Kaunas, 1932. Litvánia ideiglenes fővárosa a Kelet Párizsa. A lengyel Zofia a könyvesboltban álmodozik a szerelemről, Rachel, a gyönyörű zsidó színésznő a helyi jiddis színházban világraszóló karriert dédelget. Még nem sejtik, milyen rövid életű lesz a boldogságuk, hogy alig néhány év, és a háború mindent megváltoztat.
Felkavaró és megindító díjnyertes történelmi regény két váratlanul összefonódó női sorsról és egy városról, amely egyszerre élte meg az aranykort és a remény összeomlását.
Ina Pukelytė író, színháztörténész és egyetemi oktató művének magyar fordítását a német nyelvű kiadással egyidőben vehetik kézbe az olvasók.
Ina Pukelytė: Kisasszonyok a Szabadság sétányról (részlet)
Fordította: Lukács Norbert
Rachel a fülke ablakához támasztotta a homlokát és a mellettük elszáguldó, hirtelen kizöldült földeket nézte. Két hónap telt el, mióta Kaunast elhagyta és Rigába távozott. Remélte, hogy a jiddis színház Zaslawski utáni feltörekvő új sztárja, Menachem Rubin mellett új oldaláról is megmutatkozhat. Azonban a lett fővárosban sem tett szert világhírre. Így aztán, amint a közönség érdeklődése elapadt, a színészek nem vártak sokat, magukhoz vették bőröndjeiket és elindultak nyugat felé. Úgy tervezték, hogy útközben Kaunasban állnak majd meg egy rövid időre.
Semmi sem változik, szomorkodott magában a fiatal művésznő. Ugyanazok a vonatok, ugyanazok a városok, ugyanazok az arcok, ugyanazok az előadások, bőröndök, nappalok, éjszakák. Rachel úgy érezte, mintha mókuskerékben futna,
fáradt volt az álmatlan éjszakáktól, a rendszertelen élettől és a magánytól.
Észre sem vette, hogy ajka legörbült, a szeme megtelt könnyekkel és elárasztották arcát. Ilyen lesz az egész élete? Egyik városból a másikba, gyökértelenül, ház, barátok és család nélkül? Még jobban az ablaknak nyomta az orrát, de már nem látott több kivirágzott almafát, sem pitypangokat, csak sáros, nedves könnyösvényt a poros üvegen. Megpróbálta elűzni a gyötrő gondolatokat, de nem sikerült tőlük megszabadulnia. Az ég is beborult, majd eső kezdett kopogni a vagon ablakán, minden elázott és nedves lett, nemcsak kívül, hanem a lelkében is.
Lehunyta a szemét és aludni próbált egy kicsit. Kaunasig még hosszú az út, valahogy össze kell szednie magát. Vidámnak, erősnek kell lennie. Fontos, hogy kedves, szép és büszke legyen, hiszen kit is érdekelne egy letört, meggyötört, karikás szemű művésznő? Ahogy azt Rudolf is megerősítette, még van tíz jó éve a pályán, az lenne a legrosszabb, ha az orrát lógatja és elcsügged. Nem, ő, Rachel igazán nem fogja sajnáltatni magát és az egész világot hibáztatni a sorsáért. Főleg, hogy még fiatal, egészséges és meglehetősen szép volt. Kinyitotta a szemét, kutatott a retiküljében, elővette a púderes dobozt és megigazította a sminkjét. Ki tudja, talán valaki belép mellé a kupéba.
Mondjuk Rubin, aki a kiadós vacsora után az étteremben maradt elszívni egy szivart, és most ahhoz támadna kedve, hogy fecserésszen egy kicsit a fiatal kolléganőjével?
Rubin hírneve már messzi földre eljutott, talán sikerül rávennie, hogy magával vigye Varsóba, ahol azt mondják, hogy még a nagy művésznő, Ida is hallgat Rubin véleményére. Vagy netán váratlanul és véletlenül kinyitja az ajtót Ramon Novarro, így megoldva a színésznő karrierjének összes problémáját? Ez a lehetetlen gondolat felvidította Rachelt. Vagy olyan hihetetlen végzet vár rá, mint amelyet a különös táncosnőnek, Mata Harinak kellett elszenvedni? Rachel beleborzongott, ahogy visszaemlékezett a filmre. Milyen rosszul is végződött a táncos kém élete! Inkább ne, ellenben legyen inkább olyan az élete, mint Garbóé, aki Mata Harit játszotta! A film közben Rachel alaposan kielemezte Greta Garbo színészi játékát és megpróbált rájönni, miben rejlik a művésznő titka. A skandináv hidegségben, a komolyságban, a fájdalmas lelkében vagy talán a nagy szemében? Vagy csak egyenesen szerencséje volt az összes rendezővel és producerrel, akivel pályafutása alatt találkozott?
Eszébe jutottak a közelmúltban látott film képei és ettől jobban érezte magát, elmosolyodott és ismét meredt kifelé az ablakon. Senki nem szállt be a kupéba, hogy elűzze a magányát, csak valahol a vagon végében hallatszódott olykor egy hangosan beszélgető társaság harsány nevetése. Rachel sóhajtott. Jó, jó így minden, ahogy van. Egyedül van, tehát független. Képes eltartani magát, nagyszerű művészek pártfogása alatt áll, mi másra lehetne még szüksége? Meg sem érezte, hogy a fáradtságtól szeme lecsukódik. A jóképű, fekete hajú Novarro arcát képzeletében hirtelen a göndör hajú, kaunasi Dovyd arca váltotta fel. Vajon még mindig Kaunasban játszik, és emlékszik-e rá? Többször is akart neki írni és megkérdezni, mi újság a városban, de alig tette az asztalra a papírlapot, azon nyomban vissza is dugta a fiókba. Mégis, mit írt volna neki? Hogy rendszeresen fellép, mint mindig és művészekkel, impresszáriókkal és zsugori mecénásokkal van körülvéve?
Hogy a város, ahol tartózkodik, ugyanolyan vendégszerető, mint az összes többi, de mindenki a saját dolgával van elfoglalva?
Esetleg megírhatná, hogy hiányzik neki, és szeretne még egy olyan estét a Versalisban. A kezében tartani a poharat és hallgatni az üveghangot, amit Dovyd segítségével szólaltatott meg. Rachel megint elmosolyodott. Nem, soha nem lesz bátorsága, hogy bevallja neki, hogy csak egy kicsit ugyan, de beleszeretett. Jó volt gondolni rá, álmodni róla, de nélküle is egész jól boldogult. Hiszen a kettejük életcélja teljesen különbözött, Rachel arra törekedett, hogy a jiddis színház híres színésznője legyen, aki körbeutazza a világot, Dovyd pedig csak egy egyszerű zenész volt, aki a szülővárosában játszott. Ki tudja, járt-e már valaha Rigában? Lassan Dovyd látványa összemosódott Novarro és Garbo arcával. Szorosan egymás mellé álltak és dühösen néztek rá. Talán tett valamit? Miért néznek így? Rachel feje oldalra billent, a lány elnyúlt az ülésen. Odakint zöld mezők suhantak el, az égen a nap ragyogott. A nap sugaraiban olvadozott az egész föld. Rachelt magával sodorta az álom.
– Vsztavaj, milaja, uzse prijehali[1]! – Meghallotta Rubin szelíd hangját, csak azt nem értette, hogy miért most kelti fel, amikor épp, hogy álomba szenderült. – Kovno, proszipajszja.[2]
Rachel feleszmélt és álmos szemével körülnézett. Hol vannak? Már Kaunasban? Az nem lehet. Hiszen csak az imént aludt el. A vonat kiért az alagútból, kétségkívül elértek az úticéljukhoz. Rachel sietve összeszedte a holmiját és engedelmesen Rubin után indult a vagon előterébe. Leszálltak a hideg állomás szeles peronjára. Hajnalodott, a város még aludt, csak az állomásra érkezett taxik tompa berregése hallatszott. Rachel határozott léptekkel követte Rubint, és beszálltak egy autóba. A férfi cigarettára gyújtott, de a füsttől és a fáradtságtól Rachel rosszul lett. Kérte, hogy álljanak meg, kiszállt és közölte, inkább gyalog megy a szállodáig. Hiszen ismerte az utat, és itt nem eshet bántódása. Kicsit szerette volna megmozgatni a lábát és kiszellőztetni a fejét.
Mit is csinálna ilyen korán a szállodában?
Az autó a temető előtt rakta ki a művésznőt. Rachelt felfrissítette a levegő, rögtön erősebbnek érezte magát. A nap lassan vánszorogva gurult az égre, a nagyra nőtt hársfalevelek csendben zizegtek. Úgy tűnt, mintha a város csak arra várt volna, hogy visszajöjjön, olyan vidám és díszes volt minden. Na, salom, ha már itt vagyok. Csendesen köszönt a lány és ismét elmosolyodott. Otthon érezte magát, már szinte örült annak, hogy visszatért ebbe a furcsa, litvánok, zsidók, lengyelek, oroszok és németek lakta helyre. A mindennapokban a különböző nemzetiségek és az eltérő társadalmi rétegek igyekeztek nem keveredni, ő pedig most egész lelkével érezte az itt élő emberek közösségét és büszkeségét. Mit is számít, hogy milyen származású az ember, vagy hogy milyen kasztba tartozik? Fontos, hogy ahol élsz, otthon érezd magad, gondolta. Kovno, vagy ahogy a litvánok mondják, Kaunas, az a város, amelyik soha nem siet, finomak az ételei és óvja a lakóit.
Rachel lassan elindult a Szabadság sétány felé. Az utca közepén meglátta a székesegyház nagy szemeit és megkönnyebbülten sóhajtott. Vannak a világon még állandó dolgok, amelyek tudják a helyüket, ismerik az értékeiket és egyáltalán nem aggódnak az idő múlása miatt, állapította meg Rachel nyugalommal. Miután megkerülte a katedrálist egy ideig még a hársfák által keretezett végtelen sétányt nézte. Valamikor ugyanígy állt Párizsban, a Champs-Élysées-n, a ragyogó diadalívvel a távolban. Akkor úgy tűnt, hogy az új, kihívásokkal és boldogsággal teli élet kapuja a szeme előtt tárul ki. A kaunasi sugárút is ugyanolyan izgalmakat és vágyakozást keltett benne, ami arra buzdította, hogy engedjen a csábításnak és ismeretlen utakra lépjen. Akad itt még olyan, aki nem ismeri? Van olyan öröm vagy aljasság, amelyet még nem tapasztalt meg? Igen, most már valóban nem az a lány volt, mint Párizsban. Akkoriban egy hiszékeny, de magabiztos kislány volt, aki lenézte mások véleményét, és a dühtől akár lángra is tudott lobbanni. Mára pedig egy fiatal, bölcs nő lett belőle, aki kritikus, de tudja, miben rejlenek az értékei, együtt tud érezni az emberekkel és megérti a hozzá közel állók érzéseit is. Már nemcsak a szívére, hanem a környezetében élőkre is hallgat.
Leült egy padra, hogy gyönyörködjön a kora reggel varázsában. Valahol egy kakas kukorékolt, az Ąžuolų-hegynél egy pacsirta énekelt, odább egy taxi hajtott el. Aztán ismét csend lett. Szemben a könyvesbolt kicsinosított kirakatában papírból kivágott ezüst- és aranycsillagok tündököltek, amelyek néha meg-meglibbentek. Összehúzta esőkabátját és hátradőlve az eget kémlelte. Tessék, ez minden. Senki sincs körülötte, csak a magas, végtelen ég, amely egyre jobban magával vonzza, hatalmába keríti és kiragadja ebből a világból. Messze távol csillagok és más kozmikus dolgok sokasága rejlik, amelyet Rachel nem ismert, de tudott a létezésükről. Ugyan mi is ő a szeme elé táruló univerzum nagyságához képest? És a szerepek, amelyekbe annyira szorgalmasan próbálja magát beleélni? Az intrikák, a veszekedések és az irigység? Behunyta a szemét.
Ezek mind semminek tűnnek, amikor azt érzed, az örökkévaló néz le rád, szólsz hozzá és ő is megszólít.
– Nem fog megfagyni, kiasszony? Na, menjen innen, még fel kell söpörnöm! – Rachel érezte, hogy a seprű ágai a lábához érnek.
Mellette egy pirospozsgás arcú öregember hevesen hadonászott. Rachel felugrott, és sietve megindult. A város láthatóan már egy új napra készült, neki pedig be kellett rendezkedni a szállodában és felkészülni az előadások hetére. A sugárút közepére érve látta, hogy egy karcsú férfi jön szembe, akinek az alakja nagyon emlékeztette Dovydra. De ez nem lehet, mit keresne itt hajnalban? A férfi megtorpant, aztán a lány felé szaladt.
– Rachel! Te vagy az?! Mit csinálsz Kaunasban ilyenkor? Hogy kerülsz ide?
– Dovyd! – nem is mondott mást és máris a férfi karjaiba vetette magát. Dovyd szorosan átölelte és az érintéstől elbódulva hosszú, forró csókot nyomott a nő ajkára.
– Rachel, kedves, tényleg nem álmodom? – és még mindig erősen ölelte a lányt. – Miért nem írtál? Miért nem mondtad, hogy jössz? Úgy hiányoztál. Gyere, menjünk hozzám, főzök egy teát, felmelegszel.
Rachel zavarba jött Dovyd szerelmes szavait hallgatva és újra vágyott a férfi érintésére. Hagyta, hogy vezesse, nem tudta, hova mennek, úgy érezte magát, mint akit hipnotizálnak. Amikor a tágas nappali félhomályában egy pohár gőzölgő teát tartott a kezében, akkor eszmélt rá, hogy ez nem álom, minden itt és most történik, itt ül Dovyd lakásában. Az előbb még a vonaton utazott, aztán a hűvös sétányon gyönyörködött a reggeli égboltban,
most pedig melegséget érez a szívében, ami olyan kellemes, akár a csészéjében a tea.
– Dovyd, mi dolgod volt neked reggel hatkor az utcán? – próbált incselkedni Rachel és kortyolt egyet a forró italból.
– Koncerten voltam – Dovyd megsimogatta Rachel kezét és hamiskásan pillantott rá. – Minden reggel koncert van, négy és öt óra között, igyekszem nem kihagyni.
Rachel kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– A koncert ingyenes és annyi hely van a közönségnek, amennyi csak kell. Soha nem hallottam ennél jobb koncertet életemben. Szeretnéd, hogy holnap elvigyelek? Együtt meghallgathatjuk a folyó partján a madarak varázslatosan sokszínű énekét. Nagyszerűen hangolnak, trilláznak, néha-néha disszonálnak is. Amikor pedig kórusban énekelnek, rendkívüli, mindent beterítő dallammal árasztják el a környéket. Megígérem, hogy ez lesz a legjobb koncert, amelyen valaha voltál. Eljössz velem?
– Most a világ végére is elmennék veled, de hogy holnap reggel mi lesz, nem tudom. Úgy tűnik, hogy még mindig csak álmodom, hogy ez a szoba csak egy délibáb, hogy nemsokára, amikor kinyitom a szemem, minden eltűnik és megint egy isten háta mögötti helyen leszek.
Dovyd közelebb húzódott a lányhoz és ismét megcsókolta.
– Rachel, amíg velem vagy, mindig otthon vagy. Nem az isten háta mögött, hanem a saját otthonodban, az ígéret földjén vagy. – Dovyd megsimogatta a haját, a vállát.
Ahogy lassan lecsillapodtak benne a heves érzelmek, Rachel próbált leszállni a földre, és amennyire lehetséges, józanul gondolkodni.
– Ez így nagyon szép, kedvesem, de nem tudom, hogy valódi-e. Hiszen ennyi idő után is csak véletlenül találkoztunk. Amikor készültem, hogy továbbutazom, mindig kerültél és nem is beszéltél velem. Honnan tudhatom most biztosan, hogy nem utasítasz vissza? Hogy itt leszel mellettem?
Dovyd félszegen mosolyra húzta a száját, megköszörülte a torkát, majd halkan belekezdett mondanivalójába.
– Rachel... te egy híres színésznő vagy... egy csillag! Nem akarok csak egy napra, egy hétre a játékszered lenni. Azt akarom, hogy igazán szeress és hogy a világ végére is hajlandó legyél velem elmenni.
Rachel megcsókolta Dovyd homlokát.
– Köszönöm a teát. Ideje indulnom. – Megállt és körülnézett. – Szép ez a lakás. Ott leszel a próbán?
Dovyd bólintott és az ajtóhoz sétált. Mielőtt elváltak, még egyszer szorosan megölelték és megcsókolták egymást.
– Este találkozunk! – kiáltotta vidáman Rachel.
– Viszontlátásra, édesem! – felelt Dovyd. Rachel úgy repült a szálloda felé, mintha szárnyai nőttek volna.
[1] Kelj fel drága, már megérkeztünk. (orosz)
[2] Kaunas, ébredj! (orosz)
