Az Artúr-legendát talán senkinek nem kell bemutatni, a híres uralkodó és nemes csapata, a Kerekasztal lovagjai számos könyvben, mesében, filmben feldolgozásra kerültek már. Viszont az is biztos, hogy csak abból készül ennyi feldolgozás, ami igazán jó és érdemes arra, hogy újra és újra elmeséljük. Lev Grossman A fényes kard című fantasy regénye arra vállalkozik, hogy egy újabb megközelítésből mesélje el a brit sziget lovagjainak történetét, amiben a kardozás és kalandozás mellett a belső démonok is helyet kapnak, így például találkozhatunk bipoláris vagy éppen szerelmes lovaggal, sőt még egy transznemű karakter is színre lép a történtben. Az alábbi részlet sem marad alul belső vívódásban, végigkövethetjük, ahogy a főhös lelkiismeretével próbál elszámolni, miközben a Római Birodalomról álmodozik.
A nagysikerű varázslók-trilógia (A varázslók, A varázslókirály, A varázsló birodalma) szerzője egy újabb fantasy-t hozott el nekünk, amiből már sorozat is készül, csak úgy, mint az előbb említett trilógiából.
Lev Grossman: A fényes kard (részlet)
Ford. Kleinheincz Csilla
Késő délutánra járt az idő. Collum tovább lovagolt a hűvös júniusi esőben, derekát kihúzva bámult előre a párás messzeségbe. A cseppek levélről levélre csorogtak a fölötte összehajló lombokban, és csiklandósan befolytak a páncélja alá. Miért nem adta meg magát? Collum természetétől fogva problémamegoldó alkat volt, de ezt egyszerűen nem érte fel ép ésszel. Sem pedig ezt: miért harcolt és halt meg egy ilyen képzett és jól felszerelt lovag a semmi közepén? Egy hozzá hasonló senki ellen? Hiszen ő csak egy nagydarab, teljesen zöldfülű és harmatos ifjonc egy karddal, egy sose hallott szigetről a világ pereméről.
A mosatlan vászon sárgásszürkéjét idéző, alacsony égbolt sátorként borult fölé. A víz hűsítette arcát, mely égett a haldokló lovag karmolásai nyomán.
Maga a halál nem zaklatta fel Collumot. Az emberek pislákoló gyertyák voltak, mindig a kilobbanás küszöbén a kanyaró vagy a himlő vagy a gyerekágy vagy egy köhögés miatt. Éhen haltak, halálra fosták magukat, netán medvék és farkasok falták fel őket.
De senkinek nem kellene úgy meghalnia, mint annak a férfinak.
Az élet és halál közti küszöb veszedelmes volt, balszerencse övezte, és ő pőrén és védtelenül botlott át rajta, nem vették körül barátok vagy rokonok, sem pap, aki feloldozhatta és felkenhette volna. Egyedüli társasága a gyilkosa volt.
Mielőtt Collum továbblovagolt volna, eltemette a férfit – ennyit legalábbis megtehetett, ámbár a föld a gyökerektől és kövektől tömörnek bizonyult, így az ásáshoz kénytelen volt a halott férfi kardját használni, egy szép, keskeny pengét, kocsikerék formájú markolatgombbal, ezzel pedig tönkretette a fegyver élét. A görbe kőrisfa alatt helyezte nyugalomba a lovagot, és egy görbe ágra akasztotta fölé a pajzsát is. Szerencsétlen fa a kőris. Ami terményre az árnyéka vetül, az elsorvad. Collum nem tudta rábírni magát, hogy lehúzza a férfi szép páncélját, mint holmi hullarabló. Az idegen lovag azonban szíjra fűzve egy ezüstmedált viselt a nyakában, rajta különös szerkezet képével: göcsörtös fából készült, és csavart botra hasonlított, mint egy elgörbült sétapálca. A fém réginek látszott. Collum Szent Kristóf és Szent Lőrinc mellé fűzte. Medálból sosem lehet túl sok.
A lovag nyeregtáskájából elvett egy megbarnult almát és némi szárított marhahúst is. Sajnálom, barátom. Meg kellett volna adnod magadat. Egy örökkévalóságig kotorászott négykézláb a fűben a páncélja rögzítőszege után, de nem találta.
Aztán továbbindult Camelotba.
Nem tudta, mi történik majd, amikor odaér. Tizenhét évesen magas volt, istentelenül erős, lényegben mindkét kezével egyformán ügyes, és félelmetesem fürge, egy rakodómunkás vállával és egy aranyműves elegáns kezével.
A legjobb harcos Mull szigetén, nemcsak most, de emberemlékezet óta.
Mull azonban nem a világklasszis lovagi tehetségek melegágya. Hideg, rögös vidék volt, zöld dombjairól ezüstös patakok csordogáltak le, csúcsaiba úgy akadtak bele az alacsony, fehér felhők, mint a gyapjú a tövisbozótba. Ha akadt egyáltalán jellegzetessége, valószínűleg az, hogy a Külső-szigetek közül ez volt a legesősebb, pedig szoros volt a verseny. A szél hevesen korbácsolta. Mélyébe jeges tavak hatoltak. Kietlen mezőin nagy, bozontos vörös tehenek és apró, barna, macskaszerű juhok kóboroltak.
Nem sok lovag kószált Mull rétjein. Collum nem találkozott méltó ellenféllel évek óta, amikor tizenhárom évesen legyőzte Dubh Hall lovagját, aki állítása szerint Arthur mellett harcolt Bedegraine-nál, a tizenegy király háborújában. Jó volt, de vajon elég jó-e? A Kerekasztal lovagjai csodaszámba mentek. Az Asztal arany karika volt, mely egyesítette ezt a széttört világot, és magához vonzotta Britannia és az azon túli vidékek legnagyobb harcosait: cornwalli Sir Tristramot, hiberniai Sir Marhaust, northgalisi Percivalt, Lancelotot Gasconyból és Palomidest még távolabbról, a messzi keleten fekvő Szarraszból vagy honnan a pokolból.
Ám ha Palomidesnek akadt hely, talán Collumnak is jut. Nem lehet furcsább, mint egy szaracén. Ráadásul egy cérnavékony kapcsolat is fűzte az Asztal világához Sir Bleoberys révén, aki állítólag a fivére feleségének a keresztapjának a másod-unokatestvére volt.
Hosszú utat kellett megtenni Camelotba.
A kalandok elmesélve gyorsnak és izgalmasaknak tűntek, de amikor az ember beléjük csöppent, nagyon, nagyon lassan csordogáltak.
Britanniáról nem léteztek térképek, azért Collum a napot, a partot, a kocsisok útjait és idegenek útmutatását követte, akik közül néhányan ismeretlen nyelven szóltak, és mintha sosem láttak volna korábban páncélos férfit. Úgy bámulták, akárha földre pottyant, csillogó fémangyal volna.
Collum áthaladt az északi birodalmak csekmetjén: a Royaume Sauvage-on, amelynek viszálykodó királyai és királynői azt állították, hogy Zöldpajzsos Brutus révén az első brittől, trójai Brutustól származnak, keresztül Rhegheden, a Carmac nevű fiúkirály országán, majd Cambenic hercegségén, ahol Escant herceg uralkodott, kinek népét elűzték földjeikről a piktek, és ezért most egy kietlen és keserű félszigeten kénytelenek élni. Ezeknek a fejedelmeknek mind volt saját királysága, de mindannyian Arthur király, Britannia nagykirálya alatt számítottak csak uralkodónak. Arthur törvényei igazgatták őket, és az ő kegyéből ülhettek a trónjaikon.
Collum hosszú ideig, olykor napokig egy lélekkel sem találkozott. A világ hatalmas volt, emberek pedig kevesen akadtak. Mezőkön tért nyugovóra, köpenyébe csavarva, miközben a Tejút fölötte süvöltött a fekete égen. Süppedt utakon poroszkált végig, elszigetelt tanyák mellett, melyek kis, négyszögletes földjei sakktáblaként nyúltak el mindkét irányban. Több tavat került meg, mint amennyinek teremtését egy észszerű teremtőből kinézte volna. Megszámlálhatatlanul sok kutya ugatta meg. Minél délebbre jutott, annál zöldebb és bujább lett a táj.
De a legcsodálatosabb dolog Britanniában Róma volt.
Collum tudta, hogy Róma elméletileg háromszázötven éven át uralkodott Britanniában, ám a rómaiak személyesen sosem jutottak el a Külső-szigetekig. Rómát csak kis holmikon keresztül ismerte, apró-cseprő tárgyakból, üveggyöngyökből, császárok fejét ábrázoló érmékből. Egy távoli birodalom kóbor részecskéiből.
Itt, a déli vidékeken azonban Róma virágzott és építkezett, romjai – egy birodalom napszítta csontjai – mindenütt jelen voltak. Miután Collum Luguvaliumnál átkelt Hadrianus világot övező falán, egy pompás római úton találta magát, mely sima volt, domború, kövezett, és megdöbbentően egyenesen húzódott erdőkön, mocsarakon át, folyók és szakadékok fölött. Az ifjú összedőlt, eső koptatta mozaikokkal díszített villákba lesett be, amelyek körül terrakotta cserepek hevertek a fűben. Omladozó akvaduktok, tető nélküli magtárak, kiszáradt fürdők mellett ment el, egész kiürült települések mellett, amelyeket lassan széthordtak a fosztogatók.
Mindez szívbe markolóan szomorú volt, mintha a mennyország törött építményét látta volna. A rómaiak hozták el Britanniába a civilizációt. Almát és körtét hoztak, meg üveget, csatornázást és finom kerámiákat. Elhozták Istent és az írott szót. Kereskedelmi utakat adtak Britanniának a szárazföldre és azon is túl, Indiába és Kínába. A rómaiak békét is hoztak magukkal. Előttük mindenki felebarátja torkát szorongatta.
Aztán távoli császáruk hazaszólította őket a tengerentúlra, és a fények kihunytak.
A civilizáció titkai elvesztek és feledésbe merültek a megnyúló árnyak között.
Az emberek visszaiszkoltak dombokon emelt régi erődjeikbe, bár alig emlékeztek rá, hogyan éljenek bennük. A magukra maradt légiókból törzsek lettek, az úr nélküli legátusokból hadurak. Britannia ismét sötét, civakodó és megosztott hellyé vált. Egy repedezett királysággá.
Ezen a királyságon lovagolt keresztül Arthur király, és akárhová ment, a nyomában visszatért a rend és a béke. Ő volt az utolsó fénysugár a sötétségben.
Collum erdei turbolyák virágfejét csapta le kardjával. Lóherét és sóskát rágcsált, hogy gyomra korgását elhallgattassa, és kardforgató keze tenyerén piszkálta a hámló bőrkeményedéseket. Az út mentén állt meg imádkozni. Letört egy vékony ágat egy fáról, és páncélja alá dugta kétségbeesett próbálkozásában, hogy megvakarja a hátát. Az aznapi események felett érzett irtózata fokról fokra az utazás unalmának adta át a helyét. Azzal vigasztalta magát, hogy a férfi csak egy gazfickó lehetett. A világ tele volt gazfickókkal, ők alkották a sötétséget, amelyet Arthur elűzött, és Collum – talán, remélhetőleg – ebben segít majd neki. Egy-két órára a világa megingott tengelyén, mert a réten történtek valami gonosznál is mélyebb káoszról árulkodtak, melytől a lelke ösztönösen visszariadt – de most már kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét. Találkozott az úton egy bárdolatlan lovaggal, megküzdöttek, és ő megölte, ahogy a Kerekasztal bármely lovagja megtette volna. Ahogy Isten akarta. És Isten megbocsát neki.
Jó történet volt, máris jobban érezte magát tőle.
A történetek hasznosak voltak, elsimították a világ hiányosságait és éleit.
Nem volt itt semmiféle nagy rejtély, vagy ha mégis, nincs szükség arra, hogy ő megfejtse. Ha pedig ez még nem a teljes történet, nos hát, nem ez lesz az egyetlen hazugság, amit elmesél, mihelyt Camelotba ér.
Fotó: Agave / Elena Siebert
