Elegem van már az egészből! A fájdalomból, a fáradtságból, és a tehetetlenségből. 
A színjátékból, hogy nincsen semmi baj. Klári és a család könnyes mosolyából, tettetett vidámságukból – piszok rossz színészek, akárcsak én – hogy minden rendbe jön, kapok új vesét, és szívet és még száz évig fogok élni, ropni fogom a táncot az unokáim esküvőjén, és a többi. 
Szerencsére egyikük szerve sem jó a számomra. Olyan áron nem kell meghosszabbítani az enyémet. Hiszen úgyis csak erről van szó.
Talán mindenkinek jobb lenne, ha csendben elaludnék, és nem kellene nap, mint nap aggódniuk miattam, és nekem is befejeződne a purgatórium. 
Bizonyára azért rótta rám a Teremtő a napi dialízist, mert valószínűleg szükségem van a megtisztulásra, és a gondolkodásra.
Mert konok, és önfejű voltam, csak a munka, meg a munka, és nem hallgattam senkire. Meg akartam teremteni mindent a családomnak, és évtizedekig elhessegettem mindenkit, aki orvost emlegetett. Talán, ha szót fogadtam volna, minden más lenne. 
Már ez a fonott szék is kezd tönkremenni alattam. Láttam, hogy az alján lógnak a szálai, amikor Laci behozta nekem a vízbe. Rendes gyerek. Úgy gondolom, hogy jól adtam férjhez a kislányomat, és ez megnyugtató számomra.
Szeretem nézni, ahogyan az unokák játszanak a tó vízében, és tényleg jó lenne, ha megélhetném az esküvőjüket!
Hátha csoda történik, és időben érkezik a mentő értem, mert sorra kerültem a várólistán.