Phoebe Stone poggyász nélkül megérkezik a patinás, grandiózus Cornwall Innbe, ahol sorra jelennek meg az esküvőre hivatalos vendégek. Őt viszont senki nem hívta, látogatásának más célja van. Évekkel ezelőtt arról álmodozott, hogy a szálloda éttermében fog osztrigát eszegetni, napnyugtakor pedig a férjével együtt vitorlásra száll. Csakhogy a férfi már sehol sincs az életében. A nőnek feltett szándéka, hogy még egyszer utoljára önfeledten, két kézzel szórja a pénzt.
Alison Espach Indulhat a nászmenet című regényében az abszurd humor és a romantika egyformán megjelenik, olvass bele!
Alison Espach: Induljon a nászmenet (részlet)
Phoebe pont ilyen hotelben reménykedett. Az épület úgy ül a sziklafal tetején, mint egy méltóságteljes, öreg kutya, és türelmesen várja az ő érkezését. Az óceán még nem látszik, de Phoebe tudja, hogy ott van, ahogy azt is megérzi, amikor begördül otthon a kocsibehajtóra, hogy a férje épp a kéziratát gépeli a dolgozószobájában.
Mindig is láthatatlan drótként fűzte össze őket a szerelem.
Kiszáll a taxiból. A burgundivörösbe öltözött férfi olyan komoly arccal közelít felé, mintha jó előre megkoreografálták volna a pillanatot. Phoebe így már biztos benne, hogy helyes, amit csinál.
– Jó estét – szólal meg a férfi. – Üdvözlöm a Cornwall Innben. Szabad a poggyászát?
– Nincs poggyászom – mondja Phoebe.
Amikor eljött St. Louisból, fontosnak érezte, hogy mindent hátrahagyjon: a férjét, a házat, a csomagját. Tudta, hogy ideje továbblépni, méghozzá onnan tudta, hogy tavaly, a válóper végén ebben maradtak. Phoebe igencsak megdöbbent a bíróságon, amikor a férje végérvényesen és megmásíthatatlanul közölte, hogy: „Oké, akkor hát minden jót!” – mintha a postás kívánna további szép napot.
Utána nem is tudta rávenni magát semmire azonkívül, hogy bemásszon az ágyba, iszogassa a gin-tonikot, és hallgassa a jegesedő hűtő zúgását.
Nem mintha lett volna hova mennie, hiszen akkor még messze nem ért véget a Covid miatti lezárás, így csak azért mozdult ki időnként, hogy vegyen gint meg vécépapírt. A virtuális óráit ugyanabban a fekete blúzban tartotta meg nap mint nap. Mire véget ért a pandémia, el is felejtette, mi mást vehetne fel.
Most viszont ott áll a tizenkilencedik században épült newporti szálloda előtt a smaragdzöld selyemruhájában. Ez a ruhatára egyetlen olyan darabja, amelyről őszintén elmondhatja, hogy mindmáig szereti, alighanem azért, mert ez volt az egyetlen gönc a gardróbban, amely még soha nem volt rajta. Nem mentek a férjével olyan elegáns helyre, ahova felvehette volna, hiszen egyetemi oktatók voltak, azaz laza, lezser figurák. Szívesen ejtőztek a kandalló előtt, ölükben a macskával, és szerették a szokványos, hétköznapi dolgokat: amit épp csapoltak, ami épp ment a tévében, amit találtak a hűtőben, amelyik ing a legnormálisabban nézett ki. Hiszen ugyan mi az öltözködés értelme, ha nem az, hogy bizonyítsuk normalitásunkat? Azaz megmutassuk, hogy olyan emberek vagyunk, akik mindennap föl tudnak venni egy inget, történjen bármi.
Csakhogy Phoebe aznap reggel, mielőtt repülőre szállt, arra ébredt, hogy ő már nem normális ember. Azért csinált magának pirítóst, és le is zuhanyozott, majd a haját is megszárította, és összeszedte az előadásjegyzeteit az őszi szemeszter második napjára. Aztán kinyitotta a gardróbot, és szemügyre vette a ruhadarabokat, amelyeket pusztán azért vett meg valamikor, mert professzoros benyomást keltettek. Ott sorakoztak, mintegy a férje öltözékének női verzióiként, a szolid, visszafogott színű blúzai. Kivett egy szürkét, és maga elé tartotta a tükör előtt, de nem tudta rászánni magát, hogy fölvegye. Képtelen lett volna bemenni az egyetemre, és merev arccal hallgatni a nyomtatónál a kollégáját, amint hosszasan fejtegeti, hogy milyen meglepően fontos szerephez jut a középkori teológiában a sajt.
Inkább belebújt a smaragdzöld ruhájába, majd az aranyszínű tűsarkúba, amelyet az esküvőjén viselt. Fölvette a vaskos gyöngysort is, amellyel a férje a nászéjszakájukon azt imitálta, hogy beköti a szemét. A repülőn pedig ivott egy irtó finom, kellemesen hűvös gin-tonikot, így leszálláskor alig érezte, hogy vízhólyagos a lába.
– Erre parancsoljon, hölgyem! – mondja a burgundivörösbe öltözött férfi.
Phoebe a kezébe nyom egy húszdollárost.
A férfit szemmel láthatóan meglepi, hogy borravalót kap a semmiért, de amit tett, az Phoebe szemében sokkal, de sokkal több a semminél.
Emberemlékezet óta nem volt példa arra, hogy egy férfi fölpattan, mert meglátja, hogy ő kiszáll a kocsiból. A férje hosszú évek óta nem bújt elő a dolgozószobájából, hogy üdvözölje, amikor hazaér. Jólesik tehát, hogy fölállnak a tiszteletére, és úgy érezheti, hogy az érkezése fontos esemény. És jó hallani a tűsarka kopogását, ahogy végigmegy a bejárathoz vezető régi, téglából kirakott járdán. Mindig is szerette volna, ha ilyen hangeffektus kíséretében vonul be az előadóba, és nagyméltóságú, előkelő hölgynek érzi magát, de az egyetemük mintha csak és ki- zárólag szőnyegből épült volna.
Fölmegy a lépcsőn, majd elhalad a nagy, fekete lámpások és az ajtót őrző gránitoroszlánok mellett. Aztán félrehajtja a függönyt, belép az előcsarnokba, és úgy érzi, hogy ez is rendben van. Mintha visszalépne egy régebbi világba, amely valószínűleg nem volt jobb a mostaninál, de legalább jó vastagon bevonták bársonnyal.
Aztán meglátja a sort.
Olyan hosszú, amilyenre a reptéren, a becsekkolásnál számított, nem itt, az óceánra néző, kastélyszerű, Viktória-kori szállodában. De nincs mese, az előcsarnok teljes hosszában kígyózik a sor, és még a patinás, muzeális tölgyfa lépcsőnél sincs vége, azaz eleje. Ráadásul nem stimmelnek a sorban állók sem, ugyanis széldzseki van rajtuk, meg farmer, meg sportcipő, meg normális ing, amilyet sokáig ő is hordott. Egyszerű, hétköznapi kinézetük komikusan ellenpontozza a bársonyfüggönyt meg a falon sorakozó, szakállas férfiakat vagy inkább férfiúkat ábrázoló, aranykeretes portrékat. Egyszerű, szolid, modern emberek benyomását keltik a sorban állók, akiket szó szerint röghöz köt a titánerősségű bőröndjük. Van, aki telefonál, és van, aki olvas valamit a telefonján, mintha úgy készülne, hogy időtlen időkig fog sorban állni, és lehet, hogy így is lesz. Talán nekik sincs már családjuk – suhan át Phoebe agyán. Erős a kísértés, hogy abból induljon ki, mindenki olyan egyedül van, mint ő.
De a sorban állók nincsenek egyedül. Kettesével-hármasával álldogálnak, helyenként kart karba öltve vagy egymás hátát lapogatva. És boldogok! Ezt Phoebe onnan tudja, hogy időről időre bejelenti valaki, hogy milyen boldog.
– Jim! – szólal meg egy idős férfi, és ölelésre tárja a karját, mint egy medve. – Úgy örülök, hogy látlak!
– Szia, Jim papa! – mondja egy fiatalabb férfi. Úgy tűnik, mindenkit Jimnek hívnak a sorban. Bősz ölelkezés közepette üdvözlik egymást a Jimek. – Jim bácsi hol van? Máris a golfpályán?
Még a recepciós lány is boldognak látszik. Roppant odaadóan, mélyen a vendégek szemébe nézve kérdezgeti, hogy mi célból jöttek, és miután mindenki ugyanazt feleli, ő is mindig ugyanazt mondja:
– Ó, az esküvőre jött! Csodás!
Úgy tűnik, izgalomba hozza az esemény, és ez talán nem is csak a látszat. Lehet, hogy zsenge korából adódóan tényleg azt hiszi, hogy mások esküvője valamiképpen róla is szól. Phoebe is így érezte ifjabb korában: egy hónapig görcsölt, hogy mit vegyen föl, pedig minden esküvőn a szélső asztalnál volt csak helye.
Most beáll két fiatal nő mögé, akik a karjukon viszik az egyforma, zöld ruhájukat. Az egyik még nem vette le a repülőn viselt, gepárdmintás nyakpárnáját, a másik pedig annyira fenn hordja a kontyát, hogy a homlokába lógnak rakoncátlan, kacsszerű, vörös tincsei, miközben a People magazint lapozgatja. Suttogva tárgyalják, hogy melyikük repülőútja volt fárasztóbb, és hogy mennyire régi valójában ez a hotel, és hogy mitől vannak úgy rákattanva az emberek Kylie Jennerre. Miért érdekelné őket, hogy dögösebb, mint Kim Kardashian?
– Miért, dögös? – kérdez vissza a nyakpárnás. – Én mindig is úgy gondoltam, hogy a maguk módján mindketten csúnyák.
– Szerintem ez kábé mindenkire igaz – mondja a fenn hordott kontyos. – Mindenkinek van olyan vonása, ami elcsúfítja. Még azoknak is, akik, úgymond, hivatásszerűen dögösek. Ez amolyan aranyszabály.
– Mármint főszabály.
– Mondhatjuk úgy is – feleli a fenn hordott kontyos, majd kifejti, hogy ő tudja magáról, hogy alapvetően vonzó, bár öt év terápia kellett hozzá, hogy ezt belássa, de azt is tudja, hogy túlságosan kivillan az ínye, ha mosolyog.
– Nekem ez még nem tűnt fel – mondja a nyakpárnás.
– Mert nem mosolygok tele szájjal.
– Tehát egyszer sem mosolyodtál el rendesen, amióta ismerlek?
– A gimi óta nem.
Megmozdul a sor. Phoebe fölnéz a kazettás mennyezetre, amely olyan magasan van, hogy felmerül benne a nagy kérdés: Vajon hogyan takarítják ezt?
Aztán újabb „Ó, az esküvőre jött!” harsan, és Phoebe csak most kezdi kapiskálni, hogy milyen sokan érkeztek a nagy eseményre. Nyugtalanító, hogy ennyien vannak, mint a Madarak című filmben, amelyet a férje úgy imádott. Miután kiszúrt közülük néhányat, már mindenütt a násznép tagjait látja. Ők ejtőznek a mályvaszínű bársonyhuzattal bevont padon, ők dőlnek neki a beépített könyvszekrénynek, ők húzzák a futurisztikus bőröndöket vagy miket, amelyek ránézésre egy holdbéli kiruccanást is túlélnének. A burgundivörösbe öltözött férfiak pedig jó magas, masszív bőröndtornyokat építenek a hatalmas, fehér tábla tőszomszédságában, amely fennen hirdeti, hogy: Isten hozta Lila és Gary esküvőjén!
– Lilára viszont nem vonatkozik a te aranyszabályod – szólal meg a nyakpárnás. – De most komolyan, nem látok rajta semmit, ami elcsúfítaná.
– Ez igaz – hagyja rá a fenn hordott kontyos.
– A suliban is ő lett a menyasszony a divatbemutatón, amikor végzősök voltunk, emlékszel?
– Ó, igen. Bár néha elfelejtem.
– Hogy lehet azt elfelejteni? Nekem kábé hetente eszembe jut, hogy milyen fura volt az egész.
– Mármint az, hogy oda kellett kísérnünk az oltárhoz, mert a diáktanácsadónk ragaszkodott hozzá?
– Inkább arra gondoltam, hogy van, aki egyszerűen menyasszonynak születik.
– Azt hiszem, a diáktanácsadónk is jön az esküvőre.
– Ez is elég fura. De sebaj, legalább lesz valaki, akit ismerek – mondja a nyakpárnás.
– Hát, igen. Én sem ismerek szinte senkit – feleli a fenn hordott kontyos.
– Tudom, mire gondolsz. A pandémia óta úgy vagyok vele, hogy nekem már nincsenek is barátaim.
– Ugye? Gyakorlatilag anyám az egyetlen ismerősöm.
Ezen jót nevetnek, majd újabb rémtörténeteket osztanak meg egymással a borzalmas repülőútjukról, Phoebe pedig, amennyire tudja, ignorálja őket. Próbál a pazar, impozáns előcsarnokra fókuszálni, de nem könnyű, mert a násznép sokkal hangosabb, mint az egyszerű emberek.
Phoebe lehunyja a szemét. Kezd fájni a lába, és most először eszébe jut, hogy talán hozhatott volna valami praktikusabb cipőt. Hiszen mennyi, de mennyi sorakozik a gardróbjában tétlenül, tengerészkéken!
– És mit tudsz a vőlegényről? – suttogja a nyakpárnás. A fenn hordott kontyos csak annyit tud, amennyit Lila röviden elmondott telefonon, meg amennyit összeszedett abból, hogy lenyomozta a fickót a neten.
– Mondjuk, ezt a Garyt elég uncsi volt lenyomozni – mondja, majd suttogva hozzáteszi, hogy a fickó egy X generációs doki, aki olyan kevéssé kopaszodik, hogy jó eséllyel holta napjáig meglesz majdnem az összes haja. – Te hogy- hogy nem nyomoztad le azok után, hogy Lila felkért koszorúslánynak? – kérdi végül.
– Nem netezek mostanában – feleli a nyakpárnás. – Eltiltott tőle a terapeutám.
– Két évre?
– Olyan régóta járnak jegyben?
– A fickó közvetlenül a Covid előtt kérte meg a kezét. Megint előrébb araszolnak egy kicsit.
– Te jó ég, nézd ezt a tapétát!
A nyakpárnás szívből reméli, hogy az óceánra néz majd az ablaka.
– Ha az óceánt bámulod, öt százalékkal boldogabb leszel – mondja. – Olvastam erről egy tanulmányt.
Nyitókép forrása: alisonespach.com
