A
Robert Kirkman - Tony Moore: Walking Dead Vol. 1. Days gone bye
Image Comics, 2004, 144 oldal
Az immár hetedik éve töretlen népszerűségnek örvendő Walking Dead című képregényszériából készült tévésorozat a napokban debütált a tengerentúlon, méghozzá a vártnál is nagyobb sikerrel. A Frank Darabont által adaptált, poszt-apokaliptikus világban játszódó, zombikkal súlyosbított lélektani dráma eredeti írója, Robert Kirkman olyan alapanyagot szolgáltatott az ősz egyik legnagyobb durranásának számító televíziós vállalkozásához, melyet szinte csak elrontani lehet. A pilot nem okozott csalódást, 3,5 millió néző követte figyelemmel és a kritikusok körében is ugyanolyan egyöntetű pozitív fogadtatásra talált, mint anno a képregénysorozat első fejezete.
Ez a fejezet, mely a „Days Gone Bye” címre hallgat, a havonta megjelenő Walking Dead-képregény első 6 epizódját öleli fel. Akik úgy ültek le megtekinteni a sorozat bemutatkozó részét, hogy a képregényt is olvasták, örömmel konstatálhatták, hogy a tévés producerek nem bolygatták meg különösebben az alapanyagot, mely nyomtatásban már bizonyította, hogy kitűnő tempójával ugyanúgy fenntartja érdeklődésünket, ahogy az egy filmsorozattól is elvárható. Azok számára viszont, akik érdeklődését a képregény iránt pont a TV-sorozat körüli felhajtás keltette fel, elsőre talán sokkoló lehet, hogy belelapozva a gyűjteményes kötetbe, fekete-fehér oldalak köszönnek vissza a gyanútlan olvasóra. Az első hat rész – és még további 18 megjelent füzet borítójának – rajzolója, Tony Moore munkájából egyáltalán nem hiányoznak a színek. Néhány oldal átlapozása után láthatjuk, hogy a hátterek, az alakok precízen kidolgozottak, a szereplők mimikája kivételesen beszédes, a panelek elrendezése pedig sokszor storyboard-jellegű, így játszva rá a képregényolvasóban a filmnézés élményéhez hasonló érzésre. Moore képregényes eszköztárának kellékeit megadóan a történet szolgálatába állítja, egy pillanatra sem túlharsogva azt, hiszen a hangsúly itt a szereplők lélekrajzán van, mely egy-egy izgalmas zombitámadás között bontakozik ki szemeink előtt.
A Walking Dead főhőse, Rick, a kisvárosi rendőr egy országúti pisztolypárbaj során szerez súlyos lőtt sérülést. Mire a kórházban magához tér a kómából, rá kell ébrednie, a világ, melyet ismert, nem létezik többé. Kevés reménnyel kecsegtető útnak indul Atlantába, hogy megtalálja feleségét és gyermekét, akik történetesen pont az utolsó túlélők egyik táborában várják, hogy a kormány felderítőcsapatai megmentsék őket az éhezéstől és az élőhalottak támadásaitól. A Walking Dead-képregényben az a legmegkapóbb, hogy szerzői végtelenül realisztikusan alkották meg ezt a horrorfilm-klisékből felépített világot. Utoljára talán a hamarosan magyarul is folytatódó Y, az utolsó férfi című mesterműben tudta ennyire átélni és elhinni az olvasó egy poszt-apokaliptikus világ eseményeit, ellentétben azonban a Brian K. Vaugh-mesterművel, a Walking Deadben nem a lehetséges szcenáriók, következmények okos összeválogatása segít átérezni a képtelen szituációt. Kirkman képregényének titka a pszichológiai mélységekben rejlik. Amivel a zombizsánert Hollywoodban felélesztő, egyébként remek 28 nappal később már nem foglalkozott, azt tárja elénk a Walking Dead: hogyan hat egyénre és a belőlük a kényszer szülte helyzet hatására formálódó közösségre egy világot teljesen megváltoztató tragédia. A képregény ráérős tempójának, alaposan felépített párbeszédeinek köszönhetően elevenedik meg a szemünk előtt féltékenység, harag, irigység, magány, hitevesztettség mely a zombikat előidéző katasztrófa utáni mindennapi események gerjesztenek a szereplőkben. Amellett, hogy baseballütővel vagy szívapáttal kell széttrancsírozniuk a feléjük komótosan cammogó, ám annál veszélyesebb és gusztustalanabb zombikat, folyamatosan olyan sokkhatásokkal kell szembenézniük, melyeket addig elképzelni sem tudtak. Az olvasó is elmereng, vajon rá milyen hatással lenne, ha egyszer csak élőhalottakkal ellepett roncstemetőben találná magát, a megszokott, őt körülvevő világ helyett, ahol akár egykori szerettei, barátai agyvelőre szomjazó, sétáló holttestével kell szembenéznie, vagy épp csak a hétköznapi életben megszokott és természetesnek vett eszközöket, szolgáltatásokat kell nélkülöznie, miközben a legnagyobb esély a túlélésre akkor van, ha idegen emberekhez alkalmazkodva kell küzdenie napról napra, vállt vállnak vetve.
Természetesen a filmsorozat sokkal nagyobb adagban tartalmazza azt a bizonyos „fun factor”-t, amely egyébként a képregényben is megtalálható. Ám az eredeti médiumban a zombitámadások, a loccsanó agyvelők és a véres belezések hamar másodlagos tényezővé válnak, hisz ezek helyett sokkal inkább az emberi pillanatok maradnak meg a képregény elolvasása után. Bár kétségtelen, a mű azok számára jelentheti a legteljesebb élvezetet, akik Romero zombiklasszikusain szocializálódtak. Azoknak sem kell lemondaniuk azonban a Walking Dead remek ritmusérzékkel adagolt izgalmairól, drámai pillanatairól és humoráról, akiket ugyanúgy hidegen hagynak a zombik, mint a korábban már nagy sikerrel felidézett, klasszikus vámpír és vérfarkas horrorkarakterek. Kiváncsian várjuk, vajon kitörhet-e a zombi divatláz – Kirkamn képregénye ugyanis tökéletesen megágyazott egy hosszú életű, újabb sikertörténetnek a képregényadaptációk világában.
