Fotó: Valuska Gábor
Szombat éjszaka rendhagyó felolvasásokkal, különleges helyszíneken várták kedvenc íróink az olvasókat. Cserna-Szabó, Dés Mihály, Szvoren Edina csak néhány név a huszonegyből, akik színészekkel és zenészekkel kiegészülve pár órára bevették a Belváros egyes pontjait. Az Irodalom éjszakáján jártunk.
Az irodalom éjszakáján Závada Pál csak egy „kört” olvasott az Erzsébet téri Hybridartban. Közéleti novellát hozott, előadása után kedvesen mosolyogva viccelődött, legközelebb fordítva fogunk ülni az üveg két oldalán, ő odakint, az Erzsébet téren, a közönség pedig bent a kávézóban, szemközt az üveggel.
A Rózsavölgyi szalonban Dés Mihály, talán a Pesti Barokkból olvasott fel, két fejezetet hallgatunk meg, az Ördögi látomás egy közkórházban és az Amerikai Anziksz 1984-ből címűt. Előbbiben elhumorizált pornográf látomások, utóbbiban tréningruhán és edzőcipőn filozofáló emigráns szólalnak meg. Rövid beállás után érkezik Kántor Péter, aki az ÉS-ben megjelent rövidprózáit hozta, reakciósnak vélt nagymamájáról, egy nehézkes sétáról és Castorról. Szövegei nagyon összetettek, tele gondolati hurkokkal, néha kezdtem elveszíteni a fonalat, jól jött, hogy szünetet tartottak a felolvasásban. A közönséget vizsgálom, furcsa társaság, feszengünk az elegáns környezetben. Egy asszony újságot lapozgat, egy férfi belenyomja a szemgödrébe a korsó szélén a citromszeletet, miközben inni próbál. A szünet után következik a legérdekesebb szöveg. „Nyuszika!”, szól Kántor Péterből a görög isten leereszkedően, mégis elhiszem neki, hogy „majd rendeződnek a dolgok”.
És mi lett Margóval?
Kis szünet után ült le olvasni Cserna-Szabó András, aki Margó című novelláját hozta, végülis, kár lett volna ezt a poén kihagyni. Közelebb ülünk, bár erőteljes hangja van, és ismerem is a szöveget, de jól esik, hogy oldódott a feszengés. Tudom, nem szabad ilyet csinálni, az író nem a beszélő, mégis elképzelem, hogy ül egy lebombázott házban és véreres szemmel dohányzik, Kreón jelmezben, mert Margó elhagyta. Az olvasás végén nevetés és taps, és tényleg, vajon mi lett az ismeretlen női csontvázzal? És Margóval?
A Hybridartban Nádasdy Ádám után a Kemény-lányok következnek, Zsófi slammel kezd, Lili a Madaram című kötetéből olvas fel. Felváltva olvasnak, néha nem is lehet megállapítani, hogy prózát vagy verset hallunk-e éppen. Politikáról, ősökről, szerelemről, elmúlásról, Budapestről. Csinosak és mosolygósak, a szombat éjjeli Erzsébet tér arcai is meg-megállnak hallgatni őket. Egy mattrészeg rajongójuk is akad, aki bár átalussza mindhárom kör felolvasást, a szünetekben ráadást követel. Jól esik újra meghallgatni a szövegeket, sikerül mindig kicsit máshogy hangsúlyozniuk, és a végére mintha fel is oldódtak volna.
Tóth Krisztina kis késéssel kezd, legújabb kötetéből, az Akváriumból olvas. Bemutatja a helyzetet röviden, azt ígéri, lámpákról fog szólni. Hát igen, voltak benne lámpák is… meg Klári mama, aki iszonyodik az idő feldarabolásától, de bacchanáliát fest a lámpára, ördögfejeket, és a villamoson mindenkihez beszél, hátha valaki figyel rá, mert őt kidobta a veje, a Lali, aki egy „tahó állat”. Mindenesetre, most már nagyon kíváncsi vagyok a kötetre, bár van egy olyan érzésem, egy epizódot hallottunk csak, nem a legfontosabb cselekményből lett kiszakítva egy jelenet. Ő is csak egyszer olvas, mint Závada, közben valaki a pulton mellette egy demizsont alakít át éppen lámpává.
Egyszer volt...
László Zoltán Egyszervolt című regényéből Horváth Illés színész olvasott föl egy részletet. Nem sokat, csupán egy kis ízelítőt adott, mondhatni kaptunk egy teasert. Ebben főhősünk, Karsa Harlan látogatót kap, méghozzá Vágó Károly személyében, akiről egy ideig azt feltételezi, hogy ellopott robogója ügyében érkezett. Kiderül, hogy Vágó bizony nem a moci miatt van ott, sokkal inkább Karsa Harlan gyerekkora, az intézet előtti élete érdekli. Mivel azonban főszereplőnk semmire sem emlékszik a hatéves kora előtt történtekből, nem tud érdemleges információkkal szolgálni. Mikor pedig a gyógyvíz (netán kén) szagú férfi arra céloz, hogy tagja lehetett egy sci-fi fanatikus szektának, megelégeli a dolgot és kitessékeli az idegent. Felmerül benne, hogy esetleg összetévesztették valakivel, vagy megint az egyik doktor viccelődik vele a patológiáról, merthogy ott dolgozik. Ennyi hát a történet-foszlány, amely úgy tűnik, lelkes fogadtatásra talál a közönség körében. A kissé ironikus poénok ülnek, Horváth Illés is jól eltalálja a hangnemet, enyhén nyegle, nem játssza túl a dolgot.
Még marad
A belvárosi Fashion streeten a Deák Ferenc utcát keresem, a Nanushkában, hol már láthatólag Simon Márton is letette a névjegyét, pedig Szvoren Edinát. „348 – mindig is arra vágytam, hogy rózsaszín telefonokba mentsék el a számom” – szól a nemrég megjelent Polaroidok című kötet egy sora, a belső térben elhelyezett ruhaállványok egyikére tűzve. A felolvasás már közel öt perce elkezdődött, sebaj, ismétlődő performansz ez, kétszer is, húszpercenként. S ugyan valójában mindvégig csak a szerzőt látjuk, de a szöveg bizonyos pontjain (a háttérből, a falra függesztett fekete-fehér mandala mögül, és egy állítólagos próbafülkéből) valaki, kinek személyét borítsa jótékony homály, megráz egy dobozt, melybe apró fémtárgyakat (talán gombostűket) rejtett. Vagy leszakadt gombokat. Azt zörgeti olykor. Ezzel pedig kizökkent. Persze más hangok, zörejek is vannak, nem tervezettek, az első felolvasás még némileg rutin nélkül zajlik, ha a későn érkezettek, illetve a már jelenlévők által okozott zajokhoz, neszezéshez még hozzávesszük az utcáról beszűrődő zenét, az önálló életre kelt vizespalackot, a bolt előtt összeroskadó állványt, miegymást.
Szvoren Edina mindezek ellenére rendületlenül olvas, még ha kizökken ő maga is, ha kell, szünetet tart, kivárja a mandala mögül érkező repetitív zörgést. A fehér lepedővel bevont mennyezet alatt, a fényes-arany űrdzsekik, az ujjatlan hálós pólók és lófejjel kivarrt pulóverek között, mint aki épp most termett itt, hirtelen, és egészen véletlenül, nem nanushkás dizájnba öltözötten, kockás, hosszított ingben, mintha kissé ijedten (elszántan mindenképp), de mesél.
Szövegében a jó Trifánné épp megnyomja a „szabóság” feliratú csengőt (innen a novella és a mostani helyszín párhuzama), besétál, később rongyot szed, a csuklóját vagdossa. A saját életének viszont még véletlenül sem főszereplője, valójában nem is éli azt, csak úgy, mellékesen. Számolja a pontokat, míg mások kártyáznak. Nézi a közös tartóba vert hamut. Mintha csak úgy hirtelen ott termett volna. S ezt az egészet sehogy sem értené. Hogy került ő ide, a ruhaklinikások lambériázott, otthonos kuckójába. Csak néhány tárgy, és a hangok ismerősek neki. És a kulcscsomó zörgése a retikülben (az a valaki a háttérből most megint zörög). Az is ismétlődik. A végén kitartja, hosszabban rázza a hallgatóság által elképzelt dobozt. A felolvasás pár perc, és a közönség kicserélődése után kezdődik újra, elölről. Szvoren még marad.
Szerzők: Murányi Kriszti, Maksai Kinga, Gáspár-Singer Anna
