- a Harvard Egyetem csillagászati tanszékének vezetője,
- a Harvard Black Hole Initiative (BHI) alapító tagja,
- a Harvard-Smithsonian Asztrofizikai Központ Elméleti és Számítástudományi Intézetének igazgatója,
- a Breakthrough Starshot Initiative vezető kutatója,
- az Amerikai Tudományos Akadémia fizikai és csillagászati elnökségi testületének elnöke,
- a jeruzsálemi Héber Egyetem Einstein: Visualize the Impossible elnevezésű digitális platformjának egyik vezető tanácsadója,
- az elnöki természettudományos és technológiai tanácsadói kar tagja Washingtonban,
- nyolc könyvet írt,
- 800 szakcikket jegyet (112-es h-indexszel),
- a TIME 2012-ben beválasztotta Loebot az űrkutatás 25 legbefolyásosabb embere közé (közvetlenül Elon Musk mellett kapott helyet).
A FÖLDÖNKÍVÜLI CÍMŰ KÖNYV ELSŐ FEJEZETÉT MUTATJUK MEG:
1. Az előőrs
Jóval azelőtt, hogy tudtunk volna a létezéséről, ez az égitest már felénk tartott a tőlünk alig huszonöt fényévnyire lévő Vega csillag felől. 2017. szeptember 6-án keresztezte azt a síkot, amelynek közelében Naprendszerünk összes bolygója kering a Nap körül. De az objektum extrém hiperbolikus pályája garantálta, hogy csak látogatóba érkezett, nem maradt velünk.
A látogató 2017. szeptember 9-én érte el a perihéliumát, pályájának azt a pontját, ahol legközelebb járt a Naphoz. Utána már kifelé tartott a Naprendszerből, és mivel a csillagunkhoz képest 95 000 kilométer per órával haladt, a sebessége bőven lehetővé tette, hogy megszökhessen a Nap gravitációs teréből. Szeptember 29. környékén haladt át a Vénusz keringési pályáján, és október 7. környékén a Földén, majd nagy sebességgel folytatta útját a Pegazus csillagkép és a mögötte rejlő sötétség felé.
Az objektum távozott a csillagközi űrbe, és ekkor az emberiség még nem tudott a látogatásáról. Mivel fogalmunk sem volt az érkezéséről, nem adtunk neki nevet. Amennyiben ezt bárki vagy bármi más megtette, a mai napig nem tudjuk, mi lehet az.
A földi csillagászok csak azután pillantották meg távozó vendégünket, hogy elhaladt mellettünk. Az égitest több nevet is kapott, mielőtt megegyeztünk volna a véglegesben: az 1I/2017 U1-ben. Bolygónk tudományos közössége és a nyilvánosság azonban egyszerűen csak ‘Oumuamua néven emlegeti, mivel a távcső, amely felfedezte, Hawaiin található.
***
A Hawaii-szigetek ékköveknek látszanak a Csendes-óceánban, a világ minden tájáról vonzzák a turistákat. A csillagászok szemében ugyanakkor más vonzó tulajdonságuk is van: bolygónk néhány legkorszerűbb távcsövének adnak otthont.
Hawaii csúcstechnológiás teleszkópjai közé tartoznak azok is, amelyeket Pan-STARRS (Panoramic Survey Telescope & Rapid Response System) néven ismerünk. Az egész egy távcsövekből és nagy felbontású kamerákból álló hálózat a Haleakalā csúcsán álló obszervatóriumban (ez a vulkán foglalja el Maui szigetének nagyobb részét). Az egyik ilyen távcsőnek, a Pan-STARRS1-nek van a legnagyobb felbontású kamerája a bolygón, és beüzemelése óta ez a rendszer fedezte fel a legtöbb földközelítő üstököst és kisbolygót a Naprendszerünkben. De a Pan-STARRS más szempontból is kiemelkedő jelentőségű: ez gyűjtötte össze azokat az adatokat, amelyekből tudomást szereztünk az ‘Oumuamua létezéséről.
Robert Weryk csillagász október 19-én fedezte fel az ‘Oumuamuát a Haleakalā Obszervatóriumban. A Pan-STARRS által gyűjtött adatok között figyelt fel azokra a képekre, amelyeken az égitest egy égen átszáguldó fénypont formájában jelent meg, és túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy a Nap gravitációjának fogságába essen. A csillagászok közössége hamarosan arra a megegyezésre jutott, hogy Weryk a Naprendszerünkben valaha észlelt első csillagközi objektumra bukkant.
Mire a nevében is megegyeztek, már több mint harminckétmillió kilométerre járt a Földtől, vagyis nagyjából nyolcvanötször olyan messze, mint a Hold, és sebesen távolodott.
KÉPALÁÍRÁS: Az első csillagközi objektumról, az ‘Oumuamuáról (bekarikázva) készült felvétel. A több felvételből összeállított kép közepén az égitest homályos pontforrásként látható. Halvány csillagok nyomai veszik körül, amelyek pöttyök sorozataként láthatók a mozgó ‘Oumuamuát követő távcső felvételein. (ESO/K. Meech et al.)
Idegenként jelent meg a környékünkön, de amikor távozott, már többet jelentett, és egy sor megválaszolatlan kérdést hagyott maga után, ezek pedig éppúgy lekötötték a tudósok energiáit, mint amennyire felkeltették a világ érdeklődését.
Az objektum neve, a hawaii ‘oumuamua szó (kiejtve: „omuamuá”) hevenyészett fordításban annyit tesz: „előőrs”. Amikor a Nemzetközi Csillagászati Unió (International Astronomical Union, IAU) bejelentette a hivatalos elnevezést, kicsit másképp adták meg a szó jelentését: „távoli hírhozó, aki elsőként érkezik”. Akárhogy is, ez a név mindenképpen azt sugallja, az égitest csak az első több várható közül.
***
A média végül „furcsának”, „rejtélyesnek” és „különösnek” titulálta az ‘Oumuamuát. De mihez képest? A válasz röviden annyi, hogy ez az előőrs furcsa, rejtélyes és különös volt az összes többi korábban felfedezett üstökössel és aszteroidával összehasonlítva.
Sőt, a tudósok azt sem tudták teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy ez az előőrs tényleg üstökös vagy kisbolygó-e egyáltalán.
Nem mintha nem lenne összehasonlítási alapunk. Több ezer aszteroidát, az űrben száguldó kietlen kősziklát fedeznek fel minden évben, és több jeges üstökös van a Naprendszerünkben, mint ahányat az eszközeink meg tudnának számolni.
A csillagközi látogatók sokkal ritkábbak az aszteroidáknál és az üstökösöknél. Az ‘Oumuamua felfedezéséig még soha nem láttunk olyan égitestet a Naprendszerünkben, amely kívülről származott volna.
Ezt az egyediségét viszont hamarosan elveszítette. Nem sokkal az azonosítása után egy második csillagközi égitest is felbukkant, és nagy valószínűséggel még sokkal többet fogunk azonosítani a jövőben, különös tekintettel a Vera C. Rubin Obszervatórium hamarosan elinduló Legacy Survey of Space and Time (LSST) programjára. Bizonyos értelemben már azelőtt számítunk ezekre a látogatókra, hogy megpillantanánk őket. A statisztikai adatok arra utalnak, hogy bár a Föld keringési pályáját nagyságrendekkel gyakrabban keresztezik a Naprendszeren belülről származó objektumok, önmagukban nem szokatlanok a Naprendszeren kívülről érkezők sem. Egyszóval az a tény, hogy a Naprendszer néha vendégül lát ritka csillagközi objektumokat, csodálatos, de nem nevezhető kivételesnek.
Az ‘Oumuamua szikár adatai eleinte csak csodálatosnak tűntek. Nem sokkal azután, hogy a Hawaii Egyetem Csillagászati Intézete 2017. október 26-án bejelentette az ‘Oumuamua felfedezését, a világ tudósai vizsgálni kezdték az összegyűjtött legalapvetőbb adatokat, és a legtöbb egyszerű következtetésben egyetértettek: az ‘Oumuamua pályájában, sebességében és hozzávetőleges méretében (vagyis abban, hogy az átmérője kisebb, mint 400 méter). Az első adatok egyike sem utalt arra, hogy az ‘Oumuamuában bármi szokatlan lenne leszámítva, hogy a Naprendszerünkön kívülről származik.
Az összegyűjtött adatokat bogarászó tudósok viszont nem sokkal később rávilágítottak az ‘Oumuamua egyik-másik furcsaságára – olyan részletekre, amelyek miatt hamarosan megkérdőjeleztük, hogy ez az égitest tényleg szokványos – bár csillagközi – üstökös vagy kisbolygó lenne. Sőt, alig pár héttel a felfedezése után a már említett Nemzetközi Csillagászati Unió – az a szervezet, amely az újonnan felfedezett égitesteket elnevezi – harmadszor és utoljára is megváltoztatta az ‘Oumuamua besorolását. Eredetileg C/2017 U1-nek nevezték el, amiből a C „comet”-et, vagyis üstököst jelent. Utána A/2017 UI lett a neve, amelyben az A az aszteroidát rövidíti. Végül az 1I/2017 jelzésben állapodtak meg, ahol az I „interstellar”-t, vagyis csillagközit jelent. Ekkorra – a legtöbb kérdéstől eltérően – teljes egyetértés alakult ki arra vonatkozóan, hogy az ‘Oumuamua a csillagközi térből érkezett.
***
A tudósoknak követniük kell a bizonyítékokat, szól a régi bölcsesség. A bizonyítékok követésében megnyilvánul egyfajta alázat, amely felszabadítja az embert a megfigyeléseit és következtetéseit ködbe burkoló prekoncepciói alól. Nagyjából ugyanezt el lehet mondani a felnőttkorról is, amely a találó definíció szerint „az a pont, amikorra az ember már elég tapasztalatot összegyűjtött ahhoz, hogy a modelljei általában sikeresek legyenek a valóság előrejelzésében”. Kisgyermekek számára talán nem így fogalmaznánk meg, ezzel együtt azt gondolom, hogy ennek a definíciónak megvan a maga értéke.
A gyakorlatban ez egyszerűen annyit jelent, hogy hagynunk kell magunkat botladozni.
Meg kell szabadulnunk az előítéleteinktől. Elő kell vennünk Occam borotváját, és meg kell keresnünk a legegyszerűbb magyarázatot.
Hajlandónak kell lennünk a hibásnak bizonyuló elméletek elvetésére – és néhány teória óhatatlanul tévesnek bizonyul majd, amikor tökéletlenül értelmezzük a tényeket, vagy elméletünk ellentétes a természet törvényeivel.
Az egyértelmű, hogy az univerzumban létezik az élet, erre mi vagyunk a bizonyosság. Ez azt jelenti, hogy az emberiségnek hatalmas, meggyőző, néha lelkesítő, máskor pedig kijózanító adathalmaz áll a rendelkezésére referenciaként, amikor bármilyen más, az univerzumban esetlegesen létező – vagy a múltban létezett – intelligens élet cselekedeteiről és szándékairól gondolkodik. Az ember az egyetlen olyan intelligens faj, amelyet alaposan tanulmányozhattunk, és nagy valószínűséggel segít felvázolni, hogyan viselkedhetnek a világegyetemben más értelmes, valaha volt, jelenlegi vagy jövőbeli életformák.
Fizikusként lenyűgöz, hogy kis bolygónkon milyen megbízható fizikai törvények szabályozzák a létezésünket. Amikor felnézek a világűrbe, elképeszt a rend, az a tény, hogy a Földön érvényes természeti törvények a jelek szerint egészen a világegyetem pereméig hatnak. Hosszú ideje, már jóval az ‘Oumuamua megérkezése előtt is dédelgettem egy gondolatot ezzel összefüggésben: a természeti törvények általánossága azt sugallja, hogy amennyiben létezik intelligens élet bárhol máshol, annak biztosan lesznek olyan egyedei, akik felismerik ezeket a mindent átható törvényeket, és kíváncsian követik a bizonyítékokat, lelkesen állítanak fel elméleteket, gyűjtenek adatokat, teszik próbára az elméleteket, finomítják és teszik próbára őket ismét.
A mi civilizációnk öt, ember által készített objektumot, öt űreszközt küldött a csillagközi térbe: a Voyager–1-et és a Voyager–2-t, a Pioneer–10-et és a Pioneer–11-et, valamint a New Horizons űrszondát. Ez önmagában is arra utal, hogy végtelen potenciállal rendelkezünk, amennyiben távolra akarunk merészkedni. Erre enged következtetni távoli őseink viselkedése is. Az ember már évezredek óta próbál eljutni bolygónk legnehezebben elérhető zugaiba is, más, esetleg jobb életet keresve, vagy egyszerűen csak kíváncsiságból, gyakran döbbenetes bizonytalansággal azt illetően, hogy mit fog találni, és visszatér-e. Ez utóbbi bizonyossága az idők során jelentősen megnőtt – az űrhajósoknak 1969-ben sikerült eljutniuk a Holdra és vissza –, ám ezek a vállalkozások ugyanolyan veszélyesek maradtak, mint voltak. Nem a holdjáró papírvékonyságú falai miatt lehettek biztonságban az űrhajósok, hanem az eszköz kifejlesztésébe fektetett tudományos és mérnöki munkának köszönhetően.
Ha létrejöttek más civilizációk is a csillagok között, vajon nem éreznek ugyanilyen késztetést a felfedezésekre, nem vágynak kimerészkedni az ismerős területekről valami újat keresve?
Az emberi viselkedésből kiindulva ez egyáltalán nem lenne meglepő. Sőt, azok a lények talán annyira hozzászoktak már a határtalan űrhöz, hogy ugyanúgy utazgatnak benne, ahogy mi itt, a Földön. Az őseink még olyan kifejezéseket használtak, mint a felfedezőút és a kalandozás, mi azt mondjuk: nyaralni megyünk.
2017 júliusában a feleségemmel, Ofrittal és két lányunkkal, Klillel és Lotemmel elutaztunk a lenyűgöző hawaii teleszkópokhoz. A Harvard Egyetem csillagászati tanszékének vezetőjeként meghívást kaptam, hogy tartsak nyilvános előadást Hawaii szigetén (a Nagy Szigeten) a csillagászat izgalmairól, tiltakozás indult ugyanis a Mauna Kea nevű kialudt vulkánra tervezett újabb nagy távcső megépítése ellen. Boldogan elfogadtam a meghívást, és kihasználtam a lehetőséget, hogy a szigetcsoport más tagjaira is ellátogassak. Mauira, a csúcstechnológiás teleszkópok otthonába is elutaztam.
Az előadásom témája a világegyetem lakhatósága volt, továbbá annak valószínűsége, hogy a következő évtizedekben felfedezhetjük-e földön kívüli élet nyomait. Amint ez bekövetkezik, az új tudás annak beismerésére kényszeríti majd az emberiséget, hogy nem vagyunk egyedülállóak. A helyi újság vezércikkben számolt be az előadásomról, s a címével szépen összefoglalta ezt a gondolatot: Legyetek alázatosak, földlakók!
Az előadásra nem egészen egy hónappal azelőtt került sor, hogy az ‘Oumuamua – a földlakók tudtán kívül – átszelte a Mars pályasíkját. A Pan-STARRS1-től (amelyhez szintén ellátogattam) alig néhány kilométerre adtam elő a mérnöki technológia egy csodájáról. Három hónappal később a Pan-STARRS által begyűjtött adatok vezettek az ‘Oumuamua felfedezéséhez.
