Robert Kirkman, Charlie Adlard: The Walking Dead - Élőhalottak 5.: Farkastörvények
Képregény.hu, 144 oldal, 2012, 1832 Ft
A The Walking Dead – Az élőhalottak ötödik kötete (ami egész véletlenül ugyanazon a napon jelent meg itthon, amelyen Amerikában debütált a képregényből készült tévésorozat harmadik évadja, és kábeles nézettségi rekordot döntött) egy nagy tematikai fordulópont Robert Kirkman szappanoperaszerűen hömpölygő horrordrámájában. Korábban bemutattunk 13 oldalt a képregényből.
A poszt-zombiapokalipszis nagy és állandó nyomása alatt vegetáló emberek lelki-fizikai-idegi összeroppanásának témája már korábban is előjött, újra és újra emlékeztetve az olvasót, hogy az igazi szörnyűséget nem biztos, hogy a rothadó húsú, csoszogó hullákban kell keresni – elég, ha Shane-re gondolunk, vagy az előző kötet, a Szívügyek egyes konfliktusaira, amik a közös veszély (ideiglenes) elmúltával félelmetes sebességgel semmisítették meg a csordaszellemet. De a Farkastörvények az, amiben az ember először kimutatja a foga fehérjét – úgy istenigazából.
Korábbi cikkeink a zombikról
A negyedik résznek itt lett vége
Zombik szinte nincsenek is ebben a kötetben, ha mégis, akkor láncon (erről később), vagy csak mellékesen, zavaró környezeti tényezőként, amikor valamelyik szereplő el akar jutni valahová, hogy foglalkozzon az IGAZI problémával. Rick és társai benzinre vadásznak a nemrég otthonukká tett börtön közelében, amikor észrevesznek egy lezuhanó helikoptert. Mire a roncshoz érnek, a túlélőket egy közeli, Woodbury nevű kisváros túlélőközösségének tagjai már elszállították. Rickék arra veszik az irányt, de új társak és barátok helyett csak egy egészen új, ronda pokol várja őket.
A Farkastörvényekkel kezdődött az Amerikában immár a 103. számnál tartó sorozat (a magyar kiadás kötetes formátuma 6 számot gyűjt össze) máig leghosszabb és egyik legjobb sztorija, a Woodbury elleni háború. Ez többek közt azt is jelenti, hogy ez az első kötet, ami teljesen lezáratlan marad, vagyis az utolsó oldal több főszereplőt is igen kellemetlen körülmények közt hagy lógva. A hatodik, hetedik, de még a majdani nyolcadik kötet is erről az elnyúló konfliktusról fog szólni, és azok még mindig csak a közvetlen következmények lesznek (köztük az egész sorozat máig egyik leghírhedtebb, legkegyetlenebb jelenetsora).
A problémát Kormányzónak hívják. A falakkal körülvett városka ura nyájasan biztosítja Ricknek a cím hallatán felfutó szemöldökét, hogy ez csak egy afféle vicc, de percekkel később, amikor a vendégekből kínzásra és lassú halálra számítható foglyok lesznek, rajta kívül mindenkinek elfogy a humorérzéke. A Kormányzó egy véreskezű, kegyetlen kiskirály, egy szadista diktátor, a hatalom részege, a legmocskosabb, legtorzabb, leggonoszabb emberi ösztönök megtestesülése – ráadásul komplett őrült. Zombivá vált unokahúgát otthon tartja láncon, és a városába tévedő szerencsétlenekkel eteti, szobájának akváriumait levágott fejekkel tölti meg. Inkább az élőhalottak mint ő, és tébolyult városa.
Woodbury az egész emberi társadalom leképezése kicsiben és extrém végletekben. Szeretnénk hinni, hogy a civilizáció mára meghaladott bizonyos aberrált (avagy éppen természetes – nézőpont, és persze civilizáltság kérdése) viselkedésformákat. Az evolúciós és intellektuális csúcs illúziójában élve sötétnek nevezzük a középkort és barbárnak azokat, akik a technológia vívmányai nélkül élnek a világtól elvágva – pedig az igazság az, hogy nem változtunk meg, csak annyi történt, hogy a fejlődésünk és túlélésünk érdekében magunkra kényszerítettük a civilizáltságot, felvettük, mint egy maszkot, ami a társadalmi rendszer összeomlásával azonnal lehullik.
Kezdettől fogva ez a The Walking Dead alapvetése, ennek a változásnak a folyamatát látjuk Ricken, és ugyanezt példázza Woodbury, csak – mint mondtam – az végletesen. A Kormányzó joviális mosolyok és kegyetlen vérontások kombinációjával uralja a várost, aminek lakói többnyire szemet hunynak az utóbbiak fölött – mert töketlenek, mert félnek, vagy mert egyszerűen csak nem érdekli őket. Elvégre megvan a kenyerük. Sőt, a cirkuszuk is. A Kormányzó élőhalottakkal színesített gladiátormérkőzésekkel szórakoztatja és butítja az embereket, akik persze élvezik társaik vérre menő küzdelmét, de titkon leginkább mégis abban reménykednek, hogy harc közben egyiküket elkapja egy zombi – mert az az igazi show. Civilizáció, a lószart.
Az egész pont azért olyan fájdalmas, mert hihető. Tudjuk, hogy az állat, a barbár, az ösztön ott van mindnyájunkban, Kirkman csak annyit tesz, hogy szembesít vele, ráadásul olyan karaktereken keresztül, akik egyébként is maximuálisan életszerűek. Még a láncon zombikat maga után hurcoló, katanával vagdalkozó, a sorból első pillantásra drasztikusan kilógó, és extrémnek tűnő Michonne-t is pillanatok alatt képes demisztifikálni. Néhány mondat elég hozzá, hogy az egyetemen vívóleckéket vett egykori ügyvéd ugyanolyan földhöz ragadt, szerencsétlen és esendő figura legyen, mint körülötte mindenki más. Természetes, hogy Kirkman egy egészen különleges pokoljárást tartogat neki.
Charlie Adlard fekete-fehér rajzai nagyszerűek. És erre az ember, roppant intenzív horror- és akciójelenetek ide vagy oda, akkor jön rá igazán, amikor egy dialógushoz ér, amiben nem történik semmi, csak pár ember beszélget. Adlard egy efféle statikus jelenetet is mesteri érzékkel ábrázol, oldalstruktúrái, beállításai tökéletesek, képei tele vannak érzelmekkel és feszültséggel, rendkívül kifejező mimikáinak köszönhetően a karakterek nyitott könyvek az olvasó előtt. Kirkmannek erre szüksége is van, minthogy nem szokása sem gondolatbuborékokkal, sem leírásokkal, sem narrációkkal foglalkozni, a The Walking Deadben is a szereplők közti párbeszéd az egyetlen szöveg – kizárólag azzal és a képekkel mesél történetet.
Tisztességtelen lenne a kiváló előző kötetekkel szemben, ha olyasmit írnék, hogy a Farkastörvényekkel izzik be igazán a sorozat, de mégis… Robert Kirkman ehhez a sztorihoz levette a kesztyűit, és csak itt jössz rá, hogy igen, eddig viselte őket. Én szóltam.
