Kirkman, Robert: The Walking Dead - Élőhalottak 2.: Úton, Kepregeny.hu, 2011, 144 oldal, 2290 HUF
„Amikor bedobtam az Élőhalottak ötletét az Image-nek, Jim Valentino és Eric Stephenson vitték a céget, és mindketten úgy érezték, az Élőhalottak mint tiszta zombisorozat nem fogja meg majd az embereket. Ezért azt válaszolták: Figyu, senkinek nem kell egy tiszta zombikönyv, abban nincs semmi különleges, egy csapatnyi ember éldegél egy zombifertőzött világban, nem hinnénk, hogy ez elég érdekes, és szeretnénk, ha hozzáadnál valamit, ami elcsábítja az olvasókat, és így tovább. Ők ezt már csak így szokták. Azt mondják, jó a koncepció, de nem elég jó. És ez így rendben is van. Ők a kiadóvezetők, megtehetik. De nem teljesen értettem együtt velük.
Mivel már dolgoztam nekik pár más sorozaton, ismertem őket és nem zavartattam magamat - egyszerűen hazudtam nekik. Azt mondtam: Na, akkor így lesz: az egész sztori olyan lesz, ahogy előadtam az előbb, de ahogy következnek a számok és fejlődik a történet, felfedem, hogy valójában földönkívüliek okozták a zombik lázadását. Nagy csata bontakozik ki az emberek és az idegenek között, és kiderül, hogy végül is ez az egész azért történt, hogy az idegenek meggyengítsék a földiek harci erejét, és legvégül megszállják a bolygót. Erre azt mondták: Ez az, ez frankó! Csináljuk! Vagyis ez alapján fogadták el a konceptet.
Aztán amikor kijött az első szám, Eric Stephenson elolvasta, és azt mondta: Na, megvolt, és tényleg király, de nem látok benne semmi utalást erre az ufó invázió-dologra. Volt benne utalás? Volt, amit nem vettem észre? Nem értem. Mire azt válaszoltam: Őszinte leszek… nem lesz benne. Füllentettem kicsit, és simán csak egy tiszta zombitörténetet akarok csinálni. Ekkor már a füzet elég jó fogadtatásra talált, beszéltek is róla a rajongók. Szóval Erik valami ilyesmit válaszolt: Akkor jó, mert épp azon gondolkoztam olvasás közben, hogy hé, még elrontaná, ha idegeneket tenne bele.
Vicces, de valahogy tényleg így történt” – meséli Robert Kirkman az IGN 2007-es interjújában. A Walking Dead, magyarul Élőhalottak című képregény második kötetében senki nem nevet. Robert Kirkman kitalálta a végtelen zombisorozatot, amelyben még ő se tudja igazán, hosszú távon mi vár a hőseire. Ehhez nagy bátorság kell, hiszen az író vicces-komolyan ötszáz részes sorozatot szeretne. Nyilván a ritmust is ehhez szabja, saját elgondolásai szerint.
A megvalósítás filmes, nem bűvészkedik vagy játszik a panelekkel, az egyes oldalak legtöbbször három, esetleg kettő vagy négy sorosak, amit egészoldalas, sokkoló hatású képek tesznek igazán drámaivá. Ez magyarul azt jelenti, hogy könnyen olvasható, mintha egy filmsorozatot néznék - csak épp képregényt olvasunk (ez írói szándék). Az új (és ezentúl állandó) rajzoló Charlie Adlard lett, az ő képeivel vált kultikussá a sorozat. Ha összehasonlítjuk az első kötet képeivel, megértjük, hogy miért: a kutyaképű Rick seriffből megtört, szikár középkorú férfi vált. A rajz kevésbé karikatúraszerű, sokkal inkább a kontrasztokra támaszkodik, árnyékból, fényből és szürkékből építkezik (bármilyen triviálisan hangzik). Az első kötetben valahogy még éjszaka is nappal volt, a második kötetben már nappal is éjszaka van - ennyit változott a rajzolóval a hangulat.
A magyar kiadást szép, vastag papírra nyomták, rangot adva ezzel a megjelenésnek. Bár a képek igazán a különlegesen nagy alakú, 12 vagy 24 részt egybegyűjtő amerikai kiadásban ütnek, a hangulat így is átjön, csak azért mondom, mert érdemes azt is megnézni.
Az első kötet, a Holtidő felvázolta az alaphelyzetet. Az Úton az exodus első epizódjait közvetíti, a csapat nem csinál mást mint otthont keres, és váratlan segítséget kap néhány új szereplő személyében. Lori, az ellenszenves feleség egyre utálatosabb, de erre megvan minden oka, elég elcseszett erkölcsi problémával kell szembenéznie. Rick, a seriff próbálja mederben tartani az eseményeket, próbál felnőni a feladathoz, és nem is megy rosszul neki, csak épp rajta kívül valaki mindig rossz helyen van rosszkor ebben a világban. Találnak egy király lakóparkot. Kiderül, hogy nem olyan király. Aztán eljutnak Hershel farmjára, ahol a tulajdonos felfogása a zombik és a rokonság kapcsolatáról gyökeresen megváltozik a csapat érkezése után, és megrázó pillanatok után innen is menniük kell.
Kirkman a párbeszédek és a helyzetek mestere. Valahol a Tizenkét dühös ember zártsága érződik, fejlődő karakterek drámáját éljük át, nem univerzális dolgok várnak megoldásra. A Kirkman által teremtett és hajtott mikroközösség tagjai hitelesek, hőseit kibeszélteti, motivációik reálisak. Nincsenek kiemelkedő jellemek, átlagemberek csoportja küzd átlagzombik ellen, úgy ahogy az épp lesz, ha beüt a járvány.
De épp ettől érdekes az egész. A hangulat amerikai, de aki szereti ezt a tájat, és mondjuk szereti a Dawn of the Dead 1978-as verzióját, azt a felejthetetlen jamboree-t, vagy csak úgy a komótos, még szívroham nélkül levadászható, lassú zombikat, a borzongást, és szeretne mellé még a papíron megelevenedő szereplőket, akik szóval, kalapáccsal és önmagukkal vívják drámai csatáikat a túlélésért, ne hagyja ki az elmúlt évek legjobb zombitörténetét. (A tévésorozat második évada október 16-án indul az amerikai AMC csatornán, a képregénytől némileg eltérő történettel.)
