terelhetném. Uram. A kölcsön lehetővé tenné egy vállalkozás elindítását: fedezné a székhely bérleti díját és az informatikai támogatást. Talán még egy-két alkalmazott felvételét is.
Juliette megsimogatta a képzeletbeli szakállát.
– Nos, ez lenne az első nyomozóiroda az általunk folyósított hitelből. Milyen szakirányú végzettséggel rendelkezik?
– Régebben arról jelentek meg könyveim, hogyan kell krimit írni. Nagy rajongója vagyok a klasszikusoknak… Agatha Christie-nek, Ronald Knoxnak és a többieknek. A vállalkozásunk alapgondolata, hogy a klasszikus detektívregények szabályait követve oldanánk meg való életben megtörtént eseteket.
– Nulla tapasztalat – motyogta Juliette az orra alatt. – És nagyjából mekkora tiszteletdíjat kérnének egy gyilkosság megoldásáért?
Ezen felhúztam az orrom.
– Huxley nem kérdezne ilyeneket!
– De lehet, én pedig biztosan – esett ki Juliette ismét a szerepéből, majd végighúzta a tenyerét az arcán, ahogyan a színészek szokták, hogy összeszedjék magukat. A hangja még egy fokkal mélyebb lett. – Ez egy üzleti vállalkozás, és egy üzleti vállalkozásnak elegendő bevételt kell generálnia ahhoz, hogy megbízhatóan törleszthesse a hiteleit. Nem bánnám, ha fontolóra vennénk, honnan fog bejönni az a pénz. Sorozatgyilkosokra kedvezményt is adnak? Gondolkoznak bármiféle hűségprogramban?
Én is visszahelyezkedtem a szerepembe.
– Az igazat megvallva, szívesen eltávolodnék valamelyest a gyilkosságoktól. Sok embernek szüksége van profi magánnyomozóra, nem kell ahhoz véres ügyekbe keveredni.
– Mennyi bevétele származott az első három esetéből?
Rámeredtem Juliette-re. Kezdtem úgy érezni, hogy szórakozik rajtam.
– Tessék?
– Mennyi?
– Hát, semennyi. Mint azt te is tudod.
– Honnan tudnám? Csak most találkoztunk. Engem Winstonnak hívnak. Szóval abban reménykedik, hogy sikerül pénzt csinálnia ebből, holott eddig ingyen nyomozott ki gyilkosságokat?
– Azokba a gyilkosságokba gyakorlatilag csak belebotlottam.
– Belebotlott? – lapozott az asztalon heverő, hivatalosnak tűnő dokumentumba, amiért egy dollárral többet fizettem az alapárnál, hogy prémiumminőségű spirálkötést kapjon. Elfintorodott. – Ezt nem találom a marketingtervében.
– A vállalkozás híre szájhagyomány útján terjed majd.
– A halottak nem beszélnek.
A nyakkendőmet babráltam. Juliette láthatóan mély élvezetét lelte abban a pár másodpercben, amíg vergődni hagyott, de végül megesett rajtam a szíve.
– Most min dolgozik?
– Semmin. – Igyekeztem könnyednek hangzani. – Hacsak Laurence Birch nem gyilkosság áldozata lett.
Pedig de. Természetesen nem természetes halált halt. Ám erről majd később.
– Akkor mesélne a legutóbbi esetéről? – folytatta Juliette.
– Most meg kell változtatniuk a szereposztást. – Még mindig Laurence járt a fejemben. Észre sem vettem, hogy hangosan beszélek, amíg meg nem szólalt.
– Megindító. Véleményem szerint jelenleg nem ez a prioritás.
– Először le kell tudniuk a temetést, majd meg kell változtatniuk a szereposztást.
– Megtennéd, hogy koncentrálsz egy kicsit? Szóval, az előző esete…?
– Nyolc hónapja történt. Karácsonykor. Meglőttek. Beletelt némi időbe a felépülésem… Nem lehetne… nem lehetnénk egy kicsit ismét önmagunk?
– Én teljesen önmagam vagyok – akasztotta be Juliette az ujjait a nadrágja derekába, mintha a képzeletbeli bankárkaraktere izmai szinte szétfeszítenék a farmerját, majd hátradőlt, és színpadiasan szipákolt. – Megmondjam, mit gondolok erről? Hogy egy összecsapott, kevéssé jövedelmező üzleti terv, amit megfojtanak a biztosítási díjak, és, legyünk őszinték, a szakmával járó egészségügyi és biztonsági kockázatok. Már ne is haragudjon, de három gyilkosságra nem lehet üzleti vállalkozást építeni. Nem hinném, hogy bárki is pont magát akarná megbízni…
Amilyen egyenes arányban növekszik a pékek nagyvonalúsága a reptértől való távolsággal, úgy csökkennek a hitelszerződésekkel szembeni elvárások.
Ennek már az elejétől fogva nyilvánvalónak kellett volna lennie: senki sem fog hét órán át autózni, ha annyira tuti a vállalkozási koncepciója.
Juliette nem Winston Huxley-t imitálta, hanem azokat a banki alkalmazottakat, akik üres kézzel hajtottak el minket Sydney összes üvegfalú sarokirodájából és filcvédős, alagsori íróasztalától. Mi oda-vissza végigjártuk a teljes Canossát – és az oda-vissza ebben az esetben szó szerint értendő, mert ismét a startmezőn találtuk magunkat. Amikor azt mondja az embernek egy gyémántfogú uzsorás, aki feltehetően két térdkalács összetörése között szakít egy kis időt, hogy túl kockázatosnak találja az üzleti ötletét, az elég rossz hatással tud lenni a szóban forgó ember önbizalmára.
A legitimebb hitelintézeteknél még csak nem is hallottak rólam, és úgy gondolták, egy magánnyomozó-iroda létrehozásának ötlete idejétmúlt. Erre eleve fel voltam készülve. Ami megdöbbentett, az azoknak a reakciója volt, akik viszont hallottak rólam. A könyveim ahelyett, hogy a zseniális nyomozói képességeimről tanúskodnának, mint azt többször is elmagyarázták nekem, egy sor kockázatos, halálközeli élményt örökítenek meg.
Az egyik bankár úgy fogalmazott, csak azért tartják a memoárjaimat a boltokban a „detektívregények” között, mert „biztosítói rémálmok” polc nincs.
Az én figyelmemet sem kerülte el az utamat kísérő veszélyhelyzetek feltűnő gyakorisága: a legutóbbi halálközeli élményemet követően még szervdonorként is regisztráltam a biztonság kedvéért. Ám a bankárok reakciójából megértettem, miért csillant fel annak a hölgynek a szeme, aki a kezembe nyomta a donorkártyámat, akár egy rajzfilmfigurának, akinek a pupillái dollárjelekké válnak, és miért kísérte a mosolyát szinte hallható pénztárgép-csilingelés, mintha az elkerülhetetlen halálom egy csapásra megduplázta volna a havi kvótáját. Egyetlen bank sem lenne hajlandó egy olyan emberbe invesztálni, akinek bármelyik esete nagy valószínűséggel az utolsó is lehet. A folyamatban lévő haldoklásom számos bosszantó aspektusa közül talán ez a legidegesítőbb: azoknak a nagyon elfoglalt embereknek igazuk volt.
És nem elég, hogy ez az eset fogja elvenni az életemet: még csak egy árva fityinget sem kerestem rajta. Ezúttal sem.
A Huxley’s Bankba való meghívás váratlan, indokolatlan mentőövnek látszott. Winston azt kérdezte, milyen gyorsan tudnánk személyesen megjelenni nála, és egész éjszaka autóztunk, hogy délelőtt tízre odaérjünk.
Tényleg úgy éreztük, ez az utolsó esélyünk.
Elegem lett. Felálltam a székről, és összes színészi tehetségemet latba vetve, az ujjamat minden egyes kijelentésnél az asztalra csapva előadtam a nagy finálémat.
– Három gyilkos. Több mint egy tucat gyilkosság, ha megjegyezhetem. A Huxley’s Bank életeket menthetne meg. Számtalan tévéinterjúban, rádióműsorban és országos híradóban szerepeltem. Pár hónapja kiszivárgott a telefonszámom, és annyi hívást kaptam, hogy le kellett cserélnem. De még csak nem is ez a legfontosabb.
Juliette igyekezett elnyomni a gúnyos vigyorát.
– Akkor mi a legfontosabb?
– Az, hogy én megoldhatatlan bűncselekményeket oldok meg. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ajánlatos lenne engem megbízni nyomozással. Azt akarom mondani, hogy engem kell megbízni – rogytam vissza kifulladva.
– Tudtam, hogy ez is megbújik benned valahol – nyújtotta ki a kezét Juliette, hogy megsimogassa a vállamat. – Hogyan is mondhatna nemet neked ezek után?
– Szerintem pont úgy, ahogy mindenki más. Boldogan – nyúltam a banánkenyér felé, mire Juliette elhessintette a kezemet.
Kelletlenül bár, de diétázni kezdtem az esküvőre; abból kiindulva, hogy hányszor döftek már belém kést, nem éreztem, hogy akkora baj lenne egy kis extra védőréteg a derekam körül.
Viszont egy új öltönnyel, még ha a fotóst le is mondanánk, veszedelmes közelségbe kerülne az esküvői költségvetés a mágikus 36 ezerhez. Ráadásul a nyolc hónapig tartó lábadozásom teljesen lenullázta a megtakarításaimat. Persze befolyt némi jogdíj a memoárjaimból, de egyre kevesebb. A tévék pedig nem fizetnek olyan jól, mint gondolná az ember. Az ügynököm azt mesélte, a filmes jogokat megvásároló producer hatalmasat bukott nemrég valamivel, és most egy „alacsony költségvetésű projektre lenne szüksége ahhoz, hogy ismét a víz fölé kerüljön; pont olyasvalaki kellene neki, mint te”. Úgy sejtem, ezt eredetileg bóknak szánta. Laurence Birch volt az egyetlen érték az egész projektben. Erre most meghal.
– Hogy halt meg? – váltottam témát, hogy eltereljem a saját figyelmemet a pénzről és az elmúlásról szóló, sokkal kellemesebb gondolatok felé, miközben felálltunk, és elfoglaltuk a helyünket a kassza előtti sorban, hogy rendezzük a számlát.
A család, amelyen korábban megakadt a tekintetem, időközben kettévált: anya és lánya már kimentek, az apa pedig ott toporgott előttünk, láthatóan alig bírta kivárni, hogy a pénztáros a kezébe nyomja a visszajárót. Folyamatosan a nyakát forgatta és a karóráját nézegette.
Egy pillanatra megláttam a digitális kijelzőt: 5:30. Akárhova is sietett, nem lehetett oka aggodalomra; az órája négy órát késett.
Valójában már fél tíz volt. Miután megkapta a visszajárót, Idegzsába úr vállal nekem ütközött, amikor elrobogott mellettem, és elejtett néhány érmét. Le sem hajolt, hogy összeszedje, csak továbbszáguldott a kijárat felé, mintha tehetetlenül sodródna az idegesség hullámain. Egy gyors megjegyzés: ahogy senki sem halhat meg messzire ható következmények nélkül egy krimi első fejezetében (helló, Laurence Birch), úgy össze sem futhat másokkal egy kávézóban. Akkor még nem tudtam, de így kezdődött Bryce Fredericks életének egyik legrosszabb napja.
– Birch? Jaj – rázta meg a fejét Juliette felidézve az esetet. – Tegnap elütötte egy teherautó, vagy valami ilyesmi. A cikk szerint fél órával ezelőtt kapcsolták le az életfenntartó gépekről.
– Arról a színészről beszélgetnek? – kapta fel a fejét a pénztárosnő, aki feszes, magasra fésült lófarokban viselte a haját. – Errefelé történt, nem messze innen. Byron Bayben.
A nem messze kifejezést elég tágan értelmezik vidéken.
Byron Bay a hegylánc túloldalán, a tengerparton helyezkedik el, kétórányi autóútra. A legalább kilencven percre lévő Brisbane-t a pofátlanabb ingatlanügynökök úgy jellemeznék, hogy gyakorlatilag a szomszédban van. Byron Bay egy puccos tengerparti oázis, ahol a spirituális tanok hívei azonos arányban nyüzsögnek a hátizsákos turistákkal a több millió dolláros paloták között. A pozitív gondolkodás találkozik ott a negatív tőkeáttéttel, és a legtöbben mezítláb járnak, hogy kapcsolódjanak az Anyatermészethez, feltéve, hogy ez a wifihálózat neve. Byron népszerűsége rohamosan ívelt fel az elmúlt években, és mostanra a hírességek egész portfóliójával büszkélkedhet. A jelek szerint még Laurence is ezen a településen ütötte fel az ausztráliai bázisát.
– Segítsen már eldönteni nekünk egy fogadást – fordultam a pénztároshoz Juliette elé vágva, hogy az olvasóhoz érintsem a bankkártyámat. Bármennyire is le voltam égve, ragaszkodtam ahhoz, hogy én fizessek. – Hasonlítok én Birchre?
– Nem – mért végig a hölgy. – Ön jóval magasabb. És a válla is szélesebb. Az a fickó egy törpe.
Jogos. Ez volt az első, ami feltűnt Laurence-ben, amikor találkoztunk. Én sem vagyok kifejezetten hórihorgas – a menyasszonyom egy fejjel magasabb nálam –, de Laurence meglepően kicsi, mint gyakran a színészek, akiket jellemzően óriási képernyőkön látunk, és csak térdtől felfelé veszik őket, mert egy rakat telefonkönyvön állnak. Laurence-nek ráadásul a fogsora is szégyentelenül fehér volt, és olyan sűrűn villogtatta, mintha kifejezetten dicsekedne a rajta végrehajtott drága fogászati beavatkozásokkal.
Úgy bazsalygott, mint aki garázson kívül, a nyílt utcán parkolja le a Lamborghinijét. Minden ok nélkül, pusztán felvágásból.
Az első találkozásunk másik furcsa aspektusa az volt, hogy megkérdezte, belenézhet-e a tárcámba. Mivel úgy sejtettem, ekkora sztár nem fogja lenyúlni a törzskártyámat, amiről még három pecsét hiányzott az ingyenkávéhoz a Nem babra megy nevű helyen, és elég kíváncsivá is tett, megengedtem neki.
– Ez azért nem túl megalapozott összehasonlítás. Ő csak filmekben látta – kritizálta Juliette a húzásomat, amikor kifelé indultunk. – Nem találkozott Laurence 2.0-val.
Ez a mi belső viccünk. Mire másodszor összefutottunk, egy délelőtti megbeszélésen a televíziós adaptáció producerénél, egy szürke, egérszerű francia férfinál, akit Remy Allard-nak hívnak, Laurence teljesen megváltozott. Még mindig nem hittek volna minket egypetéjű ikreknek, de simán kinéztem volna belőle, hogy kifosztotta a gardróbomat, mert pont úgy öltözött, ahogy én szoktam. Ugyanolyan márkájú farmert viselt, felhajtott ujjú vászoninget, és a baseballsapkáját is a kedvenc futballcsapatom emblémája díszítette. Pedig egyszer sem került szóba, kinek szurkolok, bár, jobban belegondolva, valószínűleg a tagsági kártyámat is megtalálhatta a tárcámban. Kicsit lenövesztette az eredetileg katonásra nyírt haját (nem sokkal korábban egy háborús filmet forgatott), és némi borostát is növesztett, de odáig azért szerencsére nem ment el, hogy a haját is barnára festesse, amilyen az enyém. A Nem babra megy kávézó elviteles poharát szorongatta a kezében (mégis lenyúlta a törzsvásárlói kártyámat, vagy legalábbis az ötletét), és keményen kísérletezett a legvadabb ausztrál akcentus rekonstruálásával. Így tudhattam meg első kézből, miért olyan híres a beleélő képességéről.
Kicsit hátborzongatónak találtam, de amennyiben ez felmerült volna bennetek, a színészi alakítása messze nem tette lehetővé, hogy hitelesen ellophassa valakinek a személyazonosságát, ami az aranykor krimijeinek a végső mentsvára. A következő pár óra során ezt a lehetőséget is át fogom ugyan gondolni, már csak azért is, amit Birch kávéspoharára írtak, de még mindig nehezen tudnám ezt elképzelni.
Ráadásul ki akarna engem megölni, főleg még mielőtt a gyilkosságok, amiket ki akarok majd nyomozni, egyáltalán bekövetkeztek volna?
Arról sem sokan tudtak, hogy a Huxley’s Bankban leszek aznap – miért akartak volna megakadályozni a látogatásban, hátha meg tudok oldani néhány gyilkosságot?
Elkalandoztam. Az a lényeg, és ez valószínűleg többet árul el rólam, mint róla, hogy amikor leereszkedett az én stílusomig, Laurence Birch leginkább olyan benyomást keltett, mint egy híresség, aki inkognitóban akar feljutni a repülőre. Az alakítása egy olcsó jelmez volt, semmi más. Egy esetleges bérgyilkosnak mindkét szemét ki kellett volna szúrnia ahhoz, hogy összetévesszen minket.
Juliette megtorpant előttem a kávézó ajtajában, hogy összeszedje a bátorságát, és szembeszálljon az odakint tomboló, széltelen és csapadéktalan viharral. Felötlött bennem egy gondolat.
– Ha tényleg úgy gondolod, hogy hasonlítunk egymásra, az azt jelenti, hogy vonzónak találtad Birchet?
– Én jobban vigyáznék a szavaimra a helyedben, Ern – nyitotta ki az ajtót a menyasszonyom. – Ma egyszer már majdnem meghaltál.
Fotó: Agave Kiadó
