Apám még nem volt hetven éves, amikor megműtötték. Nagyon szégyellte, hogy őt, a testnevelő tanárt, aki húsz évet letagadhatott volna a korából, ilyen csúfság ért. Napok óta gyomorgörccsel járok be hozzá a kórházba, mert szinte könyörögve kér, hogy hozzam el a Trabantját, ki akar menni a Dunához, a horgásztanyára. A ház és a Trabi már régóta nincs meg. Nem tudom, mi tévő legyek. Mikor eljövök tőle, napról napra mélyebb apátiába süllyed, de másnap mindig még bizakodóbban fogad.

A kezelések megkezdése előtt egy hétvégére hazaengedik. Boldogan ül be a kocsimba. Izgatottan csatolja be a biztonsági övét, majd int, hogy siessünk. A Szentendrei úton hatalmas a dugó, araszolunk. Keze a biztonsági övet markolja és feszülten bámulja, merre járunk. Amikor Leányfalu után lekanyarodom a főútról, felélénkül. A parkolóban egy fűzfa alá tolatok. A fát apa ültette, ma már csak ez maradt meg a nyaralónkból, sportcentrum épült a helyére.

A parton apa átszellemülten nézi a hömpölygő folyót, és a sziget mögé ereszkedő napot. Kölcsönkérek egy fonott széket a vendéglőből, és odaviszem hozzá. Rám kacsint, fogja a széket, pár lépésnyire bemegy a vízbe, majd leteszi és elégedetten leül, mint régen a stégen. Besétálok hozzá, de amikor leguggolnék mellé, értetlenül néz rám. Megkérdezi, ki vagyok, mérgesen elzavar, mert ő a Batthyány térnél ki akar szállni. Elszorul a szívem, átölelem. Érzem, magához szorít és némán sír, ahogy én is. Rádöbbenek, hogy ettől rosszabb már nem is történhetne velünk.