Talán mostanra már köztudott, hogy Robert Galbraith J.K. Rowling, a Harry Potter-sorozat és az Átmeneti üresedés szerzőjének írói álneve. A négy előző Strike-regény, a Kakukkszó, A selyemhernyó, a Gonosz pálya és a Halálos fehér mind az angol és a nemzetközi eladási listák első helyéig jutottak, és a Brontë Film and Televison meg is filmesítette őket.
A Zavaros vér című új regényben Strike épp a családját látogatja meg Cornwallban, amikor egy nő a segítségét kéri az édesanyja, Margot Bamborough ügyében, aki orvos volt és rejtélyes körülmények között tűnt el, éppen Strike születésének évében, 1974-ben. A doktornő feminista volt, míg korábban nyuszilányként is dolgozott, összetett és bonyolult élete ismétlődik Robin helyzetével, aki éppen egy küzdelmes váláson megy keresztül, nemsokára harminc éves lesz, egy másik férfi is érdeklődik iránta, nem tudja hogyan fogja egyszer veszélyes munkájával összeegyeztetni az anyaságot, miközben a Strike iránt táplált érzéseivel is viaskodik.
Robert Galbraith: Zavaros vér (részlet)
Biz ily volt ő, kiről mesém sugall,
az igazság lovagja, Artegall…
EDMUND SPENCER:
A tündérkirálynő
– Te is cornwalli vagy, itt születtél, itt nevelkedtél! – jelentette ki Dave Polworth ingerülten. – A Strike nem is a rendes neved! Igazából Nancarrow-nak kéne hívjanak. Most komolyan azt akarod mondani, hogy angolnak mondanád magad?
A Victory kocsma annyira megtelt ezen a kellemesen meleg augusztusi estén, hogy a vendégek tömege már kint hömpölygött előtte, az öbölhöz levezető széles kőlépcsőkön. Polworth és Strike egy sarokasztalnál üldögéltek, hogy néhány pint sörrel megünnepeljék Polworth harminckilencedik születésnapját. Már húsz perce a cornwalli nacionalizmus volt a téma, bár Strike-nak ez sokkal több időnek tűnt.
– Mondanám vajon, hogy angol vagyok? – gondolkodott el hangosan.
– Nem, inkább azt, hogy brit.
– Menj már a picsába! – háborodott fel Polworth. – Dehogy mondanád! Csak fel akarsz húzni!
Ránézésre a két barát egymás szöges ellentétének tűnt. Polworth alacsony volt és szikár, mint egy zsoké, a bőre napszítta, az arca máris ráncos, leégett fejbőre át is látszott a ritkuló haján. A pólója gyűrött, mintha csak a padlóról kapta volna fel, vagy a mosott ruhák közül a kosárból, a farmere pedig szakadt. A bal alkarján Szent Pirán fekete- fehér keresztjét ábrázoló tetoválás, jobb kezén pedig jókora sebhely, amelyet egy cápával való találkozásakor szerzett.
Barátja, Strike meg úgy nézett ki, mint egy rossz formában lévő bokszoló; egyébként valóban az is volt.
Nagydarab, jóval 180 centi fölött, az orra kissé ferde, sötét, sűrű haja göndör. Neki nem volt tetoválása, és a sűrűn növő szakálla miatt folyamatosan borostás képe ellenére volt benne valami olyan ápolt, alapvetően összeszedett, amiből sugárzott, hogy valaha rendőr vagy katona lehetett.
– Te itt születtél! – ragaszkodott az igazához Polworth. – Szóval cornwalli vagy!
– Az a baj, hogy ezzel az erővel te meg birminghami.
– Na, tényleg menj a picsába! – kiáltott fel Polworth, immár valóban sértetten. – Két hónapos korom óta vagyok itt, anyám meg egy Trevelyan! Ez identitás kérdése, azé, hogy itt mit érzel! – Azzal a mellkasára csapott a szíve fölött. – Anyám családja évszázadok óta van Cornwallban…
– Ja, hát a vér és föld nekem sosem volt a…
Hallottad, mi volt a legutóbbi felmérésnél? – torkolta le Polworth. –„Mely etnikumból származik Ön?”, ez volt a kérdés, és a válaszadók fele, érted, fele, azt ikszelte, hogy „cornwalli”, nem azt, hogy „angol”. Óriási növekedés!
– Remek – felelte Strike. – És mi lesz legközelebb, lehet majd azt is ikszelni, hogy „dumnoniai” meg hogy „római”?
– Na, csak beszélj ilyen kibaszottul leereszkedően – nézett rá Polworth –, meglátod, mire lesz jó! Túl sokat voltál te a kibaszott Londonban, öreg… Semmi baj azzal, ha az ember büszke rá, honnan származik. Semmi baj azzal, ha a helyi közösségek vissza akarnak szerezni egy kis hatalmat Westminstertől. A skótok fognak ebben elöl járni jövőre, meglátod! Amikor majd függetlenednek, na, az lesz a jel! Akkor az országban mindenütt beindulnak majd a kelta származásúak! Na, kérsz még egyet? – tette hozzá, és Strike üres pohara felé intett.
Strike azért jött el a kocsmába, mert egy kis enyhülésre vágyott a feszültségből, az aggodalomból, nem pedig azért, hogy a cornwalli politikáról hallgasson dühödt kiselőadást.
Polworth tizenhat éves korában lépett be a Mebyon Kernow nevű nacionalista pártba, és úgy tűnt, a legutóbbi találkozásuk óta eltelt nagyjából egy év alatt még szorosabbra fűzte velük a szálakat. Dave általában úgy meg tudta nevettetni Strikeot, mint szinte senki más, de a cornwalli függetlenség ügyében nem ismert tréfát; Strike-ot viszont nagyjából annyira izgatta ez a téma, mint a rövidáru vagy a vonatmegfigyelés. Egy pillanatra átfutott az agyán, ne mondja-e azt, hogy vissza kell mennie a nagynénjéékhez, de ez a kilátás legalább annyira nyomasztónak tűnt, mint tovább hallgatni a barátja mérges tirádáit az olyan szupermarketek ellen, akik nem voltak hajlandóak rátenni Szent Pirán keresztjét a cornwalli eredetű termékekre.
Aha, köszi – mondta, és átnyújtotta Dave-nek az üres poharát. Az elindult a pulthoz, és közben számos ismerősének köszöngetett jobbra- balra.
Most, hogy egyedül maradt az asztalnál, Strike szórakozottan végignézett a kocsmán, amelyet mindig is az igazi törzshelyének tartott. Az évek során változott ugyan valamennyit, de még mindig felismerhetően ugyanaz a hely volt, ahol tinédzserkoruk végén találkozgattak a corn walli barátaival. Fura kettősséget érzett – hogy ott van, ahová tartozik, és ahová sosem tartozott –, egyszerre erős otthonosságot és kívülállást.
Ahogy a tekintete céltalanul ugrált a fapadlóról a falon függő hajós nyomatokra, Strike hirtelen azon kapta magát, hogy egyenesen egy nő nagy, szorongó szemébe néz, aki a pultnál állt egy barátnőjével.
Hosszúkás, sápadt arca volt, sötét, vállig érő hajában már ősz szálak is látszottak. Strike nem találta ismerősnek, de az utóbbi egy órában már észrevette, hogy egyes helyiek a nyakukat nyújtogatva nézegetik, vagy igyekeznek elkapni a pillantását. Strike félrenézett, előhúzta a telefonját, és úgy tett, mintha üzenetet írna.
Az ismerőseinek remek okuk volt beszélgetni vele, ha a hajlandóság legkisebb jelét is mutatta, mert St. Mawesban, úgy tűnt, mindenki tudja, hogy a nagynénjénél, Joannál előrehaladott petefészekrákot diagnosztizáltak tíz nappal azelőtt, és erre Strike, a féltestvére, Lucy, és Lucy három gyereke rögtön siettek Joanékhoz, hogy ahogy csak lehet, támogassák. Strike már egy hete válaszolgatott kérdésekre, fogadta az együttérzést, és udvariasan elutasította a felajánlott segítséget, valahányszor csak kimerészkedett a házból. Elege volt már abból, hogy hányféleképpen lehet elmondani: „igen, úgy néz ki, végstádium, és igen, elég szar ez mindannyiunknak”.
Polworth most átnyomakodott a tömegen, vissza az asztalhoz, kezében két újabb pinttel.
Robert Galbraith: Zavaros vér (GABÓ Kiadó, 2021) by GABO - issuu
