A detektívtörténetek aranykorának idején Grant McAllister, a matematika professzora kidolgozza a bűnügyi rejtélyek matematikai szabályait, és hét saját maga által írt történettel illusztrálja elméletét. Harminc év elteltével A White-gyilkosságok címet viselő novelláskötet felkelti egy kiadó figyelmét, ezért Julia Hart, az éles eszű, rámenős szerkesztő a csendes mediterrán szigetre utazik, hogy találkozzon a visszavonultan élő Grant McAllisterrel. A kiadó szeretné új kiadásban megjelentetni a férfi kötetét, ezért Julia és Grant közösen nekilátnak a történetek szerkesztésének. Julia nemcsak a történetek mélyére akar leásni, hanem Grant múltjába is, aki mintha titkolna előle valamit.
Azonban a Grant által írt történetek mindegyikében akadnak alig észrevehető következetlenségek, amelyek sehogyan sem stimmelnek. És amelyek egy valódi gyilkosságra, egy azóta is megoldatlan bűntényre utalnak. Ahhoz, hogy Julia kiderítse az igazságot, túl kell járnia Grant eszén.
Debütáló regényében Alex Pavesi egyszerre tiszteleg Agatha Christie előtt, és csavarja meg a klasszikus detektívtörténetek műfaját. A Nyolc nyomozóban újra bizonyítást nyer, hogy a legjobb bűnügyi rejtélyek azok, amelyek minden szabályt megszegnek.
Alex Pavesi: Nyolc nyomozó (részlet)
Visszasétált a szalonba, és ott találta Megant. Abban a fotelben ült, ahol korábban a férfi, és az ő cigarettáját szívta. Henry úgy érezte, mondania kellene valami vicceset, hogy legalább még egy pillanatig ne kelljen szembenéznie a valósággal.
‒ Csak egy gitár meg egy hajvágás kell hozzá, és mintha tükörbe néznék.
Megan nem szólt.
‒ Felszívódtak ‒ folytatta a férfi. ‒ Rengeteg ablak és ajtó van idelent. Bármelyiken kisurranhattak.
Megan lassan a hamutálba ejtette a cigarettát, és a kezébe vett egy kis kést, amelyet a hamutál mellé készített. Henrynek fel sem tűnt, olyan természetességgel simult a kecses tárgy a spártai egyszerűséggel berendezett helyiségbe. Megan felpattant, és a férfinak szegezte a kést, melynek hegye a mellkasára mutatott.
‒ Ne mozdulj! ‒ mondta a nő halkan. ‒ Maradj ott, ahol vagy. Beszélnünk kell.
Henry ellépett tőle. Térdhajlata hozzáért a Megannel szembeni fotelhez, és a férfi belehuppant. Megan felugrott a hirtelen mozdulattól, Henry pedig egy pillanatra tehetetlennek érezte magát, és kétségbeesetten markolta a fotel karfáját. A nő azonban a helyén maradt.
‒ Meg akarsz ölni, Megan?
‒ Csak ha rákényszerítesz.
‒ Sosem tudnálak téged bármire is rákényszeríteni ‒ sóhajtott Henry. ‒ Adnál egy cigarettát? Félek, ha én nyúlnék érte, azt egy vagy két ujjam bánná. A végén még a hüvelykujjamat fogom szívni, mintha szivarka lenne.
A nő kihúzott egy szálat a cigarettatartóból, és Henry felé hajította, aki felvette a padlóról, és gondosan meggyújtotta.
‒ Nos ‒ kezdte Henry ‒, egész délután azt vártad, hogy veszekedjünk, de én ennél civilizáltabb összetűzésre számítottam. Miről lenne szó?
Megan olyasféle magabiztossággal válaszolt, mint aki túljárt az ellenség eszén.
‒ Próbálsz nyugodtnak tűnni, Henry, de reszket a kezed.
‒ Talán mert fázom. Velem van a baj, vagy tényleg kissé hűvös az idei spanyol nyár?
‒ És közben folyik rólad a víz.
‒ Mégis mit vársz tőlem? Kést szegezel a torkomnak.
‒ Ez egy kis kés, te viszont elég nagydarab férfi vagy. És a torkodnak még csak a közelében sincs. Azért reszketsz, mert félsz.
De nem attól, hogy bántani foglak, hanem a lelepleződéstől.
‒ Mire célzol?
‒ Nos, nézzük a tényeket. Öt szoba van az emeleten. Mindegyik ablakán rács. Vastag fekete rács, mint a rajzfilmekben. Az ötből két szobának erkélye is van, és mindkét erkélyajtó zárva volt. Akárcsak az ablakok. Te magad is ellenőrizted őket az imént. Csak egy lépcső vezet az emeletre, ez itt. Ez így eddig stimmel?
Henry bólintott.
‒ Vagyis bárki is gyilkolta meg Bunnyt, csakis ezen a lépcsőn mehetett fel. ‒ Megan a homályba vesző forduló felé mutatott, ahol a fokok irányt változtattak, és elnyelte őket a sötétség. ‒ És ugyanezen a lépcsőn kellett lejönnie. Te pedig azóta itt ültél a lépcsősor lábánál, hogy visszaértünk ebéd után.
‒ Na és akkor? ‒ vont vállat Henry. ‒ Csak nem arra akarsz célozni, hogy bármi közöm van a dologhoz?
‒ De igen, pontosan erre akarok célozni. Vagy az történt, hogy láttad a gyilkost felmenni a lépcsőn, vagy te magad mentél fel. Tehát vagy te vagy a gyilkos, vagy pedig a cinkosa. És szerintem nem vagy itt elég régóta ahhoz, hogy bárkivel is összebarátkozhattál volna.
Henry lehunyt szemmel eltűnődött a szavain.
‒ Ez marhaság. Bárki elosonhatott mellettem. Egyáltalán nem figyeltem semmire.
‒ Szóval szerinted valaki elosont melletted egy vakítóan fehér helyiségben, ahol síri csönd van? Mondd csak, Henry, ki volt az? Egy egér vagy egy balett-táncos?
‒ Szóval komolyan azt gondolod, hogy én öltem meg Bunnyt? ‒ Fejében hirtelen összeállt a kép, és méltatlankodva felpattant a fotelből. ‒ Egyvalamiről megfeledkeztél, Megan. Lehet, hogy én egész délután itt ücsörögtem, az emésztésemmel foglalatoskodva, csakhogy te is itt ültél velem együtt.
‒ Ez nagyrészt így is van ‒ mondta erre Megan, oldalra billentve a fejét. ‒ De legalább háromszor kimentem a friss levegőre. Ezért szívtál annyi cigarettát, hogy kiűzz a házból? Nem tudom, mennyi időt vesz igénybe beledöfni a kést valakinek a hátába, de úgy sejtem, elég hamar túl lehet esni rajta. Tovább tart kezet mosni utána.
Henry visszaült.
‒ Édes istenem, te tényleg komolyan beszélsz? ‒ fészkelődött a fotelben. ‒ Holtan találtuk a barátunkat az ágyában, és te komolyan azt gondolod, hogy én tettem? Aztán miből következtettél erre? Abból, hogy a lépcső közelében ültem? De hisz majdnem tíz éve ismerjük egymást!
‒ Az emberek változnak.
‒ Ez igaz. Ma már azt gondolom, hogy Shakespeare-t túlértékelik, és templomba se járok már. De azért remélem, valaki szólt volna, ha az egyházzal együtt az erkölcsömet is elhagytam.
‒ Ne vedd magadra. Én csak összeadom a kettőt meg a kettőt. Te egész végig itt voltál, nem igaz?
‒ Ne vegyem magamra? ‒ Henry hitetlenkedve ingatta a fejét. ‒ Te még soha egyetlen detektívregényt sem olvastál, Megan?
Ezt a gyilkosságot ezerféleképpen elkövethették.
Az is lehet, hogy van egy emeletre vezető titkos feljáró.
‒ Henry, ez most a valóság. A való életben az szokott történni, hogy ha valakinek van indítéka és lehetősége, akkor az a valaki rendszerint bűnös.
‒ Indítéka? És mégis mi lenne az én indítékom?
‒ Miért hívott ide minket Bunny?
‒ Nem tudom.
‒ Szerintem nagyon is tudod. Öt év hallgatás után mindkettőnket meginvitál a spanyolországi házába. És mi mindketten azonnal iderohanunk. Hogy miért? Mert meg akart minket zsarolni. Biztosra veszem, hogy ezzel te is tisztában vagy.
‒ Meg akart zsarolni minket? Amiatt, ami Oxfordban történt? ‒ Henry csak legyintett a feltevésre. ‒ De hisz ő vezette az autót.
‒ De azért minket sem lehet ártatlannak mondani, nem igaz?
‒ Ez képtelenség. Azért jöttem el, mert Bunny azt mondta, te is itt leszel, és látni szeretnél engem. Szó sem volt semmiféle zsarolásról.
‒ Nálad van a levele?
‒ Nincs.
‒ Akkor nincs bizonyíték arra, hogy amit mondasz, igaz.
Henry a padlóra szegezte a tekintetét.
‒ Megan, én még mindig szeretlek. Ezért jöttem el. Bunny pontosan tudta, hogyan csábíthat ide. Nem tudom elhinni, hogy szerinted képes lennék ilyesmire.
A nőt nem hatották meg a szavai.
‒ Bárcsak képes lennék a világodban létezni, Henry. Most biztosan az jár a fejedben, hogy mindjárt dalra fakadunk mindketten.
‒ Én csak elmondtam, hogyan érzek.
‒ Én pedig összeadom a kettőt meg a kettőt.
‒ Egyet leszámítva.
‒ Micsodát? ‒ Megan gyanúsan méregette őt, a kést forgatva a kezében. ‒ Mire gondolsz, Henry?
A férfi újra felállt, az egyik kezével a fejét fogta, a másikkal pedig nekitámaszkodott a vastag fehér falnak. Elkezdett fel-alá járkálni a szalonban.
‒ Ne aggódj, nem megyek a közeledbe ‒ mondta. Megan izmai megfeszültek, és a kés hegye követte Henry mozgásának irányát. ‒ Mi van, ha én is kimentem pár percre levegőzni egyet, amikor te? Megtehettem. Nem tudnál róla, ha így történt. És ez alatt az idő alatt a gyilkos is felosonhatott a lépcsőn.
‒ Így történt?
‒ Igen. ‒ Henry visszaült a fotelbe. ‒ Felmentem egy könyvért a szobámba. Akkor surranhatott be a gyilkos.
‒ Hazudsz.
‒ Nem hazudok.
‒ De igen. Ha igaz lenne, már korábban említetted volna.
‒ Csak megfeledkeztem róla. Ennyi az egész.
‒ Henry, hagyd abba. ‒ Megan tett egy lépést felé.
‒ Nem bírom a hazugságot.
Henry előrenyújtotta két kezét. Egyik se remegett.
‒ Ide nézz. Igazat beszélek.
Megan belerúgott a férfi fotelének lábába, mire Henry begörbített ujjakkal a karfába kapaszkodott.
‒ Ez a beszélgetés már így is hosszúra nyúlt. Szeretném tudni, mit szándékozol tenni ‒ mondta a nő.
‒ Nos, mivel a házban nincs telefon, leszaladok a faluba rendőrért és orvosért. De ha azt fogod közölni velük, hogy én követtem el, az igencsak kellemetlenné teszi a helyzetemet, nem igaz?
‒ A rendőrség miatt ráérünk aggódni. Jelen pillanatban csak biztosra akarom venni, hogy ha ezt a kést leengedem, nem fogok Bunny mellett kikötni az ágyban. Miért ölted meg?
‒ Nem öltem meg.
‒ Akkor ki tette?
‒ Egy idegen. Betört a házba, és végzett vele.
‒ De miért?
‒ Honnan tudjam?
Megan lenézett a padlóra.
‒ Nézd, Henry, segíteni fogok neked. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy jó okod volt ezt tenni. Mindketten tudjuk, hogy Bunny néha kegyetlen tudott lenni. És meggondolatlan. Idővel talán arra is képes leszek, hogy megbocsássak neked. De ha azt akarod, hogy hazudjak az érdekedben, jobb, ha nem teszed tovább próbára a türelmem. Miért most? És miért így?
‒ Megan, ez kész őrület. ‒ Henry lehunyta a szemét. Elviselhetetlen volt a hőség így, hogy az összes ajtót és ablakot becsukta. Úgy érezte, mintha olajban úszó csodabogarak lennének, akiket valaki tanulmányoz.
‒ Szóval továbbra is az ártatlanságodat hangoztatod? Édes istenem, Henry, ezt már túltárgyaltuk. Tizenkét szobanövény bűnösnek talált. Egész végig itt voltál. Mi mást lehetne még mondani?
Henry két kezébe temette az arcát.
‒ Várj egy pillanatot, hadd gondolkozzak. ‒ Magában végigvette, mire alapozza Megan a bűnösségét. ‒ Átkozottul megfájdult tőled a fejem. ‒ Váratlanul a gitárért nyúlt, és felemelte a földről. Pengetni kezdte a maradék öt húrt. ‒ Lehetséges, hogy a gyilkos odafönt bujkált, amikor visszajöttünk ebéd után? ‒ A homlokáról folyt a veríték. ‒ Kizárt, hogy elhagyta volna a házat. Kivéve, ha akkor történt, amikor visszaértünk. Megvan! Rájöttem, mi történt. ‒ Felpattant a fotelből. ‒ Azt hiszem, tudom, mi történt, Megan.
A nő Henry felé fordította a fejét.
‒ Te álnok kígyó ‒ mondta a férfi. ‒ Te ölted meg Bunnyt!
Megant különösebben nem hatották meg a szavai.
‒ Ne légy nevetséges!
‒ Látom, alaposan kigondoltad a dolgot. Itt vagyunk, te meg én, mindkettőnknek ugyanúgy lehetősége volt elkövetni a gyilkosságot, az indíték elég homályos ahhoz, hogy bármelyikünkre rá lehessen húzni, szóval nincs más teendőd, mint tagadni mindent, és akkor engem fognak bűnösnek kikiáltani. Ezzel végső soron csak azon fog múlni az egész, hogy melyikünk jobb színész, és erre mindketten tudjuk a választ.
‒ Henry, amint arra az imént felhívtam a figyelmedet, te egész délután itt ültél a szalonban, szemmel tartva az áldozatodat. Mégis hogyan tehettem volna én?
‒ Nem kell rám kenned, meghamisítva a bizonyítékokat. Elvégre elég, ha mindent tagadsz, amíg ki nem szárad a torkod. Mindvégig ez volt a terved, nem igaz? Ha a rendőrség ideér, két külföldit találnak itt egy hullával. Az egyikük én leszek, kipirult arccal hebegek majd, azt hangoztatva, hogy valaki végigkúszott a fejem felett a plafonon, így jutott el a lépcsőig anélkül, hogy észrevettem volna, a másik pedig te leszel, aki teljes hidegvérrel tagad mindent. Egy angol rózsa a vademberrel szemben. Mindketten tudjuk, kinek fognak hinni, és hogyan is győzhetném meg őket az ellenkezőjéről? Még kávét se tudok rendelni ebben az istenverte országban.
‒ Ez lenne az elméleted, Henry? Aztán mégis hogyan osontam el melletted? Végigkúsztam a plafonon, ahogy az előbb mondtad? Vagy sikerült valami meggyőzőbbet kitalálnod az azóta eltelt húsz másodpercben?
‒ Nincs rá szükségem. Rossz kérdést tettél fel. ‒ Henry felállt, és az ablakhoz sétált. Már nem félt Megantől. ‒ Igaz, hogy az emeleti ajtók és ablakok zárva voltak. És az is, hogy csak ezen a lépcsőn lehet feljutni az emeletre. Ahogyan az is, hogy egész délután itt ültem, ebéd óta, amióta Bunny felment a szobájába. Még a mosdóba sem mentem ki. Viszont az is igaz, hogy amikor visszaértünk a faluból, én a fürdőszobába mentem megmosakodni, mert piszkos voltam és megizzadtam. Itt hagytalak egyedül a szalonban. És amikor visszaértem, akkor is itt ültél. Kilenc-tíz percet tölthettem a fürdőszobában, megmostam az arcom, a nyakam, a kezem. Nem tartott sokáig, ezért is feledkeztem meg róla. De mennyi ideig is tarthat beledöfni a kést valakinek a hátába?
‒ Az órákkal ezelőtt volt.
‒ Három órával ezelőtt. Szerinted Bunny mióta fekszik holtan az ágyban? A vér egészen a folyosóig ér.
‒ De éppen csak visszaértünk. És Bunny nem sokkal azelőtt ment fel a szobájába. Még nem is aludt akkor.
‒ Nem, de elég részeg volt ahhoz, hogy az ne számítson. Elég, ha arccal lefelé feküdt az ágyban. Esélye sem volt védekezni.
‒ Szóval így állunk? Engem vádolsz Bunnyt megölésével?
Henry büszkén elvigyorodott.
‒ Pontosan.
‒ Szánalmas, önelégült bolond. Bunny meghalt, erre te játszadozni akarsz? Tudom, hogy te tetted. Miért csinálod ezt velem?
‒ Én ugyanezt kérdezhetném tőled.
Megan elhallgatott, és eltűnődött Henry szavain. Már nem szorította olyan erősen a kést. Henry kibámult az ablakon, vöröslő dombok glóriája derengett a koszos üvegen át. A férfi rá akart ijeszteni a rettenthetetlenségével. Így akarta érvényre juttatni a hatalmát.
‒ Tudom, miért csinálod ‒ szólalt meg végül a nő. ‒ Világosan látom. A hírnevemről van szó, igaz? Színész vagyok. Egy ilyen botrány tönkretenne. Amint a legapróbb kétely is felmerül, a hírnevem oda. Úgy gondolod, nekem több a vesztenivalóm, mint neked, ezért kénytelen leszek együttműködni veled.
Henry hátrapördült, a ragyogó napsütésben fürdőzve.
‒ Szerinted az egész a szakmai hírnevedről szól? Megan, nem minden szól a karrieredről.
A nő beharapta az alsó ajkát.
‒ Hát persze, miért is vallanád be? Először megmutatod nekem, hogy tántoríthatatlan vagy. És aztán? Miután elhiteted velem, hogy nem győzhetek, és hogy a karrieremnek lőttek, ha nem működök együtt veled, elő fogsz hozakodni valamivel. Kitalálsz valami mesét, és arra kérsz majd, hogy erősítsem meg. Ha tényleg erről van szó, jobb lenne, ha kinyögnéd az igazat.
Henry felsóhajtott, és megrázta a fejét.
‒ Nem értem, miért hajtogatod ugyanazt. Elmagyaráztam a gyilkosság körülményeit.
De még a világ legjobb nyomozója sem tehet semmit, ha a másik kerek perec tagadja a bűnösségét.
Kitéphetném az összes hajszálamat tehetetlenségemben. De szerintem nem állna jól nekem a kopaszság.
Megan végigmérte. Egy darabig egyikük sem szólalt meg. A nő végül a mellette álló asztalra tette a kést, és elfordította, hogy a hegye már ne Henryre nézzen.
‒ Hát jó ‒ szólalt meg. ‒ Vedd fel a gitárt, és játssz rajta. A helyzet a következő: szerintem te tetted, szerinted meg én. De ha azt képzeled, az a fajta nő vagyok, aki képes elhinni, hogy zöld az ég, csak mert egy férfi ezt mondja neki, akkor alábecsülsz engem.
‒ És ha te azt képzeled, hogy elég a sarkadra állnod, megrebegtetni a szempilládat, és én úgy táncolok majd, ahogyan te fütyülsz, akkor túlbecsülted a csáberődet.
‒ De hisz én azt hittem, még mindig szeretsz ‒ rebegtette a szempilláját Megan.
Henry leült vele szemben.
‒ Szeretlek is, ezért is olyan őrjítő ez az egész. Kész vagyok mindent megbocsátani neked, ha hajlandó vagy beismerni, hogy te ölted meg Bunnyt.
‒ Akkor beszéljünk arról, amiről eddig még soha nem beszéltünk. ‒ Megan felkapta a kést az asztalról. Valódi félelem suhant át a másik tekintetén. ‒ Henry, neked van egy erőszakos éned. Láttam, hogyan viselkedsz, ha részeg vagy, idegenekbe kötsz bele, csak mert nem tetszik neked, ahogy rám néznek. Láttalak ordítozni, dühöngeni, törni és zúzni. Talán ezt is le akarod tagadni?
Henry a padlóra szegezte a szemét.
‒ Nem, de ez már régen volt.
‒ És engem láttál valaha így viselkedni?
‒ Mert ha nem? Attól még te is tudsz kegyetlen lenni.
‒ Lehet, de egy csípős nyelv még senkit sem ölt meg.
‒ Na és ha indulatos vagyok ‒ vont vállat Henry. ‒ Ezért nem jöttél hozzám feleségül?
‒ Nem egészen. De nem segített, az már egyszer biztos.
‒ Akkoriban sokat ittam.
‒ Ebédnél is sokat ittál.
‒ Annyit nem, mint régen.
‒ De még így is eleget.
Henry felsóhajtott.
‒ Ha meg akartam volna ölni Bunnyt, ennél jobb módját választottam volna.
‒ Henry, tudom, hogy te tetted. Mindketten tudjuk. Pontosan miről akarsz meggyőzni? Arról, hogy elment az eszem?
‒ Én ugyanezt kérdezhetném, nem igaz?
‒ Nem, nem igaz. ‒ Megan a fotel karfájába döfte a kis kést, melynek éle belehatolt a párnázatba, és megakadt a fában. ‒ Bunnyból úgy csöpög a vér odafönt, mint csapból a víz, miközben mi idelent veszekszünk. Szerinted mit gondol majd a rendőrség, ha megtudja, mivel töltöttük a délutánt?
‒ Ez egy rossz álom.
‒ Még egy csapnivaló metafora ‒ forgatta a szemét Megan.
‒ Nos, ha valóban így fogjuk eltölteni a délutánt, kerítek magamnak hozzá egy italt. Kérsz te is?
‒ Te beteg vagy ‒ mondta Megan. Henry töltött magának egy pohár whiskey-t.
