William Goldman Oscar-díjas forgatókönyvíró regényét nem most olvashatjuk először magyarul, de a General Press Kiadó jóvoltából ezúttal különleges, élfestett kiadásban is a kezünkbe vehetjük. Ebben a történetben minden megtalálható, ami egy vérbeli fantasy sajátja: óriások, szörnyek, erős férfiak, gyönyörű nők és persze az igaz szerelem. Ami azonban talán nem annyira megszokott a műfaj más képviselői esetében: A herceg menyasszonya tele van humorral, így nemcsak izgalmas, de szórakoztató olvasmányélmény is.
William Goldman: A herceg menyasszonya (részlet)
Pitypang születésének évében a világ legszebb asszonya egy francia szobalány volt, akit Anette-nek hívtak. Anette Párizsban dolgozott de Guiche herceg palotájában, és a herceg figyelmét nem kerülte el, hogy egy csodálatos tünemény pucolja újabban a lábosokat. A herceg figyelme nem kerülte el a hercegnő figyelmét sem, aki nem volt se túl szép, se túl gazdag, viszont annál okosabbnak bizonyult. A hercegnő tanulmányozni kezdte Anette-et, és hamarosan rájött, mi az ellenfele végzetes gyengesége: a csokoládé.
Immár felfegyverkezve a hercegnő munkához látott.
A Guiche-kastély cukorpalotává változott. Akárhová nézett az ember, mindenütt bonbonokat látott. Hegyekben álltak a csokoládéval borított cukorkák a fogadószobákban, a társalgók roskadoztak a csokoládés nugáttal tömött kosárkáktól.
Anette-nek esélye sem volt. Egy éven belül karcsúsága ormótlansággá dagadt, és ettől fogva a herceg valahányszor ránézett, mindig szomorú zavarodottság felhőzte el a tekintetét. (Megjegyzendő, hogy Anette minél nagyobbra növekedett, annál vidámabb lett. Végül feleségül ment egy cukrászmesterhez, és mindketten jó sokat ettek, amíg az öregkor el nem szólította őket.
Azt is megjegyezhetjük, hogy a dolgok nem alakultak ilyen jól a hercegnő számára.
A herceg érthetetlen okokból beleszeretett a saját anyósába, amitől aztán a hercegnő gyomorfekélyes lett, leszámítva, hogy akkor még nem volt gyomorfekély. Pontosabban volt gyomorfekély, voltak gyomorfekélyes emberek, csak még nem hívták gyomorfekélynek. A korabeli orvostudomány „hasi fájásnak” nevezte, és a legjobb kúrának azt tartotta, ha naponta kétszer konyakos kávét ittak rá, amíg a fájdalom alább nem hagyott. A hercegnő becsületesen itta a keveréket, miközben éveken át tanúja volt, hogyan csókolgatja egymást a férje és az anyja a háta mögött. Nem meglepő módon a hercegnő mogorvasága legendássá vált, amint azt Voltaire olyan szellemesen megjegyezte volna. Leszámítva, hogy ez Voltaire előtt volt.)
Abban az évben, amikor Pitypang tízéves lett, a legszebb nő Bengálban élt, egy sikeres teakereskedő leányaként.
Aluthrának hívták: sötét bőre olyan tökéletes volt, amilyet nem látott India nyolcvan éve. (Összesen csupán tizenegy tökéletes arcbőrt találtak egész Indiában, amióta a pontos számlálás megkezdődött.) Aluthra tizenkilenc éves volt, amikor a himlő betört Bengálba. A lány túlélte, a bőre nem.
Amikor Pitypang tizenöt lett, a Temze menti Sussexben élő Adela Terrell volt messze a legszebb nő a világon. Adela húszéves volt, és ez idáig annyival szebbnek mutatkozott mindenkinél, hogy bizonyosnak tűnt, ő marad a világon a legszebb még hosszú éveken át. De egy nap az egyik kérője (száznégy volt belőlük) azzal hízelgett neki, hogy vitathatatlanul ő az eleddig született legesleghibátlanabb teremtmény az egész földkerekségen. Adelának tetszett a dolog, és elkezdett gondolkodni az állítás igazságtartalmán.
Aznap éjszaka, egyedül a szobájában megvizsgálta magát a tükrében tetőtől talpig.
Majdnem hajnalig tartott, amíg befejezte a vizsgálódást, de addigra világossá vált előtte, hogy a fiatalember értékelése egészen pontosnak bizonyult: tökéletes volt, bár nem igazán tehetett róla.
Ahogy sétálgatott a családi rózsakertben, és a napfelkeltét csodálta, boldogabbnak érezte magát, mint addig bármikor. Nem csupán tökéletes vagyok, mondta magában, de valószínűleg én vagyok az első tökéletes ember a világmindenségben. Egyetlen testrészem sem lehetne még szebb. Ó, milyen szerencsém van, hogy tökéletes vagyok, gazdag, kívánatos, érzékeny és fiatal…
Fiatal?
A köd már kezdett felszállni körülötte, amikor Adela elkezdett gondolkozni.
Természetesen mindig érzékeny leszek, gondolta, és mindig gazdag leszek, de nem látom tisztán, hogyan sikerül mindig fiatalnak maradnom. És ha már nem leszek fiatal, hogy maradhatok tökéletes? És ha nem vagyok tökéletes, akkor minek éljek? De tényleg minek? Adela összeráncolta a homlokát elkeseredettségében. Életében először fordult elő, hogy összeráncolta a homlokát, és amikor rájött, mit tett, elborzadt, mert érezte, hogy ezzel tönkre is tette a tökéletességét, talán mindörökre. Visszarohant a tükréhez, ott töltötte a reggelt, és bár sikerült meggyőznie magát arról, hogy még mindig ugyanolyan tökéletes, mondani sem kell, hogy már nem volt ugyanolyan boldog, mint korábban.
Elkezdett aggódni.
Az első redők két héten belül jelentek meg, az első szarkalábak egy hónap alatt, és nem telt el egy év, az arca csupa ránc volt. Ezután hamarosan férjhez ment, mégpedig ugyanahhoz az emberhez, aki a szemére hányta a tökéletességét, és boldogságos pokollal ajándékozta meg hosszú éveken át.
Természetesen Pitypang mit sem tudott erről tizenöt éves korában. De ha tudott volna, akkor is valószínűleg teljességgel értelmetlennek találta volna.
Hogy érdekelhet valakit az, hogy ő-e a világ legszebb nője vagy sem?
Nem mindegy, hogy az első vagy a harmadik? Vagy a hatodik? (Pitypang ekkortájt még nem járt ilyen magasan, alig fért be az első húszba, és oda is inkább csak ígéretes tehetsége miatt, és nem azért, mert különösebben törődött volna magával.
[…]
Röviddel a tizenhatodik születésnapja után Pitypang észrevette, hogy már több mint egy hónapja nem szóltak hozzá a falubeli lányok. Sohasem barátkozott sokat lányokkal, így a váltás sem volt túl éles, de legalább korábban néhányan biccentettek, amikor a faluban vagy a környékbeli szekérutakon lovagolt. De mostanában, ismeretlen okokból, nem volt semmi.
Lesütött pillantások, elfordított tekintetek, ez volt minden.
Egyik alkalommal Pitypang elkapta Kornéliát a patkolókovácsnál, és rákérdezett a nagy hallgatás okára.
– Azt hittem, azok után, amit tettél, legalább van benned annyi szégyenérzet, hogy nem kérdezed meg.
– És mit tettem?
– Mit? Mit? Elloptad őket!
Ezzel Kornélia elrohant, de Pitypang mindent értett. Tudta, hogy kik azok az „ők.”
A fiúk.
A falubeli fiúk.
A tyúkeszű, mamlasz, üresfejű, tökfej, eszement, szerencsétlen, tökkelütött, ostoba fiúk.
[…]
Nem sokkal a tizenhetedik születésnapja előtt egy férfi érkezett hintóval a városba, és látta Pitypangot a szatócshoz lovagolni. Még mindig ott várt rá a hintóból kikukucskálva, amikor visszafelé ügetett. Pitypang észre sem vette a férfit, és csakugyan, maga a férfi nem is volt fontos.
De a megjelenése fordulópontot jelentett.
Igaz, más férfiak is letértek az útjukról, más férfiak is lovagoltak akár harminc kilométert is, hogy láthassák, ebben nem volt semmi különös. A lényeges különbség abban állt, hogy ez volt az első gazdag ember, az első nemes, aki ilyesmire ragadtatta magát. És ő volt az az ember – nevét nem őrizte fenn a történetírás –, aki először említette meg Pitypangot a grófnak.
Fotó: Wikipédia
