Moa Herngren svéd szerző neve mára a magyar olvasóközönség előtt sem ismeretlen: A válás című regényében (itt beleolvashatsz) egy tönkrement házasság mindennapjaiba nyújt betekintést, miközben megmutatja, hogy az idillinek látszó felszín mögött gyakran évtizedek óta kibeszéletlen konfliktusok mérgezik az életünket. A nagy sikerű családidráma-sorozat második része ezúttal egy anyós és menye ambivalens viszonyát tárja elénk.
Åsa Berg keresett kommunikációs szakember, de a magánélete romokban hever: egyedülálló anya, aki ráadásul nem beszélhet a fiával és az unokájával.
Hogyan jutottak ide, amikor régebben olyan közel álltak egymáshoz?
Vajon másképp alakultak volna a dolgok, ha jobban kijön a menyével? Többek között ezekre a kérdésekre kapunk választ a kötet lapjain. Olvass bele!
Moa Herngren: Az anyós (részlet)
Néha elgondolkodom, mi történt volna, ha a helyzet másként alakul, amikor Andreas és Josefin hirtelen otthon nélkül maradtak. Ha nem kell a házukban kicserélni a teljes csőrendszert, vagy ha a munkálatokat végző építőcég nem megy csődbe, és emiatt nem húzódik el a felújítás. Vagy ha Stina és Björn nem éppen akkor utazik el Brazíliába, és nem adják kölcsön a lakásukat egy válófélben lévő barátjuknak.
De minden úgy alakult, ahogy.
Én voltam az, aki felajánlotta Andreasnak és Josefinnek, hogy lakjanak nálam hat hétig, amíg az albérletükben zajlik az építkezés. Örültem, hogy lesz egy kis társaságom, és úgy gondoltam, itt az alkalom, hogy jobban megismerjem Josefint. Közben ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy ez nem olyan lesz, mint amikor Heidi nálunk lógott a gimnázium alatt. Andreas és Heidi tizenévesek voltak, Heidi pedig egyszerű volt és laza. Soha nem volt megterhelő, ha feljött hozzánk, én pedig azt reméltem, hogy ez a helyzet hasonlít majd egy kicsit arra a hajdanira.
Hogy mi hárman ismét valamiféle közösséggé kovácsolódunk össze.
Együtt vacsorázunk, a kandalló előtt teázgatunk, kártyázunk, filmet nézünk, vagy egyszerűen csak elkortyolgatunk egy üveg bort. Hogy esténként, amikor megérkezem egy hosszú vonatozás után, a konyhaablakban világít majd a fény, ahelyett, hogy egy csendes, üres lakásba térnék haza.
Így hát a fiatalok beköltöztek Andreas régi szobájába az Utkiksbacken tetején álló rózsaszín faházban, ahol Andreas tízéves kora óta lakom. Akkoriban sikerült egy bonyolult ügymenet után elcserélni a Sankt Eriksplan közelében lévő, az Atlasmuren 16. szám alatti hatvanegy négyzet-méterünket egy kétszintes, nyolcvanöt négyzetméteres házra Gröndalban, és mi ketten ideköltöztünk.
A lakás négyszobás, úgyhogy kényelmesen elfértünk benne hárman; van kertje és verandája is, ha netán szűkösnek éreztük volna.
De hogy őszinte legyek, kissé én is ideges voltam.
Volt valami Josefinben, ami nevetséges módon elbizonytalanított. Még magamnak is nehezen vallottam be, de ez volt a helyzet. Ha Josefin korábban kicsit fel is engedett velem szemben, most mintha még távolságtartóbbá vált volna. Nagyon nehéz volt kapcsolatot teremteni vele. Arra a csevegésre, ami az ismerkedés kenőanyagaként szolgál, nagyobb szükség van, mint a többség hinné. Akik erőltetettnek és felszínesnek tartják, hogy az időjárásról, a szélről vagy efféle semmiségről beszélgetünk, nem veszik észre, hogy enélkül még erőltetettebb a párbeszéd.
Nem tudom, hogy Josefinnél ez tudatos döntés volt-e vagy sem, de egyszerűen nem vette be ezt a szociális csalit. Ha megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni valami olyan kérdéssel, hogy milyen napja volt, vagy hogy van, általában kurtán válaszolt és nem kérdezett vissza.
Olyan volt, mintha olyasvalakivel próbálnék teniszezni, aki nem üti vissza a labdát.
A munkám révén megtanultam, hogy a kommunikáció nem mindig könnyű, és igyekeztem ezt kihívásnak tekinteni. Bizonyos emberekkel nehezebb kijönni, mint másokkal, de ha egyszer sikerül, annál nagyobb a sikerélmény. Szóval nem akartam egyből feladni.
Egy szombat este költöztek be, másnap pedig nagy vasárnapi reggelit készítettem, ami közös hagyományunk volt Andreasszal gyerekkorában. Vasárnaponként mindig valami különlegesség került a szépen megterített asztalra, mi pedig hosszan reggeliztünk, miközben kellemesen elbeszélgettünk. Mivel Josefin vegán, kitettem magamért, tojás nélküli palacsintát és szójajoghurtos turmixot készítettem. Emellett volt házi préselt gyümölcslé, Andreas kedvenc rántottája és friss pogácsa, amiből természetesen sütöttem egy vegán változatot is.
Éppen elkészült a kávé, amikor Andreas levánszorgott a lépcsőn.
Letört egy darab langyos pogácsát, és belemártotta a vajba.
– Atyavilág, már megint ezzel bosszantod anyádat. Pont, mint régen – utánzott tréfálkozva, majd megkérdezte, rendben van-e, ha felviszi a reggelit a szobába. Mindketten fáradtak a költözéstől, és még nem tértek magukhoz. Jó lenne egy kicsit még az ágyban heverészni. Hacsak nem tartom ezt szemtelenségnek. Mert akkor persze lejönnek reggelizni. Megráztam a fejem.
Természetesen azt csinálnak, amit akarnak.
Ez most már ugyanúgy az ő otthonuk is, és semmi nem kötelező vagy muszáj. Persze a szívem mélyén nagyon is reméltem, hogy legalább első nap közösen reggelizünk, kissé csalódott voltam. De lesz még rá alkalom, gondoltam.
Andreas megölelt.
– Nagyon rendes tőled, hogy itt lakhatunk, anya.
Csakhogy a szobában elfogyasztott reggeli nem egyszeri alkalom volt: lassacskán inkább szabály lett, mintsem kivétel, és még a vacsorát is felvitték. Többnyire bezárkóztak.
Értettem ugyan, hogy szükségük van a magányra, mégis volt ebben valami bántó.
Nem volt jellemző Andreasra, hogy így elzárkózzon. Elvégre, amikor még itthon lakott, imádta ezeket a laza hétvégi reggeliket, sokszor a barátait is áthívta, és minél többen voltunk, annál jobb volt a hangulat: a haverjai szívesen üldögéltek nálunk a konyhában. Ez a befelé forduló, elzárkózó Andreas számomra új volt és ismeretlen. Persze lehet, hogy a szerelem tette, hogy csak egymásra voltak kíváncsiak. Ezt felfogtam. Csakhogy Andreas Heidibe is ugyanennyire szerelmes volt, de attól még önmaga maradt, a megszokott társasági lény, aki nem zárkózott be semmiféle szerelmi buborékba.
Tényleg minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne akadjak fenn rajta, és elhessegessem a negatív gondolatokat.
Értettem ugyan, hogy szükségük van a magányra, mégis volt ebben valami bántó.
De egy dolog próbálkozni, és egy másik sikerrel is járni. Valahányszor leültünk a vacsoraasztalhoz, mindig az volt a benyomásom, hogy csak én és Andreas beszélgetünk, Josefin bezárkózott és hallgatott. Nem tudna ő is igyekezni egy kicsit? Szemmel láthatóan a legkevésbé sem kívánt kapcsolatot teremteni, sem velem, sem bárki mással, kivéve Andreast. Zavart, hogy csak én próbálkozom.
Amikor ezt óvatosan szóba hoztam Andreasnak, ő persze rögtön Josefin pártját fogta. Nem könnyű összeköltözni a barátod anyjával, mondta, és különben is, Josefin nagyon önálló, és nagy igénye van az egyedüllétre. Nem várhatom el mindenkitől, hogy olyan legyen, mint én, aki jól érzi magát, miközben pizsamában ülve másokkal reggelizik, vagy amint kidugja az orrát a hálószoba ajtaján, rögtön beszélgetni akar. Ez teljesen igaz volt, és nem is azt szerettem volna, hogy bárki kötelességtudatból beszélgessen velem, de talán néha lehet barátkozni, hogy ne legyen olyan hűvös a hangulat. Végül is én az „anyós” vagyok, a családhoz tartozom. Nemcsak Andreas, hanem Stina és Björn miatt is.
Mintha meg lennék bélyegezve, gondoltam némi idő elteltével.
Természetellenesnek és furcsának éreztem, hogy Josefin szemmel láthatólag kerül engem, miközben egy fedél alatt élünk.
Ami Andreast és engem illet, mi persze egy hullámhosszon voltunk. Még akkor is, ha néha zavartuk egymást, ha veszekedtünk vagy vitatkoztunk. Nem mintha valaha is sokat veszekedtünk volna, de az a néhány súrlódás természetesnek tűnt. Heidivel is jóval egyszerűbben ment minden, amikor nálunk aludt.
Ha valami nem működött, meg tudtam mondani neki anélkül, hogy megsértődött volna.
Volt valami közös nyelvünk, ami lehetővé tette, hogy tréfát csináljunk a félreértésekből, és nevessünk a hibákon és tévedéseken. Josefinnel viszont ez valahogy nem működött. Hogy is mondjam, leginkább olyan volt, mintha volna egy vendég a házamban, akit idegesít, hogy nincs egyedül. Ha egymásba botlottunk a fürdőszobaajtóban, Josefin zavarba jött, és motyogva odavetett valami köszönést. Azt is furcsálltam, hogy Stina és Björn lánya ennyire különbözik a szüleitől. Hiszen annak idején épp Stina nyitott, kedves természete volt az, ami miatt összebarátkoztunk.
Eltöprengtem, hogy viselkedtem a saját anyósommal, Janne anyjával, Elsie-vel. Attól a pillanattól fogva, hogy Janne képbe került, tartottuk a kapcsolatot, ami aztán zátonyra is futott, amikor ő eltűnt az életünkből. Sosem értettem, hogy képes valaki ilyen alapvető érdektelenséggel viszonyulni a saját unokájához. Különösen azóta nem, hogy Sam világra jött: én attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttam, feltétel nélküli szeretettel szerettem Samet.
Talán Elsie-nél azért volt ez így, mert neki fontosabbak voltak a kutyái, mint a gyereke vagy az unokája.
Megszállottan rajongott a kutyaversenyekért és a skót terrierjeiért, és mindegyiknek M-mel kezdődő nevet adott: Moses, Mary és Malte. Elsie és én leginkább udvarias viszonyban voltunk, de emlékezetem szerint én legalább igyekeztem megismerni őt. Az első barátom anyjával, Britával viszont kifejezetten jóban voltunk, a kapcsolatunk eléggé emlékeztetett az én Heidivel való kapcsolatomra. Kedveltem őt, és tudtam, hogy ő is kedvel engem. Egyfajta példakép volt, emberként és „anyósként” egyaránt.
Azt akartam, hogy Josefin megkedveljen – de vajon én kedveltem-e őt?
Ha mélyen magamba nézek, azt hiszem, nem, nem igazán. Teltek a hetek, és minél nehezebb volt kiismerni, annál nehezebben kötődtem hozzá. Még ha nem is adtam fel. Akkor még nem. Az csak sokkal később következett be. Talán jobb voltam abban, hogy úgy tegyek, mintha kedvelném, mint ahogy valójában éreztem iránta. Nem tudom, vajon Josefin átlátott-e ezen. Vagy hogy egyáltalán érdekelte-e, hogy mit gondolok róla.
Fotó: A szerző Facebook-oldala
