Jo mindig arról álmodozott, hogy egyszer írónő lesz. Tudta, meg kell küzdenie azért, amire vágyik, hisz a Kaliforniai Egyetem nem a legolcsóbb iskola az Államokban. Már csak egy év választja el a diplomájától, de hogy továbbra is finanszírozni tudja a tanulmányait, mindenféle munkát kénytelen elvállalni. Egy nap a kezébe kerül egy újsághirdetés, amelyben bejárónőt keresnek. Ez az állás tökéletes lenne Jo számára, csupán egy a bökkenő: leendő munkaadója, James, a magának való vak férfi már az első találkozásnál elutasítja a lányt. Ő azonban addig jár James nyakára, amíg az be nem adja a derekát. A férfi nem kedveli Jót, és ez az érzés kölcsönös, ám egy idő után rádöbbennek, talán mégsem különböznek annyira, mint hitték.
Mennyire számítanak a belső értékeink egy olyan világban, ahol mindenki a külsőségek rabja? Átláthatunk-e a rózsaszín ködön, ami folyamatosan körülvesz minket? Szabad-e még hinnünk a szemünknek?
Baráth Viktória ezúttal is mély, lélektani témákat boncolgat. Megindító története megmutatja, mindenkinek szüksége van arra, hogy a mai rohanó világban meglássuk az igaz és tiszta érzelmeket egymás szemében.
Baráth Viktória: Egymás szemében
Fáradtan esem be az ajtón. Alig vártam, hogy meló után hazaérjek, ledobjam magam a kanapéra, és kinyújtóztassam a végtagjaimat. A fejem ilyenkor csordultig megtelik gondolatokkal: az iskoláról, a munkáról és a szörnyen unalmasnak mondható magánéletemről is. Minden napomat a könyvtárban és az előadásokon töltöm, utána pedig rohanok a munkába robotolni.
Nem így képzeltem el az egyetemi éveimet.
Előtte mindenki azzal nyaggatott, hogy szedjem össze magam, mert ez az időszak a bulikról fog szólni. Nálam nem így lett. Szerencsére. Én inkább csak hallgatom ezeket a történeteket, majd a szobámba vonulva bezárkózom, hogy egy bögre kakaó és egy jó könyv társaságát élvezhessem. Sosem voltam az a kimondott társasági lény, ezért előre rettegtem az egyetemtől, és attól, hogy esetleg kollégiumban, másik három-négy lánnyal egy szobában kell majd laknom. A mai napig kiráz a hideg ettől a képtől. Másrészről viszont sokszor elfog az érzés, hogy talán valami nincs rendben velem. Elnézem a csoporttársaimat, és látom, hogy jókedvűen beszélgetnek a folyosón, közösen tervezik a hétvégét vagy akár az esti bulit. Engem persze egyikre se hívnak. Csak a
Facebookon és az Instagramon veszem észre, hogy közösen töltötték az estét.
Én azonban képtelen vagyok a mai celebekről vagy a legújabb okostelefonokról beszélgetni, mert ezek a dolgok engem teljesen hidegen hagynak. Ahogy az is, hogy éppen ki kivel jár, milyen színű körmöt csináltatott, melyik világmárka táskáját venné meg. Ez az élet nem nekem való.
Talán ezért is szoktam rá az olvasásra. Bármennyire is magányos farkasként élek, néha nekem is szükségem van a társaságra. A könyvek szereplői pedig nem ítélkeznek felettem. Őket nem érdekli, ha nincs pénzem, ha éppen kócosabb vagyok a kelleténél, vagy ha nincs kedvem aznap felöltözni. Ők mindig itt vannak nekem. Ledobom magamról a kabátot, a pulóvert és a nadrágot, majd végignyúlok a kanapén. Mintha a mennyországba érkeztem volna. A testem ellazul, az agyam kikapcsol. Hatalmas megkönnyebbülés jár át, egészen addig, amíg meg nem hallom az ajtó nyílását. Nagyot fújtatok. Csak pár percig élvezhettem a csöndet és a semmittevést.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezi Julie, ahogy belép a lakásba. Szőke haja a szélvihar ellenére is tökéletesen áll, ami egyre jobban idegesít. Én, ha órákat töltenék a tükör előtt, akkor se néznék ki soha ilyen jól. Ha nem ő lenne az egyetlen és legjobb barátnőm, biztosan utálnám. Így csak egészséges irigység van bennem.
– Kicsit kiengedem a gőzt... – válaszolom ártatlanul, és igyekszem úgy tenni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Ugye tudod, hogy holnap vizsga? Véletlenül sem akarlak megzavarni, de nem ez a legjobb időpont a henyélésre.
– Tudom – nyüszítem, miközben felküzdöm magam ülő helyzetbe. – Csak elfáradtam. Ma is őrültekháza volt, ráadásul a főnököm üvöltözött velem, mert állítólag elkevertem valami fontos szerződést, holott nem is én voltam! Julie a konyhapultra állítja a papírszatyrokat. A fejét csóválva hallgatja végig a panaszkodásomat. Sokszor lefolytattuk már ezt a beszélgetést, ezért tisztában van vele, hogy milyen körülmények között melózom, és persze az idióta főnökömről is sokat meséltem neki. Amikor elvállaltam ezt a lóti-futi munkát az ügyészségen, azt hittem, hogy egész nap fénymásolgatni fogok és kávét főzni, de ehelyett a nyakamba zúdult az egész iroda gondja és baja. Ebédérért rohangálok, találkozókat mondok le, éttermi foglalásokat intézek, miközben a könyvelők és a jogászok is engem ugráltatnak minden apróságért. Julie ledobja az egyik bárszékre a táskáját, és egy kecses mozdulattal mellém telepszik a kanapéra.
– Megmondtad neki, hogy nem te voltál? – Érdeklődőn pillant rám.
– Persze, de nem érdekelte – pufogom. – Annyira elegem van már belőle! Megtámaszkodom a kanapé háttámláján, és a fejem a karomra hajtom.
– Akkor miért nem hagyod ott?
– Mert kell a pénz! – csattanok fel. – Az ösztöndíjam szinte semmire sem elég. Ha nincs ez a meló, akkor miből fizetem a lakbért meg a kaját?
– Már mondtam, hogy adnék kölcsön.
– Ugyan, tudod, hogy nem fogadnám el!
Lemondóan sóhajtok. Többször is átrágtam már a helyzetemet, de nem látok rá más megoldást, mint hogy keményen dolgozzak, legyen bármilyen rossz is a munkám. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy válogassak, ezért
el kellett vállalnom azt a munkát, amelyik eleget fizet ahhoz, hogy az egyetemhez közel lakhassak.
Így időt és energiát spórolok, és jobban koncentrálhatok a tanulmányaimra és a vizsgáimra. A vizsgáimra, amelyekre mindig keményen készülök. Hiába esik jól a henyélés és a pihenés, erre a gondolatra elönt a bűntudat. Hiszen ezért dolgoztam olyan keményen. Nem pazarolhatom az időmet láblógatásra, amikor a szobámban tornyokban állnak a könyvek és a jegyzetek. Ahogy Julie is említette, holnap nehéz napunk lesz. Elhúzom a számat, és felállok a kanapéról, hogy belevethessem magam A nagy Gatsbybe.
– Készítek vacsorát – szól utánam Julie, de én egy laza legyintéssel jelzem, hogy köszönöm. Az asztalomon akkora füzetkupac áll, hogy alig tudom alóla kihúzni a laptopomat anélkül, hogy az egész le ne boruljon. Halogatásképp felnyitom a gépet, és végignézem az összes e-mailemet, és írok a családomnak, hogy mi történt eddig a héten. Szinte bármit megtennék, hogy ne kelljen tanulnom. Furcsa kettősséget érzek, hiszen minden egyes percben keményen harcolok azért, hogy az álmaimat követhessem, a másik oldalról viszont mindent megteszek azért, hogy ne kelljen leülnöm a könyveim elé. A betűk egyszerre a legjobb barátaim és a legfőbb ellenségeim. Tudom, hogy mit akarok, és mégis olyan elérhetetlennek tűnnek most a céljaim, hogy sokszor hajlamos vagyok feladni a küzdelmet értük. Végül veszek egy mély levegőt, összefogom a hajam, leülök az ágyam közepére, és kinyitom A nagy Gatsbyt.
Nagyjából a felénél járhatok, de meg se nézem az oldalszámot. Annyiszor olvastam már, hogy felesleges minden egyes oldalon átrágnom magam, a történet nagy részét fejből ismerem. Inkább csak fel kell elevenítenem a részleteket, hogy holnap egyik kérdés vagy esszé se okozzon gondot. Lehet, ennél többre nem is lennék képes. Ahogy belekezdek az olvasásba, és megérzem a papír illatát, mintha átrepülnék egy másik univerzumba. Imádok olvasni. Ez az életem. Számomra ez jelenti az egyetlen kiutat ebből a világból. Ebből az unalmas, kínokkal és szenvedéssel teli világból. Ilyenkor megszűnik körülöttem minden, szinte benne élek az éppen aktuális olvasmányomban.
A könyvekben otthonra találtam, a szereplők lettek a családom, a helyszíneket olyan élénken képzelem magam elé, mintha csak odautaztam volna. És a cselekmény...
Bármi megtörténhet, engem pedig csodálattal tölt el, amikor olyan váratlan fordulatokat vesz egy-egy regény, amire nem is számítottam. Még akkor is félmosolyra húzom a szám, amikor előre tudom, mi fog történni, de az író annyira tökéleteset alkotott, hogy azt gyönyör olvasni.
Bár a szemem kezd lecsukódni, még végigolvasom a maradék oldalakat, majd egy nagy sóhaj kíséretében eldőlök az ágyon. Lefektetem magam mellé a könyvet, és csak bámulom a borítóját hosszú perceken keresztül. Nagy hatással van rám a történet és a szereplők, akárhányszor olvasom, ezért minden egyes alkalommal szükségem van egy kis időre, miután a végére érek. Fel kell dolgoznom a szomorú és realista, a szerelemről, az álmokról és a vágyakról festett képet. A szívem mindig összetörik egy kicsit. Szükségem volt néhány évre, mire rájöttem, hogy a könyveket használom menekülésre, mégis minden egyes történetet a saját életemre vetítek vissza. Párhuzamot vonok a két világ között, és igyekszem erőt és motivációt gyűjteni ahhoz, hogy megbirkózhassak a saját kudarcaimmal. Ez a könyv, mondjuk, pont nem alkalmas erre, de ilyenkor jóleső melankólia jár át, és arra biztat, hogy a saját sorsomat ne engedjem ki a kezem közül. Felkapom a fejem, ahogy lassan, nyikorogva nyílik ki a szobám ajtaja. Julie dugja be a fejét a résen.
– Kész a vacsora – mosolyog rám, majd be is húzza az ajtót. Egyáltalán nem vagyok éhes, de Julie mindig finomabbnál finomabb, visszautasíthatatlan ételekkel készül a közös vacsoráinkra. Így nagyot sóhajtok, összeszedem minden erőmet, majd egy utolsó pillantást téve a könyvemre felállok az ágyról, és elindulok a konyha felé, ahol már vár a gőzölgő étel és a legjobb barátnőm, akivel minden panaszomat megoszthatom.
